Idén júliusban lesz pontosan ötven éve annak, hogy a montreali olimpián Nadia Comăneci először a sporttörténetben tökéletes, tízes tornagyakorlatot mutatott be. Romániában egy generáció meghatározó élménye, hogy a játékok elektromos kijelzője egyszerűen 1.00-t mutat, mert a szervezők nem voltak felkészülve arra, hogy valaki tökéletes gyakorlatot mutathat be. Nadia tízese a román sport egyik nagy napja, amit idén hivatalos állami keretek között is megünnepeltek és még fognak, hiszen hivatalosan is Nadia-év az idei.
Azonban Nadia akkori tízesének az árnyéka is hosszúra nyúlik, egészen napjainkig meghatározza, hogy mit gondol a román társadalom a sportsikerekről – állítja Péter László szociológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára. Péter László a közelmúltban azzal a felvetéssel tartott előadást, a román sportban miért nincs új Nadia Comăneci, hogy a végére azért kiderüljön, mégis van, csak épp senki nem tekinti annak. Ezek után ültünk le vele beszélni.
Teljes mértékben. Indokoltan ünnepelhet a társadalmunk, hiszen az 1976-os júliusi olimpián egy rendkívüli és világraszóló sportsikert ért el. Mi, kisebbségiek is, hiszen teljesítményét Károlyi Béla és Márta (edzők), valamint Pozsár Géza (koreográfus), Lövy Ferenc (a tornaszövetség főtitkára) alapozták meg, akik magyarok voltak (akárcsak Hidi József is, aki később a csapat tagja lett). Más kisebbségiek is, mint Nicolae Moscu, hozzájárultak, hogy Nadia a sporttörténelem világklasszisává váljon.
Tény, hogy a Nadia egy Romániához kapcsolt név, amelyet az egész világ ismer. Annál is inkább indokoltnak tartom az ünneplését, mert ez egy ‘89 előtti történet, amikor az érdem szerinti teljesítményhez nem szükségszerűen tartozott a széles körű elismerés is. Inkább a (párt)kapcsolatok alapján történő társadalmi előrejutás volt a jellemző. Nadia esetében egyértelműen a tehetsége, munkája, kitartása és részben a szerencséje vezetett oda, hogy a szertorna, a gimnasztika történetében először kapott tízest a játékokon. Ez mindenképpen mérföldkő a torna világában. Nem volt teljes mértékben váratlan a sikere, mert már 14 évesen, ’75-ben a világ legjobb sportolójának választották, ami egyáltalán nem volt elhanyagolható teljesítmény Kelet-Európából.
Azt gondolom, hogy nagy szükségünk van ilyen típusú megemlékezésekre. Azt hiszem, hogy a tehetségeket érdemes a társadalom színe előtt példaként felmutatni. Nadia jó példa, ugyanakkor személyét már-már mitikus nimbusz övezi. Ez jelenleg a mostani sportrendszer működésére egyfajta árnyékot vet, de az ünneplés egyfajta számvetést is teremt, hogy szembenézzünk a román sport jelenlegi helyzetével. Az ünneplésnek érték- és időszembesítő alkalommá is kellene válnia a román társadalomban, illetve a román sport világában.
Ez a ceremoniális ünneplés jelenleg még mindig nagyon egyoldalú, mert a nagyközönség még mindig nem tud eleget Nadiáról mint emberről. A legelső tízest kiérdemlő atléta képe van előttünk, de ebben az ünneplésben Nadia mint magánember hangsúlyosabban is meg kellene hogy jelenjen: mint gyerek, illetve tinédzser, mint a 80-as években totális mértékben megfigyelt, majdnem üldözött személy, de szabad mozgásában mindenképpen korlátozott állampolgár. Nem beszélünk erről. Keveset tud a nagyközönség az érző emberről, aki akkor is gondolt valamit arról a világról, amiben igazából élt.
Annál is inkább, mert Nadiának nem csak a tízes az egyik fő tette. Előbb-utóbb arról is illik megemlékezni, hogy bizonyos mértékben a forradalom előszeléhez tevőlegesen is hozzájárult, amikor 1989. november 27-én hajnalban Csanádnál néhány társával együtt illegálisan átlépte a határt Magyarország felé. Ez egy politikai tett is volt, rettenetes szimbolikus üzenetértékkel az elnyomó Ceaușescu-rendszer és a teljes népesség irányába.
