A Metallica élőben nem a fénykorát idézi, hanem még mindig azt éli
Sosem voltam túlságosan oda a Metallicáért. Az első öt albumnál még nem is éltem, gyerekkoromban rajtam kívül álló okokból Rammsteinre tomboltam ki magam, aztán mire magamtól kezdtem el zenét hallgatni, inkább a Linkin Parkra csavarodtam rá, hogy aztán középiskolában rengeteg deathcore-t és metalcore-t hallgassak a nagy klasszikusok helyett. A Metallica viszont így is mindig megtalált: Guitar Heróban, az értük rajongó haverjaimnál, a YouTube-on random felugró koncertfelvételeken. Így aztán, bár sosem hallgattam aktívan Metallicát, rengeteg számukat ismerem, sőt, kedvelem, aminél semmi sem bizonyítja jobban, hogy mekkora legendákról van szó. Vagyis de: szombaton másodjára töltötték tele a Puskás Arénát, és bizonyították be, hogy hiába lett az évtizedek alatt a zenekarból hatalmas cégbirodalom, élőben a Metallica nemhogy a fénykorát idézi, hanem még mindig azt éli.
Őszintén nem számítottam rá, hogy ezt fogom leírni a koncert után, nemcsak azért, mert a Metallica sosem volt igazán meghatározó számomra, hanem azért sem, mert az elmúlt években sokszor inkább csak röhögtem rajtuk. Főleg Lars Ulrichon, a St. Anger híres kukahangú dobjai mellett azért is, mert a zenekar fő üzletembere, a Napster-balhé egyik fő arca azóta bizonygatja interjúkban, hogy az egész nem is a pénzről szólt, miközben a zászlajára tűzött szerzői jogi őrület odáig jutott, hogy pár éve a Twitch automatikusan letiltotta a For Whom the Bell Tollst az élő közvetítésben, amikor a Metallica volt a BlizzCon nevű videójátékos esemény sztárfellépője.
A Metallica rengeteg programmal készült a budapesti duplázós hétvégéjére, Kirk Hammett könyves beszélgetésétől az Alleeban nyitott pop-up bolton és a mozis filmfesztiválon át a csillagos égig dráguló jegytípusokig, meg a körszínpadig, aminek az eladható jegyek számának növelésén kívül nem látom semmi értelmét. Így nehéz elhinni, hogy valami ne a pénzről szóljon náluk, de ez nem is baj: egy ekkora zenekar, és főleg a Metallica egy olyan intézmény és brand, amelynek a jelentősége és az értéke is jóval túlmutat egy zenekaron, van is annyi fizetőképes rajongójuk, hogy ezt maximumra tudják pörgetni, és amúgy van egy jótékonykodó alapítványuk is, amivel nálunk például véradást szerveztek. Élőben pedig jól látszik, hogy nem szálltak el maguktól, szóval nehéz ezen finnyogni, még ha nem is olyan szimpatikus.
Mielőtt belekezdenék az ömlengésbe, muszáj gyorsan átszaladni azon, hogy mi nem tetszett a koncerten: pont az, amit titokban talán kicsit jobban is vártam, vagyis az előzenekarok. A csütörtöki Avatar-Pantera kombó után szombaton két sokkal aktuálisabb zenekar, a Knocked Loose és a Gojira léptek fel a Metallica előtt, előbbi különösen meglepő volt nekem, mert bár a jelenleg messze legismertebb hardcore zenekar az elmúlt években a legrandomabb helyeken tűnt fel a Jimmy Kimmel Show-tól a Coachelláig, nem voltam benne biztos, hogy a Metallica közönsége feltétlenül értékelni fogja őket.
Ebben nem lett igazam, több mosh pitet is sikerült kierőszakolniuk, de az biztos, hogy itt nem lett senki a rajongójuk, túlzás nélkül ez volt a legrosszabbul hangosított koncert, amin valaha voltam. Az első pár szám gyakorlatilag élvezhetetlen volt, utána sikerült csak valamennyire összekalapálni a hangzást, de még a végére is nagyon messze volt az ideálistól az egész. A Gojira egy fokkal jobban szólt, de őket meg iszonyatosan túlhangosították valamiért, füldugóval volt csak nagyjából okés a hangerő. Pedig mindkét előzenekar odatette magát, de ha valakit kicsit is érdekel a Gojira vagy a Knocked Loose, az felejtse el ezt a koncertet, és nézze meg őket külön.
