1993 júniusában szüleim tiltása ellenére elmentem a budapesti Metallica-koncertre. Három nappal a szóbeli érettségi előtt történt, anyám joggal várta el, hogy otthon tanuljak, de én inkább felstoppoltam Sopronból Budapestre. Egy rendszám nélküli Barkas vett fel, amit kaszkadőrhajlamú sofőr vezetett, de végül épségben eljutottam az MTK Stadionba, ahol a koncert életre szóló élmény volt, és semmit nem bántam meg. Anyám sosem volt haragtartó, de akkor három napig nem beszélt velem, és csak akkor békélt meg, amikor hazavittem az érettségi bizonyítványt (a két nyelv négyes volt, a többi ötös).
Szóval a Metallicát eléggé bírom, bár a kortárs nyomás miatt hallgattam bele (mert a Krisz meg a Józsi meg a Boti rajongott értük, és én is szerettem volna egy lenni a hátsó padsor menő srácai közül). A fekete albummal kezdtem, aztán bepótoltam utólag a korábbiakat, és még amihez csak hozzájutottam. Azon túl, hogy a Metallica kamaszkorom meghatározó zenéje volt, ez volt az együttes, ami irányba állított a metál és a rock felé. Ez tett nyitottá a keményebb zenei műfajokra, ezután kezdtem el hasonló zenéket keresni, és rengeteg csodát találtam – több olyan bandát is, amik jobban tetszettek, mint a Metallica, pedig akadt köztük, ami már megszűnt, mire a Metallica összeállt.
Mindezt csak azért mesélem el, mert egy új Metallica-album értékelése nemigen áll meg kontextus nélkül. Az együttes több mint 40 éve aktív, és a rajongótábor elég színes, mindenkinek van egy története arról, hogy mikor és hogyan lett metallicás, és ez kihat egy újabb album megítélésére is. Nekem az 1991-es fekete album volt a belépési pont, amivel a banda bekerült a mainstreambe (értsd: MTV), és sok rajongó utálta az ezzel járó alkotói kompromisszumokat. Én nem tartoztam közéjük, de a korábbi lemezek mégis jobban bejöttek: a Ride the Lighningot, a Master of Puppetset és az …And Justice for Allt mai napig meg-meghallgatom egy szuszra és áttekerés nélkül. De néha a fekete is így jár, meg a nekem kicsit nyers Kill 'Em All, sőt még a kísérletezősebb 1996-os Load is. Ami utána jött, az viszont nekem a lejtmenetet jelentette: a Reload gyakorlatilag a Loadról minőségi okok miatt lehagyott számok gyűjteménye volt, az erőlködős St. Angert és a Death Magneticet pedig egyszerűen nem bírtam jóra hallgatni, csak pár szám került be róluk Spotifyon a Metallica-listámra.
Aztán 2016-ban a Hardwired… to Self-Destruct nagyot szépített, a zenekar visszatért a gyökereihez, vagyis az első sikeresebb albumokhoz, és azokat idézte meg. Nem sok újítással tette ezt, de önazonosan és izzadságszagtól mentesen. Megint jó volt Metallicát hallgatni. A banda albumai nem jelennek meg sűrűn, hét évet kellett várni a következőre. A minap debütált 72 Seasons pedig megint biztonsági játék: az előző lemez szellemiségében készült, csak talán még jobb a végeredmény.
72 évszak, az éppen 18 év, ez utal a lemez tematikájára: a frontember James Hetfield a felnőtté válás problémáihoz nyúlt vissza, amikor a dalszövegeket írta. Szokás szerint jó sok harag és szorongás van ezekben a szövegekben, de foglalkozik az identitáskereséssel is, sőt azzal az érzéssel, amikor felnőttként visszatekintünk arra, hogy mennyi minden nem valósult meg gyerekkori álmainkból. Hetfield idén lesz 60 éves (és a banda többi tagja is hasonló korú), ezek a gondolatok mégsem hatnak öreguras megmondásnak.
Hetfield líráját ma már néha modorosnak és pozőrnek érzem, de ezúttal is őszintének hat, és vannak telitalálat sorok. Kamaszfejjel faltam volna ezt mind, az biztos. (Mint amikor annak idején lenyűgözött még a Dyers Eve magyar tükörfordítása is, aztán apám megtalálta az asztalomon, és kérdőre vont, hogy mégis miféle „poklon rángatnak ők keresztül” engem, és hogy értem azt, hogy „drága apám, drága anyám, kinőttem már ezt a kurva altatódalt”.)
A következetes tematika miatt van, aki konceptalbumnak értelmezi a 72 Seasonst, én ezt nem érzem annyira. Találóbbnak érzek egy másik olvasatot: az album a zenekar „felnőtté válását” összegzi. A Metallica első 18 évében (azaz 1981 és 1999 között) megjelentette a legfontosabb lemezeit, átesett a meghatározó korszakain, és egy kivétellel minden tagcsere megtörtént (Jason Newsted csak 2001 elején távozott a bandából, de annak is több mint húsz éve). Ezután kevésbé turbulens idők jöttek, amikor a zenekar egyre többször talált vissza a múlthoz, és ezúttal teljesen beleállt.