Sajnos elég keveset tudunk arról, hogy miként élte hétköznapjait a 80-as évek második felében. Az ő története a nagyközönség számára ‘84-ben zárult le, akkor még megfigyelőként elkísérte a csapatot az olimpiára, majd eltűnt a közéletből. Ekkor már erőteljesen megfigyelte a Securitate. Az edzői, Károlyi Béla és Márta 1981-ben egy turné során disszidáltak, Nadia hazatért ugyan, de ennek következtében a Securitate nagyon félt attól, hogy a csillag is olyat tesz, ami a rendszert nem tünteti fel jó fényben.
A ‘89-es szökése, amivel ugyanúgy a világsajtó címlapjára került, mint 1976 júliusában a tízesével, nagy sebet ejtett a rendszer belső legitimitásán. Szimbolikus performanszként akár motiváló tényezőként is hathatott azokra a tüntetőkre, akik néhány héttel később a rezsim ellen vonultak tüntetni.
Ebben az emlékezésben van egy olyan elem is, ami csak a korunk gazdasági, politikai, társadalmi viszonyainak összefüggésében értelmezendő. Ugyanis jelenleg egy posztmodern, mediatizált, profi látványsportról beszélünk. Ebben a mai sportrendszerben igazi szupersztárok vannak, akik kereskedelmi értelemben brandek. A focivébén is Messiről, Ronaldóról, Haaland-ról, Neymarról és Mbappéről beszélünk. A sztársportolók bizonyos mértékben két lábon járó, jól fizetett reklámtáblák. Nadia sem kerülte el a szupersztár sportolók sorsát.
Egyre inkább előtérbe kerül ez a vonás, Nadia mint egy kommodifikált termék, mint egy román brand jelenik meg, amivel büszkélkedni lehet. Nagymértékben keveredik a hagyományos értelemben vett megemlékezés a reklámokkal, illetve a médiaeseményekkel, amik azért vannak, hogy gazdasági és szponzori üzenetet közvetítsenek. A kolozsvári TIFF-en is tulajdonképpen egy saját magáról készült dokumentumfilmet promózott, de ha valaki a fesztivál alatt beült a mozikba, akkor többször is láthatta a felvezető reklámokban. Egyik alkalommal három olyan reklámot számoltam, amiben Nadia volt a reklámarc.
Összességében nagyon helyes és jó ez a megemlékezés, de az embert is kellene látni, nem csak a reklámhordozót és az atlétát. A sportolók mégiscsak hús-vér emberek, akik elég nehéz munkát végeznek, amit igazából soha nem érzékelünk és amire nem is reflektálunk. Az ő esetében sem láttatja a munkát ez a spektákulum.
Természetesen a román sportot működtető adminisztratív szervezetek is kihasználják az alkalmat a maguk partikuláris érdekeinek érvényesítésére. A Román Tornaszövetség, aminek egyébként a tiszteletbeli elnöke Nadia, illetve a Román Olimpiai és Sportbizottság (COSR) is a maga legitimálására használja. Az ünneplést mint eseményt, mint évfordulót érdemes tehát tágabb társadalmi kontextusban nézni, ahol különböző gazdasági, politikai érdekek figurációjában jelenik meg Nadia, akiről én azt szoktam mondani, hogy Hagi és Ilie Năstase mellett a román sport egyik fő arca, a „triumvirátus” oszlopos tagja.
Azt szeretném, hogy többet tudjunk arról a Nadiáról, akit 1989 előtt megfigyelt a Securitate. A Nadia și Securitatea című könyvében Stejărel Olaru dokumentumokkal alátámasztva egész szépen rekonstruálta a megfigyelését, de én hiányolom azokat az önnarratívákat, azokat a személyes tapasztalatokat, amiket Nadia mondhatna el. Ezzel árnyalná annak a szupersztár sportolónak a képét, amit nagymértékben a ‘89 előtti rezsim konstruált meg. Az olimpián elért sikert rögtön magáénak tekintette a hatalom. Nadiát a maga fényezésére, illetve a diplomáciai sikerek felmutatására eszközjelleggel építette fel a rezsim. Amikor megkapta a legmagasabb állami kitüntetéseket, két-két főszereplője volt az ünnepségnek. Nadia és egyik tornásztársa, Teodora Ungureanu az egyik oldalon, illetve a Ceaușescu házaspár a másikon. A rezsim által kialakított képet építette tovább ‘89 után a média, azt hiszem, paradigmaváltás nem történt.
