Akkor hagyják cserben a gyerekeket a magyar fociban, amikor a legfontosabb munka jön

„A futball sötét középkora volt akkor Magyarországon, amikor én megérkeztem Gyuláról a békéscsabai felnőtt csapatba”

– emlékezett vissza Csepregi György, a belga élvonalbeli Leuven sportigazgatója a kilencvenes évek közepének sajátságos viszonyaira. A most 49 éves Csepregi a Stadler ellen mutatkozott be az NB I.-ben a középpályán Pásztor József vezetőedző irányítása mellett.

A Békéscsaba 1994-ben bronzérmes volt, Mracskó Mihály és Váczi Zoltán a válogatottig is eljutott, 1996-ra azonban elfogyott a pénz, a csapat süllyedni kezdett. Csepregi a Honvédon keresztül a Cercle Brugge csapatához került, ahol saját bőrén érezte meg, mennyire mást követelnek a belga ligában, és mennyivel profibb az ottani hozzáállás. Míg kint a szórakoztatóipar részévé vált a foci, itthon az ügyeskedők játékterévé.

A belga élvonalban nem tudott bemutatkozni, a másodosztályú Roeselaréban igen. 28 éves korában egy sérülés után abbahagyta. 2009-ben szerezte meg a FIFA-ügynöki licencet, akkor Belgiumban ötvenketten dolgoztak a piacon, belga játékosokat segített Anglia felé. 2015-ben a nemzetközi szövetség, a FIFA eltörölte a kötelező vizsgát, a liberalizáció hatására meghússzorozódott az ügynökök száma, miközben a minőségi játékosok nem lettek többen, így elment a kedve ettől.

2022-ben Steven Vanharennel (ő most a Győr sportigazgatója) került kapcsolatba, aki a szaúdi herceg, Abdullah bin Moszád bin Abdul-Aziz esz-Szaud érdekeltségi körébe tartozó vállalatnál, a United Worldnél dolgozott. A belga másodosztályú Beerschot játékosmegfigyelőt keresett, Csepregi megkapta ezt a megbízatást, és néhány hónappal később már az antwerpeni klub sportigazgatói székében találta magát, miután az előző szakembertől megváltak. Abban, hogy ezt a pozíciót megkaphatta, az is közrejátszott, hogy a maga területén látható profitot termelt, aminél jobb ajánlólevél sehol sem kell a világban.

A Beerschottól 2024 nyarán szerződött az OH Leuvenhez. Leuven egyetemi város 30 kilométerre Brüsszeltől. A klub neve onnan lehet ismerős, hogy a válogatottban is szereplő Bese Barnabás ott játszott a 2020/2021-es szezonban, a Bajnokok Ligájában szereplő női csapatban pedig most is van két magyar: Nagy Virág és Pusztai Sára.

A Leuven thaiföldi tulajdonban van, ahogy az angol Leicester is: Aiyawatt Srivaddhanaprabha a helikopterbalesetben meghalt apja klubjait örökölte meg. A két klub között élő kapcsolat van, minden nyári edzőtábort az angoloknál tartanak a belgák. A tulaj nem szokott gyakran meccsekre járni, de a nagy presztízsű találkozókra természetesen kilátogat. Neki az a lényeg, hogy Csepregi és munkatársai 20 millió eurót, vagyis a 7,7 milliárd forintnak megfelelő éves költségvetést termeljék ki tisztán üzleti alapon – jegy- és játékoseladás, merchandising útján –, mert a belga államtól természetesen egy eurócentet sem kapnak.

A Leuven pillanatnyilag a 14. helyen áll a 16 csapatos bajnokságban, de a következő szezontól 18 csapatosra emelik a létszámot, így ebben az átmeneti évben csak az utolsó helyezettet fenyegeti kiesés, ha elveszti az osztályozót a másodosztály bajnokával szemben.

De valójában mit is csinál egy sportigazgató Belgiumban?

Ez volt a bemelegítő kérdésem, amikor a Leuven stadionjában beszélgettünk, és épp egy meetinget hagyott félbe a kedvemért.

