Ikonikus fotó az 50 évvel ezelőtti montreali olimpiáról: bronzérmes Egervári Márta

Egervári Márta a Honvédban ismerkedett meg a tornával, és viszonylag későn, 17 éves korában került be a magyar válogatottba, de egy évvel később, az 1974-es várnai világbajnokságon már a bronzérmes magyar csapat erőssége volt. Az 1976-os olimpián a csapat a negyedik helyen zárt, ő viszont a vezére volt a társulatnak, és az egyéni összetett hetedik helye mellett két egyéni döntőben is kiharcolta a részvételt. Az ugrás fináléjában elrontotta az első gyakorlatát, ezért az esélyei elszálltak.

„Az első ugrást nem tudtam kiforogni, és lecsücsültem belőle. Nagyon megviselt a hiba, a másodikra nem is tudom, hogy szedtem össze magam. Féltem, hogy akkor is rontok, a torkomban dobogott a szívem, legszívesebben elbújtam volna, de olyan köd ereszkedett elém, hogy megszűnt a külvilág. Nem is tudom, hogy emeltem fel a kezem, hogy jelezzem a zsűrinek: készen állok a következő nekifutásra. Nekiszaladtam, lesz, ami lesz, és pontosan tudtam, bármilyen pontszámot is kapok, a hatodik helynél előbb nem juthatok. A második ugrásom jól sikerült.”

Hamarosan viszont javíthatott. Egy órája volt, hogy lerázza magáról a sikertelenséget, mert jött a felemás korlát döntője, amit lélegzet-visszafojtva várt a világ, hiszen a 16 éves román Nadia Comăneci tíz ponttal került be a döntőbe. Érezték, hogy nem hétköznapi, hanem történelmi döntő részesei. Az erdélyi Károlyi Béla tanítványa a döntőben is hibátlanul tornázott, és akkor is tíz pontot kapott. A szovjet Nelli Kim és Olga Korbut leesett a szerről, ezért a hatodiknak, vagyis utolsónak szólított Egervári nagy esélyt kapott: ha megcsinálja a gyakorlatát, érmes lehet.

„Remegett kezem-lábam és azzal nyugtattam magam, hogy ha annyiszor képes voltam ezt már végrehajtani, miért ne lehetne még egyszer”

– emlékezett vissza.

„Nekem nem Nadia volt az ellenfelem, ő a tornára született, lendületes volt és kecses, megérdemelte a maximális pontszámot is. Nekem inkább önmagam volt az ellenfelem, és szerencsére rendeztem a gondolataimat. Már nem emlékszem, hány másodpercig voltam a korláton, az első nehéz elemet megcsináltam – a dobbantóról forgással fogtam meg a felső karfát –, az utána megnyugtatott. A leugrás is elfogadható volt, és összességében kihoztam magamból a maximumot. A pontszámommal a harmadik helyre kerültem. Nagy boldogság volt, amikor szólítottak a dobogó harmadik fokára. Ezt a fotót a montreali olimpiai múzeumban is őrzik, nekem ott van a lelkemben is, mert sokat küzdöttem ezért az éremért” – mondta az alábbi képről:

Egervári teljesítményének értékét növeli, hogy Makray Katalin és Ducza Anikó 1964-es érme után az övé volt a következő, és egészen Ónodi Henrietta 1992-es aranyérméig ő az utolsó magyar nő, aki egyéniben olimpiai érmet ünnepelhetett tornában. Ha azt gondolnánk, hogy itthon ezek után nagy becsben tartották – tévedünk.

Noha ő csinált egy elemet egyedül Magyarországon, és ő tudta először a nyújtott testű cukaharát, 1976-ban és egy évvel később pedig az ország legjobb tornásznőjének választották, két évvel a montreali sikere után, 1978-ban egy szövevényes fegyelmi ügyet kreáltak ellene, aminek a végén három hónapra eltiltották.

„Nagyon nehezen emésztettem meg akkor is, annyira igazságtalannak éreztem, és tiszta volt a lelkiismeretem. Megmondom őszintén, ez a tüske még mindig ott van a körmöm alatt, pedig nagyon sok év telt el azóta, a mai napig nem értem a motivációt, de el kellett fogadnom. Hiába hoztam az eredményeket, hiába voltam szorgalmas, egyszerű erőfitogtatásból, a hierarchiában felettem lévő kapitány nyomására megbüntettek. Dorgálást kaptam csak azért, mert az edzőm és a kapitány nem jött jól ki egymással. Fizikai abúzus nem ért, verbális annál inkább. Nem mélyülnék el a részletekben, ilyen távlatból már nincs is értelme, de bennem azért ez törést okozott.

Ma már vigyáznak a versenyzőkre, akkoriban ez nem volt szokás, rajtam is könnyen átléptek.

Gyereket szültem, de úgy voltam vele, hogy még egyszer megmutatom, pedig eredetileg azt terveztem, Montreal után abbahagyom, hadd jöjjenek a fiatalok. 1979-ben volt egy tévéműsor, a Sportolók a porondon, ami jól sikerült, és ösztönzést adott. Visszatértem, jól ment, és be tudtam verekedni magam az olimpiai csapatba. Míg Montrealban egy jól szervezett olimpián vettem részt, aminek szinte minden pillanatát élveztem, és a versenyem után koncertekre mehettem, Moszkváról mindez nem mondható el. Nem is ment jól, mégiscsak négy évvel idősebb voltam, de azért még anyukaként is bejutottam az egyéni összetett döntőjébe, és az ötödik helyen végző csapat harmadik legmagasabb pontszámát értem el. Adtam magamnak még egy évet, megnyertem 1981-ben is a magyar bajnokságot, és 25 évesen, a moszkvai világbajnokság után befejeztem.”

Egervári ezután edzőnek állt, majd második házassága miatt Svédországba került, ott is telepedett le Nagy Lajossal, és ott is edzősködött. Jelenleg is Stockholm környékén él, már nyugdíjas, augusztus elején lesz hetvenéves. „Sokat járok Magyarországra, legutóbb például Metallica-koncerten voltam” – mondta. Az unokája nagyon büszke rá, mindenkinek mutogatja a nagymamájáról az iskolában azt a néhány felvételt, ami a YouTube-on fellelhető, például az olimpiai gyakorlat is:

„Nagyon jó dolog ötven év után emlékeket idézni, a szintén bronzérmes kézisekkel vagy az aranyérmes Magyar Zoltánnal – mondta a montreali emléktúráról. – Az épületeket látva az is beugrott, hol laktunk az olimpiai faluban. Fiatalabbnak érezzük magunkat, ami egyre nagyobb kincs a mi életünkben.”