Azt gondolom, lenne tehát mit árnyalni. Ezzel pedig nemcsak mi nyernénk mint társadalom, hanem sokat hozna Nadiának is. Bizonyos vonásokat dekonstruálni kellene, másokat pedig megerősíteni. Sokkal többet tudhatnánk meg arról, hogy miként működtek a bentlakásos logikában működő edzőközpontok, amiket nagymértékben a Károlyi házaspár elképzelései alapján építettek fel a 70-es évek elején.
Nadia sikere nyilvánvalóan világraszóló és páratlan, ezt senki sem vitatja. Ugyanakkor szerintem az is benne van, hogy ő jókor jött jó helyről és a történet maga jól is adta elő magát. A siker formulájában nem a teljesítmény a lényeg, hanem az elismerés, tehát a siker értékelése a különböző társadalmi szereplők részéről.
1976-ot írtak, amikor a román külpolitika erősen különbözött a Varsói Szerződés államainak politikájától. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, azaz a nyitás éveiben a Nyugat felismerte a lehetőséget, Ceaușescu pedig a nyugati politikum kedvencévé vált. Ebből a Romániából érkezett az ártatlan, 15 éves lány, aki tízest kapott. A világsajtó rögtön sztárt csinált belőle – jogosan.
De ez egyben olyan löketet ad a román sportnak, amit soha nem tud igazából elfelejteni. Egy mércévé, benchmarkká válik, amitől nem tudunk szabadulni. Ezt nevezem Nadia-effektusnak. Ennek fényében értelmezzük a mostani sportolóink sikereit, amik egy teljesen más kontextusban születnek. Nem is biztos, hogy hasonlítható egy mostani sportolónak a teljesítménye és a feltételei azzal, ami korábban volt. Teljesen más a világ. Most talán nehezebb kiváló teljesítményt nyújtani Romániából.
A rendszerváltás előtt nagyon erős tekintélyelvű szocializáció volt a társadalomban, és ez fokozott volt a sportolók esetében, ahol feltétel nélkül el kellett fogadni az edzői tekintélyt. Akárcsak a társadalomban, a sportban is be kellett hódolni az autoritásnak. Abban a szigorú formában manapság lehetetlen sportolót nevelni. Sokkal több volt a sportolóaspiráns is, mert a társadalomban a kevés mobilitási csatornák egyike volt. Továbbá a szülők sokkal kisebb autoritással bírtak a gyerekek sportkarrierjének az alakításában, az iskola és az edzők mondták ki az utolsó szót.
Aztán, ha a helyi pártbizottság vagy a helyi pionírtanács úgy látta, hogy végre ők is előre tudnak tolni egy sportolót, ezáltal az ő munkájukat és sikerességüket demonstrálva, akkor mindegy volt, a szülők mit mondtak, akarják vagy sem, hogy a gyerekükből sportoló legyen. Végül egy sor olyan demográfiai (a „decreței”-generáció), társadalmi, politikai tényező (diplomáciai államérdek) érvényesült, ami együttesen oda vezetett, hogy egyesek nagyon sikeresek lettek – a többieket meg járulékos veszteségnek tekintette a diktatúra.
Ma napjainkban mások azok a sportágak, amelyek irányába a városi, a felső középosztálybeli gyerekek orientálódnak. Nem is akarnak versenysportolókká válni, és a szüleik sem szeretnék ezt. Ennek ellenére vannak sikeres sportolóink, akik globálisan is sikert érnek el, mint tette Nadia is. Ott van az úszó David Popovici, de ott volt Simona Halep teniszező is, aki hetekig vezette a női teniszezők világranglistáját. Mégsem irányul rájuk kellő figyelem. Ennek egyik oka az, hogy alapvetően a hatalom másképpen értelmezi ezeket a sikereket, és szerencsére nem instrumentalizálja, nem veszi birtokba a sportoló testét és nem használja a maga biopolitikai céljainak és érdekeinek az érvényesítésében, ami Nadia esetében brutálisan megtörtént.