„Komplex feladat, sok kisebb területet kell felügyelni és összefogni az akadémiától egészen a felnőtt csapatig. Mindkét eddigi klubomnál rögtön az elején tisztáztam, mi a klub DNS-e. Ez az alap a szurkolók felé, az edzői stáb felé. Ebben benne van minden, kiválasztás, képzés, játékrendszer. A Beerschotnál legyen vér a kapufán, ez volt a jelmondatunk, ami szimbolikusan rámutatott, hogy támadó felfogású csapatot akarunk. A Leuven 3-4-3-as játékrendszerben fut ki mindig a pályára, a legkisebbektől a legnagyobbakig, ahogy látható, nem bunkerfocit szeretnénk. A Sporting Lisszabon példája volt előttünk az etalon, hasonló az ország lakossága, bár a város nagyobb. Meggyőződésem, hogy ebben a régióban minden városnak a tükörképe a focicsapata.

Minden egyes poszthoz profilok tartoznak, milyen magasnak kell lenni egy kapusnak, egy középső vagy szélső védőnek, mennyit kell futnia a különböző sprintekből, és mennyi sprintre kell legalább alkalmasnak lennie. Mit kell tudnia egy szélsőnek, stb.

Ezek kőbe vannak vésve, ha nincs meg a 750 méter sprint maximális sebességen egy védőposzton, akkor elválunk egymástól. Az edzők ezt ismerik, de már a tizenéveseknek is van egy applikációjuk a telefonjukon, hogy tudják, mit várunk el tőlük. Hajónaplónak szokták itt nevezni, de a biblia talán jobban érthető magyarul. Nem kell hatalmas dolgokra gondolni, de azt a keveset álmukból felkeltve is tudniuk kell, és a rossz napokon is.”

Az akadémián minden korosztálynál hat-hét egyéni képzéssel foglalkozó edző van, mert úgy látják, hibás az a felfogás, hogy az U15 edz, mert gyerekek edzenek különböző posztokon, akiket folyamatosan fejleszteni lehet és kell. Minden egyes edzést rögzítenek, de az ellenőrzőt is látják, és ha baj van, akkor szólnak Csepreginek, a főnöknek. Elv, hogy aki rossz tanuló az iskolában, nem mehet edzésre. Hozzá akkor kerül egy gyerek, amikor tartósan rosszul teljesít az iskolában, és akkor a szülőkkel megbeszélik, hogyan lehet ezen a helyzeten javítani. Van egy külön edzőjük, aki arra szakosodott, hogy segítse az átmenetet a gyerekkorból a felnőttkorba.

Csepregi azt is megosztotta, hogy egy gyerektől az egyéni beszélgetéseken mindig megkérdezik, miben szeretne fejlődni. Nekik is van egy képük, de azt szeretnék hallani, hogy maga a gyerek miben érzi, hogy több vagy kevesebb, mint a kortársai. Így nemcsak a futballtudását, hanem az önképét is vizsgálják, kialakítják benne a felelősségtudatot is. Mázli, ha a két látásmód egybeesik, de arra is van példa, hogy nem. Akkor nem szidást kap, hanem segítséget az egyéni képzésben.

Az átigazolásokért is a sportigazgató a felelős, előfordult például, hogy a Leuven holland játékosa, Ezechiel Banzuzi, akit a Leicester nagyon szeretett volna, nem akart Angliába menni. A csatár másféle pályaívet képzelt el magának, nem az angol másodosztályt, de az orosz Szpartak Moszkva ajánlatát csípőből visszautasította, noha sok pénzzel kecsegtették. Mivel nem akart Angliába menni, írnia kellett egy angol nyelvű üzenetet Csepreginek, ő készített róla egy képernyőképet, és egyfajta igazolásként azt mutatták be a tulajdonosnak, hogy más irányt képzelnek el. Csepregi a Portót javasolta, Banzuzi viszont az RB Leipzig mellett döntött, mert a német klub néhány holland játékosának példája lebegett a szeme előtt.

Kihagyhatatlan kérdés, hogy Csepregi tudása Magyarországon váltott-e ki érdeklődést. Diplomatikusan annyit mondott, hogy kapott ajánlatot magyar klubtól, de maradt Belgiumban, mert a Leuvennel 2030-ra a nemzetközi kupában akar szerepelni, és nem szívesen engedi el ezt a projektet, mert közel áll a szívéhez.

A Magyar Labdarúgó Szövetség képviselőivel sokat beszélget, minden adatot és módszert átadott nekik, úgy gondolja, hogy nincs értelme titkolózni, és a távolból szeretné segíteni a magyar foci előrelépését – noha eközben itthon épp azt tapasztalta, hogy az egyik akadémia inkább nem árulja el, mit csinál, nehogy még a másik lemásolja.