Az, hogy mindkét zenekar ennyire rosszul szólt, azért különösen bizarr, mert a durván negyed órás késéssel megérkező Metallica viszont olyan tökéletesen volt hangosítva, hogy én nem tudtam semmilyen racionális magyarázatot találni erre a hatalmas különbségre. Hacsak azt nem, hogy az előzenekaroknak szándékosan rosszabb technikát adnak. Akárhogy is, a Metallica álomszerűen szólalt meg a Whiplash-sel, és végig ilyen jó is maradt, miközben ezek a 60 pluszos arcok úgy nyomták le a 40 évvel ezelőtti számaikat is, mintha egyetlen napot sem öregedtek volna azóta, hogy megírták őket. Igen, Lars Ulrich is, aki még a Fight Fire With Fire-höz hasonló darálásokban is pont úgy vert be mindent, ahogy kellett.
A Metallica élőben abszolút az antitézise mindannak, amit az üzleti működésük alapján gondolna róluk az ember.
Oké, van egy körszínpad, ahol négy dobszerkó, meg egy rakás mikrofon van, van egy csomó nagy torony kivetítőkkel, és a végén (itt konkrétan a Moth Into Flame-nél, aztán meg a One előtt) van egy kis pirózás is, de amúgy ennyi, semmi sallang, semmi extra showelem, csak négy metállegenda és a hangszereik. És ennél nem is kell több, mikor olyan számokat szednek elő, mint a For Whom the Bell Tolls, amitől úgy is simán kirázott a hideg, hogy nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára azelőtt, hogy a koncertre készülve lepörgettem a Ride The Lightningot, és meggyőződtem arról, hogy ez ma is egy szinte tökéletes lemez.
A szombati koncerten amúgy öt számot toltak róla, volt még a Ride The Lightning, a Fade To Black, a The Call of Ktulu és a már emlegetett Fight Fire With Fire is, szóval én már önmagában emiatt elégedett voltam. Az viszont azért érződött, hogy nem véletlenül lehetett eleinte csak mindkét napra jegyet venni – mármint a bevételeken kívül –, a Master of Puppetsről például most semmi nem volt, ahogy a Reloadról és a Death Magneticről sem, bár ez lehet, hogy kevesebb embert zavart. Cserébe viszont most a végén Master of Puppets helyett volt Enter Sandman, amit olyan hangosan üvöltött egy emberként a stadion, hogy szerintem még a szomszéd kerületben is hallották. A teljes szettet itt lehet végigböngészni, ez pedig a csütörtöki műsor.
Menet közben Hammett és a basszeros Robert Trujillo megint előszedtek egy magyar számot, a csütörtöki Totális metál után most egy, a Pokolgépnél is meghökkentőbb zenekartól, a Quimbytől. Igen, a magyaralter-alapvetés Quimbytől, és még csak nem is egy kifejezetten ismert számot nyomtak le, hanem a Hoppát, szóval ha megvernek, se ismertem volna fel, hogy mit hallok éppen élőben, amíg Trujillo a végén el nem árulta a megfejtést. A Quimby egyébként pozitívan fogadta a dolgot, szemben Kalapács Józseffel, aki az amúgy valóban elég felismerhetetlen Pokolgép-feldolgozást korábban úgy kommentálta, hogy „úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér”.
Ezt az apró közjátékot leszámítva viszont repkedtek a klasszikusok, én meg elképedve álltam ott, hogy nem hiszem el, hogy James Hetfield hangja még mindig pont ugyanolyan, mint 1984-ben, a gitárját pedig valószínűleg egy robot sem tudná ennél jobban pengetni, pedig annak énekelnie sem kellene közben. De Trujillo, Hammett és Ulrich is fantasztikusak voltak, és amellett, hogy kisujjból rázták ki a legnehezebb számokat, az is látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik az egészet. Ahol én álltam, ott a The Call of Ktulunál jelentek meg együtt, és tényleg jó volt rájuk nézni, miközben az az egész koncerthez képest is kiemelkedően jól szóló instrumentális monstrumot nyomták. A végén szinte le se akartak menni a színpadról, mind a négyen külön köszönetet mondtak a közönségnek a közös meghajlás előtt.
Azt, hogy a Metallica ennyi idő után még mindig ezen a szinten van, egészen megdöbbentő volt látni. A legtöbb zenekar azt is simán elfogadná, ha fele ilyen jól tudna öregedni, vagy ha egyáltalán még létezne ennyi idő után. És akkor itt a Metallica, aminél talán vannak aktuálisabb, előremutatóbb, vagy izgalmasabb metálzenekarok (mint mondjuk az előttük fellépő Gojira), de ezt a két telt házas koncertet elsősorban nem a nevének vagy a jó marketingjének köszönheti. Hanem annak, hogy ennyi év után is egy iszonyatosan király zenekar, ami ha lemezen annyira már nem is, élőben még mindig a zeneipar abszolút csúcsa. Szóval igen, a Metallicát legalább egyszer látnia kell mindenkinek, akit valaha érdekelt a metál.