Az 1990 utáni átmenet során – ténylegesen 2000 után – a társadalmi és gazdasági változásokon kívül a sport logikája is jelentősen megváltozott, nemcsak nálunk, hanem a nyugati világban is. Az olimpiák esetében 1992-ben adta fel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azt az ethoszát, hogy amatőr sportolók küzdenek egymással. Egy profitorientált és ezáltal munkaerőpiaci logika nyomán a mai sportrendszerben a sportolók alkalmazottak, akik egy privilegizáltabb részét foglalják el a munkaerőpiacnak. Ennek a változásnak nyilván különféle okai vannak, egyik a globális tőkének a megjelenése és a szabad mozgása a világban, míg a másik, amit te is említettél, a globális médiarendszer megjelenése, amely egyre inkább szakosodott. Tematikus sportcsatornák jöttek létre, globális szponzoráció alakult ki, amit az internet tovább erősített. Egy nagyon erős piaci alapú, kompetitív sportrendszer jön létre, amit „csúnya szóval” posztmodern, mediatizált, profi látványsport világaként írunk le. Ez azt is jelenti, hogy másképpen működik a sportvilág: célracionálisabb, nyers instrumentális logikák érvényesülnek, a felkészülés magas fokon szakosodik, belép az orvos- és adattudomány a nutricionisták, az adaptációs segítő szakemberek mellé. Más szavakkal, erősen tudásalapú a mai versenysport. Ehhez képest a 60–70-es évek olimpiai felkészülései a legjobb értelemben vett „lelkes amatőrmunkának” tekinthetők. Ma már lélektelen mindez.
A sport iránt érdeklődő közönség figyelme is megoszlik a sportvilág különböző szintjei között, hiszen gyakorlatilag bármi elérhető most már a PGA-golftól kezdve az NBA-ig. ’89 előtt meg csak az volt elérhető, amit a rendszer tévéjén népszerűsíteni lehetett. A ’76-os, 80-as és részben a ‘84-es olimpiát a romániai nagyközönség még követhette a tévében, utóbbi esetben néhány olyan versenyt is, amin nem csak román atléták szerepeltek. A ‘88-as olimpiáról viszont már nem volt közvetítés.
Ismétlem, az állam viszonyulása és a radikálisan megváltozott társadalmi feltételek nagyon nehezen tesznek összehasonlíthatóvá egy akkori sikert a mostanival, hiszen azok eltérő kontextusokba ágyazottak, eltérő társadalmi figurációk következményei.
A sportot nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni a társadalom működése szempontjából. A sport a mi tükörképünk. Már a gladiátorjátékoktól és a lovagi tornáktól kezdődően elismertséget, szimbolikus befolyást teremtett a sport, aminek révén társadalmi pozíciót lehetett szerezni. A sikeres sportkarrier egyben mobilitási pálya is.
Az a kérdés, hogy kinek jelent társadalmi mobilitást, illetve mekkora volumenű népesség számára jelent reális mobilitási csatornát. ‘89 előtt nagyon fontos csatornának számított, mert lényegében az egy zárt társadalom volt, főleg a 80-as években. Olyan szerepe volt a sportnak a tömegek számára, mint a középkori rendi társadalomban a hadseregnek és az egyháznak.
Értelmezhető ugyan mobilitási csatornának az emberek faluról városra költözése, az agrárszektorból az iparba kerülésük is, de ez egyrészt csoportmobilitás volt, másrészt a megszerezhető pozíciók, a maximálisan elérhető társadalmi státuszok gyakorlatilag rögzítettek voltak. Ilyen körülmények között a sport kivétel volt, mert egyértelmű mobilitási csatornának számított mindenkinek, kiemelten a szegényebb társadalmi hátterűeknek.
Nadia egy onești-i szerény körülmények között élő családból származik, az apja autószerelő, az anyja háztartásbeli. A szülei elég hamar elváltak, az apja Bukarestbe költözött, Nadia pedig az öccsével és az anyjával élt. Nagyon hamar tett szert szimbolikus tőkére, 14 évesen már Európa-bajnokságon diadalmaskodott, majd a ‘76-os olimpiát megelőző hivatalos tesztversenyen is aranyat nyert. Az anyagi tőke, az olimpiai győzelemért járó pénzösszeg a mai jutalmakhoz képest tényleg aprópénz, 50 ezer lejt kapott és egy Škoda autót.