Ehhez képest Csepregi bemutatta a belga rendszert, ahol a szövetség által kijelölt edzők foglalkoznak minden egyes délelőtt a gyerekekkel a területi központokban. Minden gyerek felveszi magára a piros mezt, ami sok esetben nem egyezik a klub színével, de ezen túllépnek, még ha nem is kedvelik a színválasztást a klubvezetők, ha nekik éppen a kék, a sárga vagy a lila az, ami elválaszthatatlan tőlük. A magasan képzett edzők a technikai alapdolgokat végzik el, de azt nagy odafigyeléssel. A taktikát meghagyják délutánra, amikor már a klubok akadémiái visszakapják a gyerekeket, és folytathatják velük a munkát a saját szempontjaik szerint.

„Magyarországon valamiért ez elképzelhetetlen. Azt ellenben tapasztalom, hogy juszt is másképp csinálja az egyik akadémia edzője, mert meggyőződése, hogy ő jobban ért hozzá, mint a kollégája. Nem értem ennek az arroganciának az eredőjét. Azt látom, ha végignézek egy korosztályos válogatotton, hogy nincsenek felkészítve alapvető dolgokra a fiatalok, emellett pedig csúnyán beszélnek már 15 éves koruk környékén is.

Ahogy a mi időnkben, most is azt látom, hogy átverik a gyerekeket, a szülőket, folyamatosan hazudnak nekik, hogy jók. A piac viszont ezt másként értékeli, szinte már mindenki profilokban gondolkodik. Akkor hagyják cserben a gyerekeket, amikor a legfontosabb munkára lenne szükség, és annak megértetésére, hogy ez a munka feltétlenül szükséges az érvényesüléshez” – mondta.

Csepregi szerint az nem igaz, hogy nincsenek tehetségek itthon, nagyon is vannak, és 16 éves korukig nagyjából versenyben is tudnak lenni a magyarok a többi nemzettel, mert az ösztön, a játékosság addig kitart. Egy belga utána lép el behozhatatlanul a magyar mellett, amikor az edzőnek a munkát bele kell tenni. Amikor az automatizmusoknak a kisujjban kell lenniük, hogy a döntések felgyorsuljanak, amikor pillanatok alatt kell a játékrendszerhez alkalmazkodni.

„Magyarországon azt látom, hogy még mindig ugyanazokat a köröket futják, mint mikor játékos voltam, pedig az nem most volt. Az ötletek, illetve azoknak a hiánya és a hozzáállás nem igazán változott. A körülmények csillagos ötöst érdemelnek, de az összkép ettől még lesújtó. Csak azért is próbálok segíteni, mert nem akarom elhinni, hogy még mindig ugyanazok a köröket rójuk. Hallom, hogy fejlődik azért a magyar foci. Persze, hogy fejlődik, de mindenki más is.

Az írek a saját kezükbe vették a sorsukat, a képzésük rövid idő alatt nagy változáson ment át, ez a korosztályos válogatottaknál látványos. Az írek ellen sokk volt a harmadik gól a vb-selejtezőn, de az öt gól a sok a két meccsen, mert az pont annyi, mint a portugálok ellen, akik sokkal jobbak náluk. Feröeren a dánok központosították az egész képzést, már most is vannak jó eredményeik, de ez még csak a kezdet, kézilabdában már topjátékosok jöttek ki, a fociban is ezt várom. Budapest egy kerületének a lakossága él a szigeten. Eközben van egy ország, ahol a feltételek adottak, az anyagi támogatás bőséges, de akárhányszor teszem fel a kérdést, mi a magyar foci most, nem kapok kielégítő választ.

Mit akarunk játszani? Mik vagyunk? Hová szeretnénk eljutni, milyen rendszerben? Mit akarunk megmutatni magunkból a világnak? Ezekre az egyszerű kérdésekre nincsenek egyszerű válaszok, csak hümmögés.

Kristálytiszta alapelvek vannak szerte a világban, tudjuk, hogy mit akar egy portugál, egy holland, egy belga, a csehek, árulkodóak a stílusjegyeik a pályán, amit a magyaroknál nem lehet felfedezni évtizedek óta, és ez szomorú.”