Rögtön az album első, címadó dala visszarepít az előző évezredbe, a motörheades intro után olyan zúzás jön, ami akár a Metallica definíciója is lehetne. Még direktebb öntisztelgés a You Must Burn!, a Sad But True nem túl távoli rokona, vagy a Lux Æterna, ami egyszerre idézi meg a legelső Metallica-lemez thrash metalját, illetve a brit Diamond Headet, ami sok Metallica-interjúban előjött már mint inspirációs forrás. Ez a brit heavy metal irány (angol betűszóval NWOBHM) egyébként is erős a lemez egy részén (például a lendületes Too Far Gone?-ban), más részén pedig a fekete album dallamossága, sőt a Load alternatívkodása érezhető. Ez utóbbi leginkább a záródalban, a több mint 11 perces Inamorataban, ami rekord a Metallica történetében, de nem vagyok biztos benne, hogy meg kellett volna dönteni ezt a rekordot. Van a dalban középtájt egy nagyon jó elcsendesedés, amikor a basszust pengető Robert Trujillo előtérbe kerül (kap még pár ilyen lehetőséget a lemezen, kaphatott volna többet is), de összességében véve túlnyújtottnak érzem a dalt.
Mint ahogy az egész lemezt is: a 12 dal összesen 77 percben hömpölyög, ami átlagban sem kevés, de jobban fáj, hogy akad néhány unalmas töltelék, ami az istennek nem bírt megfogni (egész pontosan három: Shadows Follow, Crown of a Barbed Wire, Chasing Light). Rövidebb, feszesebb album nekem jobban működött volna. De így is nagyon örülök a Screaming Suicide zakatolásának, az Enter Sandman-es hatásokat mutató Sleepwalk My Life Awaynek vagy a Room of Mirrorsnak, ami a korai albumokról sem lógna le. Az összkép végül is igen kellemes: a zenekar egy változatos, de koncepciójában egységes dallistával állt elő. Sok zenei kreativitás ugyan nincs benne (ebből a szempontból például a tavalyi Megadeth-lemez sokkal erősebb), de könnyű megszeretni a 72 Seasonst.
Az együttes egyik felét szokás kritizálni, Kirk Hammett gitárost a megúszós szólók miatt, Lars Ulrich dobost pedig pontatlanságáért és azért, mert elkényelmesedett (maga is lenyilatkozta, hogy nem gyakorol eleget). Ezúttal is akad egy-két gitárszóló, ami még az én laikus fülemnek is ötlettelen. A dobnál pedig az tűnt fel, hogy két-három számban olyan dobtémák dübögnek, amiket Ulrich ma már aligha dobol le koncerten – viszont a dalok többsége biztosra megy, és olyan alapokkal szólal meg, amik élőben sem okozhatnak nagy gondot. Szóval ezen a téren sem volt nagy gondom, korosodó zenészekről van szó, én szeretnék így gitározni vagy dobolni hatvanévesen.
A legjobb formában az énekes-gitáros James Hetfield van, erőteljes teljesítménye a hátán viszi el az albumot. Ami azért nagy szó, mert az elmúlt években több trauma érte őt, például elvált és az alkoholproblémai miatt kénytelen volt újra megjárni a rehabot. Egyik tavalyi koncertje közben pedig arról beszélt, hogy öregnek és bizonytalannak érzi magát, de a zenekar ilyenkor segít neki. A 72 Seasons vélhetően így terápia is volt Hetfieldnek, és úgy látszik, sikerült a problémáiból erőt merítenie az alkotáshoz.
Őszintén szólva a hangzás megítéléséhez soha nem voltam elég vájtfülű (illetve ritkán adatik meg, hogy rendesen megadjam a módját a zenehallgatásnak, többnyire autóban és változó minőségű füleseken keresztül jön az áldás), szóval kénytelen vagyok elhinni a szaklapoknak, hogy ez az album kivételesen „jól szól”. Lehet, nekem a korábbiakkal sem volt ilyen szempontból bajom, a Metallica évtizedek óta nagyon profin prezentálja önmagát. Ez a marketingre is igaz, az album körítésének fekete-sárga látványvilága megkapó, és az is hatásos volt, ahogy egyszer csak meglepték a közönséget a kész albummal meg egy világszerte mozitermekben leszervezett bemutatóval, közös hallgatással (bár egyik-másik kísérő animáció minőségéből úgy gondolom, ezt a mókát hirtelen találták ki, és nem volt rá sok idő).
Szóval a Metallica még mindig tényező a metál/rockzenében. Csodálkoznék, ha a 72 Seasons bárkinek a kedvenc lemeze lenne tőlük, de azon még jobban, ha valaki erre finnyogna a leginkább. Ugyan a zenekar most nem azt bizonyította, hogy még mindig képesek megújulni, de azt mindenképpen, hogy még mindig képesek energikusan zenélni, és hűek lenni azokhoz tradícióvá nemesedett alapokhoz, amiket ezerkilencszázvalamikor leraktak.
Megint egy album, amire nyugodt szívvel rá lehet nyomtatni azt a hegyesszögekben tobzódó logót, amit Hetfield a nyolcvanas évek elején rajzolt le egy szalvétára. Több mint négy évtized aktív zenélés után ez egy igen tisztességes munka, ami előhozza a régi emlékeket is. Hallgatás közben többször elkalandoztak a gondolataim, eszembe jutott a '93-as koncert, anyám aggódása és apám kérdő tekintete, Boti ujjdobolása az iskolapadon és még egy csomó pillanatkép az én első 72 évszakomból.