Manapság a sport csak keveseknek felfelé való mobilitás, de azért a társadalomnak fenn kell tartania a hitet, azt az ethoszt, hogy tehetséggel nagyon lentről bárki, bármilyen magasra juthat. Ez már egy globális metanarratíva. Ennek egy példája David Beckham esete, aki nemcsak meggazdagodott, hanem lovaggá is ütötték. Ezzel is kiemelték azt a szimbolikus üzenetet, ha a tehetsége révén neki sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog; hogy akár kék vérre is szert tegyünk. Ez tartja fenn azt a hitrendszert, hogy vannak szabályok, és nekünk be kell tartanunk ezeket, mert a megfeszített munkánk előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.
A sport révén vannak sztratoszferikus magasságokba emelkedett példák – tehát nagyon lentről nagyon magasra lehet jutni –, de már jóval nehezebb. Egyrészt globális a verseny, másrészt bizonyos sportok esetében különösen sokat számít a társadalmi háttér. Manapság Romániában egyéni sportot választók esetében, ha valaki nem középső vagy felső középosztálybeli, akkor alapvetően alig van esélye, hogy sikeres legyen.
Ugyanis a sportlétesítményekhez való hozzáférésben nagy területi egyenlőtlenségek vannak. A jó sportpályák alapvetően a városban vannak, és ha jut is vidékre néhány sportcsarnok, azt nem működtetik, esetleg csak a helyi notabilitások használják. Bizonyos rétegek számára már nem is annyira vonzó mobilitási csatorna, mint korábban volt. Akiknek vonzó lehetne, azok meg eleve hátránnyal indulnak, így nagyon kis eséllyel válnak sikeres profi sportolóvá.
Egyébként a sport a munkaerőpiac legnagyobb egyenlőtlenséget mutató szegmense. Míg Cristiano Ronaldo lejben évente nagyjából 1,44 milliárdot keres, addig egy körzeti bajnokságban focizó otthonról viszi a pénzt, mert abból veszi a stoplis cipőjét. Sokan próbálják, kevésnek sikerül. Egyesek meg hiába próbálják, mert eleve hozzá sem férhetnek a sportfacilitásokhoz.
A futballakadémiákon tanuló alappopuláció 7-8 százaléka kap profi szerződést, és nemcsak a topligákban focizókra gondolok, hanem az összesre, a harmadosztályba és a negyedosztályba kerülőkre is.
Azok speciális esetek, mert eddig elsősorban magyar állami pénzen fenntartott intézmények, amelyeknek nem piaci vagy közösségi elven működik a finanszírozásuk. Másodlagos céljuk a teljesítménysport népszerűsítése, mert a finanszírozó elsősorban politikaitőke-szerzésre és etnopolitikai eszközként használta az akadémiákat.
Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem könnyítette meg sok gyereknek és fiatalnak a belépést az intézményesen szervezett sportvilágba, közülük nyilván nagyon sokan azt remélték, hogy Szoboszlaik meg Dzsudzsákok lesznek. Kérdés az, hogy ennek milyen multiplikatív hatása van lokálisan, illetve milyen mértékben serkenti a tömegsportot, általában a fizikai aktivitást, mert ezeknek az akadémiáknak a fő működési logikájuk a profi focisták kinevelése volt.
A befektetett összeg, a rendszerbe belépő gyerekek, és a bizonyos szint fölött teljesítő sportolók aránya tekintetében nem biztos, hogy eléri ezt a célt. Erre nekem nincs adatom, de jó lenne egyszer megnézni, hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel. Ameddig az FK Csíkszeredának a hasonló logikában működő Puskás Akadémiától is kell játékost transzferálnia, nehéz azt a saját rendszerükből kitermelni, addig ez egy kommerciális minta, még akkor is, ha Csíkszereda esetében van egy erős etnikai vonzata.
A helyi társadalomban nyilván termelt közösségi, illetve politikai tőkét, de a tömegsportra (az idősebbekre) gyakorolt hatása számomra kérdéses. Nem azt mondom, hogy nem volt járulékos hatása, hogy nem volt fontos hatása lokálisan, de hogy a tömegsportot ez milyen mértékben ösztönzi, az egy teljesen másik kérdés.