Csepregi szerint sokszor bírálják az őszinteségéért, de őszinteség nélkül nem lehet rendbe tenni egy kis gondot sem, nemhogy egy olyan szerteágazó rendszert, mint a foci. Hallja előre, hogy a balga belgának nevezik majd Magyarországon, mert mit beszél ő, ha nem él ott, nem tudja, mi folyik a közegben, mi mindent tesznek meg. Ő viszont a végeredményt látja, és jobban fáj neki, mintha itthon lenne, mert a Leuven ír játékosának rögtön az első dolga volt a 2-3-as novemberi meccs után, hogy megkérdezze, mennyi lett a végeredmény.

A belga edzést is alig élné túl egy átlag magyar játékos

Csepregi azt is sietett kiemelni, hogy az nem igaz, hogy a magyar szakemberek nem akarnak tanulni. Voltak Leuvenben tanulmányúton egy fővárosi klubtól, megnéztek egy csomó edzést, egy olyat is, ahol a labdatartás volt a fókuszban. A gyakorlatok ugyanazok, nem találtak fel másik sportágat. Az intenzitás azonban ég és föld.

„Maguk az edzők mesélték nekem, hogy olyan iramban két percet sem tudnak végigcsinálni az ő játékosaik, mint ami nálunk teljesen elfogadott és megszokott. Hatszor négy perc van a szűkített területen való játékból, ami otthon csupán két percig megy. Ha nagyon lesarkítom, az itteni edzést sem élné túl az NB I.-hez szokott játékos. Ha hozok ide valakit Magyarországról, fel kell tennem először a kérdést magamnak, hogy a busz alá akarom-e lökni. Elvétve akad olyan, aki a mi profiljainkban meghatározott mutatókat teljesíteni tudná. Pedig mi még élcsapat sem vagyunk.”

Ha arra keressük a magyarázatot, miért nincs magyar játékos a belga első osztályban, miközben évtizedekkel korábban sok volt, akkor ezzel meg is kaptuk a választ. Emellett ott van a dolog másik része: minek járjon a nyelvén egy magyar játékos az edzéseken, ha Magyarországon a kevesebb is elég? Minek kerüljön ki a komfortzónájából, ha még csak sokkal több pénzt sem tudnak fizetni a belgák? A Leuvennél az évi 1,2 millió eurós (nagyjából 460 millió forintos) topfizetésekből adózni kell, a fele marad csak meg, ennek közelében otthon is lehet keresni.

„Easy money, így tudom leírni a magyar bajnokságot.

Budapesten a legjobb élni, Európa egyik legjobb városa, ez száz százalék. Keveset kell adózni. Hallottam a múltkor egy transzferről, egy átlagos klub kötötte, a neve nem fontos, mert sok ilyen, összességében káros deal születik. Egy külföldi játékos 20 ezer eurót kapott meg havonta a csapatától, ami nagy pénz, én a felét sem adtam, adhattam volna oda neki a teljesítményéért, mert nem ért többet. A magyar bajnokságot biztosan erre a polcra akartuk feltenni, ott van nekünk a helyünk?” – tette fel a költői kérdést Csepregi.

Belgiumban az a trend, de a holland Feyenoordnál is, hogy visszavigyék az utcát az akadémiákra. Rájöttek ugyanis arra, hogy salakon vagy homokon, tehát nehezített körülmények között jobban fejlődik a gyerekek technikája. Ha mostoha körülmények közt át tudják venni a labdát, akkor a biliárdasztal simaságú gyepen még inkább kijön a technikájuk. 20×12-es kis ketreceket alakítottak ki, ahol kiskapura játszanak, hogy minél pörgősebb legyen egy-egy gyakorlás, a hosszú labdák eleve kizártak.

„Hatszázszor ér egy gyerek a labdához rövid idő alatt, nem lehet megbújni a mezőnyben, mint a nagy pályán, ezáltal csak fejlődik. El lehet menni az erdőbe futni, ha éppen attól jobban érzi magát egy edző, de lássuk be, ott csak az erdei futást lehet megtanulni, ami nem része a focinak. A hirtelen irányváltásokat, a presszinget, a dinamikát jobb, ha kis területen megtanulják.”

Csepregi azt sem érti, hogy a magyar egyetemek miért nem szervesebb részei egy-egy magyar focicsapat életének. Az ő együttműködésük szerinte mintaszerű a felsőoktatással. Úgy látja, nemcsak Belgiumban, hanem mindenhol szexi a fociban dolgozni. Az adatok elemzéséhez, az ötletek bevonásához a felsőoktatás is lehetne egy kapocs.