További fontos elem, hogy a külső források esetleges elapadása után mi lesz ezekkel az akadémiákkal. Ha ezek lentről szerveződő entitások lennének, és beépítenék a fű menti közösségi sportot, akkor rendben lenne. Igazából ez lenne a követendő minta. Ez viszont nem egy lentről felfelé, hanem egy mesterségesen, fentről lefelé szervezett világ, ami nagymértékben függ azoktól a forrásoktól, amelyek alapján létrehozták.
A helyi vállalkozói világ finanszírozó hajlandóságát sem látom pillanatnyilag.
Nagyon kevés közpolitikai intézkedés van Romániában, ami a fizikai aktivitást, a népesség egészségjavítását, vagy kifejezetten a tömegsportot támogatná. Nem igaz, hogy nincsen, de összességében meglehetősen fragmentált a rendszer, és a létező közpolitikai intézkedéseket nem feltétlenül facilitálja a rendszer. Magyarán létezik Romániában elfogadott sportstratégia, és pártok által elfogadott sportpaktum, de alapvetően több okból sem érvényesül a gyakorlatban.
Egyrészt strukturális oka van: tehát hol van, hol nincs (de inkább nincs) sportminisztérium. Ha van is, akkor de facto kohabitálni kényszerül a Román Olimpiai és Sportbizottsággal, ami lényegében egy állam az államban. Véleményem szerint a kettő közötti együttműködés rendszerint problémás.
Másrészt, a sportstratégia önmagában értékelendő kezdeményezés, de a filozófiájával mégis van néhány probléma. Kiemelten kezeli a 80–90-es években sikeres sportágakat, miközben nem vesz figyelembe olyan társadalmi változásokat, amelyek a kétezres évek óta a román társadalomban – és sportrendszerében is – végbementek. Emellett a COSR által dominált sportmédia hatására visszatükrözi a Nadia eredményéhez hasonló sikerek szomjazását, vagyis rávetül a Nadia-effektus. De sajnos a történelmileg sikeres sportok teljesítményét a jelenlegi társadalmi, gazdasági körülmények között szinte biztosan nem lehet megismételni.
Ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy a közpolitikák érvényesülésének feltétele a közpolitikai háttér-infrastruktúra (elvek, jogszabályok, illetve szervek/apparátusok). Ezek leadershipre, interakciós platformokra, monitorizálásra és intézmények közötti interakciókra, forrásokra, az outputokra, hatásokra és a humánerőforrás képzési rendszereire, illetve természetesen a közpolitikai döntések és szabályozások gyakorlatba ültetésének metodológiájára vonatkoznak, az impakthatások monitorizálása (s ezek objektív indikátorainak kialakítása) mellett.
Nagy hibája a romániai sportstratégiának, hogy erről a közpolitikai háttér-infrastruktúráról megfeledkezik.
A másik nagy problémája, ahogy a sportszektorokhoz viszonyul. Ha sportszektorról beszélünk, akkor három területet lehet említeni: az államit, a közösségit és a privátot.
Az állami sportszektor szerepe, hogy finanszírozza és szabályozza a sportot, védje a szereplőit, garantálja a méltányos és igazságos hozzáférést mindenkinek. Az állami finanszírozással kapcsolatban megfogalmazódnak elvárások, de a szabályozás kapcsán már kevésbé. Ebben is egy neoliberális kurzus érvényesül, az állam adja a pénzt, és mást ne is tegyen. Pénzt viszont nem nagyon ad. A sport már nem állami érdek, mint ‘89 előtt volt, hogy befelé legitimálja a rendszert és fenntartsa a kontrollt, kifele pedig diplomáciai eszköz legyen.
A közösségi sportszektornak a lentről felfelé építkező, autonóm sportmozgalmak révén kellene működnie. Ebben az esetben problémás a szabályozási környezet is, de mint minden önszerveződést ‘89 után, még tanulnunk kell. Vannak előrelépések ezen a területen, de ez a szektor alulfejlett Romániában. Érdekes, hogy a magyar területeken fejlettebb, mint az átlag, például a hoki miatt sok helyen. Emellett ott a privát sportszektor, amiben szintén van teljesítmény- és tömegsport rész. Utóbbi viszont erősen restriktív, mert például pénzbe kerül egy tenisz- vagy minifocipályát kibérelni.
Ez a három szektor ideális esetben egyensúlyban van egymással, ám ezzel nem számol a sportstratégia. Ugyanakkor az egyensúlytalanság következményét sem veszi figyelembe a dokumentum. Bár bizonyos mértékben beszél a tömegsportról, de akkor igazából az iskolai sportra gondol, ami nem ugyanaz, és a tétje is csak a rekrutáció szempontjából jelenik meg, tehát ahonnan potenciális versenysportolók kerülhetnek ki. A hangsúly pedig nem a versenysporton kellene hogy legyen, különösen nem állami finanszírozás esetében, hanem a tömegsporton, ami közegészségügyi kérdés.
Románia a tömegsport tekintetében az utolsók között kullog az EU-ban, ez pedig azzal magyarázható, hogy nem a tömegsportot, hanem a versenysportot tematizáljuk.
Ezzel szemben a sportoló népesség részben egyéni sportágak, részben a szabadidős sportok irányába orientálódik, pontosan azért, mert a felső középosztálybeli szülők úgy gondolják, hogy a sport nem egy mobilitási csatorna, hanem a gyermek személyiségfejlődésének hasznos eszköze. És valóban az. Ezért van az, hogy tömegesen lépnek ki a privát sportszektorból, amikor elérik a 14-16 évet.
És ehhez jön hozzá, hogy az elfogadott sportstratégia társadalmi relevanciája nagyon alacsony. Semmi hatása. Senki nem gondolja azt komolyan, hogy ezzel valamit kezdeni is kellene. Persze tény, hogy összességében ez egy nagyon jó kezdeményezés, csak úgy látom, sajnos egyelőre az is maradt.
Ilyen szempontból Románia szerintem felkészült. Ha megnézzük az edzőket, akkor ők a nemzetközi standardoknak megfelelő képzésben vettek részt, legalábbis formálisan kijárták. A 2010-es évek végére a paradigmaváltás a sportvezetők és edzők tekintetében bekövetkezett. Ezért vált ki botrányt, ha egy old school módszereket követő edző megveri, fenyíti a játékosát, mint a gimnasztikai edző esetében megtörtént. Ez már szerencsére nem norma, hanem a kivétel.
A kérdés az, hogy milyen szintet szeretnénk elérni a sportban, és az mennyire reális az azon kívüli tényezők függvényében. A sportról mindig egy duális rendszerben kell gondolkodni. Egyfelől ott van a sportnak a belső gyakorlata, tehát a játékosok, edzők, masszőrök, sportvezetők, bírók és szabályok. Azok, akik a sportot mint tevékenységet végzik, illetve ezt felügyelik, szabályozzák. Másfelől ott van a társadalmi környezet. Ott vagyunk mi mint nézők, a média, a politika és a szponzorok, meg a szülők, akik sportolni viszik a gyerekeiket. A társadalmi környezet változott meg. A kérdés az, hogy a sportszakmai tudás birtokosa milyen mértékben veszi figyelembe a társadalmi környezete állapotát, az erőforrásokat. A sportmédia meg a legfontosabb szervező intézmény, a COSR nem feltétlenül érzékeli a megváltozott társadalmi környezetet: a gyerekek társadalmi helyzetét, a céljaikat, a szülők aspirációit, a mobilizálható erőforrásokat, a szponzorok rövid és hosszú távú érdekeit.
Mondok egy szélsőséges példát. Hiába fut jól a pályán a játékos, mert a pszichéjére nagyon rosszul hat az, amikor a meccs után a klubtulajdonos élőben azt mondja, hogy barom voltál és többet nem fognak beállítani. Ez a társadalmi környezet negatív hatása a játékos teljesítményére, illetve a csapat működésére.
A sportszakmai tudást naprakésznek látom, azzal van gond, hogy a társadalmi környezetet, azt a világot, amiben a sport gyakorlatának működnie kell, értik-e a belső szereplők. A problémát ott látom, hogy a környezeti változásokat a sportrendszert szabályozó entitások szereplői nem mindig érzékelik. Vagy talán jól látják, csak a közvetlen, rövid távú céljaikat akarják igazából érvényesíteni.
Tehát, ha a sport belső gyakorlatának alakítói és a társadalmi környezete között nincs összhang, akkor problémák vannak, s a teljesítmények automatikusan szerényebbek.