A Premier League-re képeznek

„Tudom, hogy sokan lenézik a belga bajnokságot, de ez nem baj, több időnk van képezni. Látjuk, az összes mérés arra jut, hogy a maximális sebességen (32-35 kilométer/óra) megtett sprintek száma a döntő egy meccs alakulásában. Az angol bajnokság előttünk van. De közelítjük, minden évben közelítjük, mert erről szól a modern foci. Szoboszlai Dominiknek azért ment ilyen gyorsan a beilleszkedése a Liverpoolba, mert ebben a ritka fontos mutatóban egyik pillanatról a másikra tökéletesen megfelelt. Aki innen elmegy, azért van nagyobb esélye, hogy a Premier League-ben megfeleljen, mert könnyen tud alkalmazkodni ahhoz a magas szinthez. Németországhoz, Spanyolországhoz még inkább.”

Csepregi a Sportigazgatók Világszervezetének (ASD) tagja, ahol egymást használják az információ- és tapasztalatcseréhez, de mentorálják is egymást, mert a gondjaik (a menedzser, szülők, játékos háromszögben) ugyanazok, csak sok esetben az összegek mások. Ebben a körben gyakran hallja panaszkodni a Newcastle sportigazgatóját, hogy a szaúdi tulaj miatt nekik 20 százalékkal magasabbról indul egy-egy játékos vételára. A német Nick Woltemade tavalyi átigazolása lehet, hogy épp emiatt volt túlzó.

Nem olyan rég Hajduk Splitnél tartott előadást. A horvát klubnak két edzőpályája van, az U9-től az U23-ig mindenki azon gyakorol. A stadionjához 1980 óta nem nyúltak, a környék lakossága nem éri el a 600 ezret, és más labdajátékkal kell versenyeznie a focinak. És mégis özönlenek az akadémiáról a tehetségek, a nyugati klubok szívesen látják az onnan érkező játékosokat, mert tudják, hogy nem zsákbamacskát vesznek. A játékosként világbajnoki ezüstérmes Ivan Rakitić a sportigazgató, pontosan tudja, mit kell tennie.

A horvát recept Csepregi szerint nagyon egyszerű. Van ötlet, vízió, rendben van a kiválasztás, és van teljesítménykényszer. Utóbbi a magyar rendszerből hiányzik, a magyar modellnek ez a hiányossága. Ennél több nem kell, hogy mikroszinten sikeresek legyenek, ami makroszintre is kihat, hiszen a horvát válogatott 2018-ban és 2022-ben is érmes volt egy világbajnokságon, ahová a magyar negyven éve el sem jut.

Vagy ott van a spanyolországi Bilbao, nagyjából Békés megye lakosságával. Nem nagy város, évtizedek óta a helyi baszk lakosságra építenek, légiósuk is alig van, mégis eljutnak a topszintre, a Bajnokok Ligájában is érdekeltek voltak. És mindent szívesen megmutatnak magukból – nem ártana, ha azt a focikultúrát alaposan feltérképeznék a magyarok, mert nagyon jól csinálnak valamit.

A nagy klubok sportigazgatói közt

Előfordult, hogy Csepregi elment Brazíliába egy játékos miatt, de nem voltak jó élményei a Palmeirasnál. A brazil klubok képviselői nagyon kedvesek, a munkájuk érdemi, de amikor ott van a lelátón rajta kívül Edu az Arsenaltól vagy Huntelaar az Ajaxból, mellettük nem tud labdába rúgni. Nem a Leuvent fogják választani, ha ilyen mamutklubok is ajánlatot akarnak tenni.

„Mondták nekem, hogy akire rámutatok, vihetem. Oké, de hát Edu és Huntelaar is ugyanarra fog rámutatni, a sugárzó tehetséget mindig könnyű észrevenni. És ha ők mutatnak, akkor odamennek. A tehetség eleve érdekes dolog. Mert aki a belga Charles De Ketelaerében látta a tehetséget, az a jó szakember. Magas volt, talán nem haragszik meg rám, ha azt mondom, de csetlett-botlott.

Itt a kérdést úgy teszik fel, mi a tehetség, otthon viszont úgy, hogy ki a tehetség.

Charles a foci mentális részében magas szinten volt, nem félt a kudarctól, vágyott a sikerre. És egyszer csak beindult. Aki pici, mert nem akcelerált, de nagy foci van a fejében, azokra a gyerekekre külön ügyel a rendszerünk. Nekünk is van ilyen játékosunk. Sok országnak figyelem a fociját, milyen alapokat raknak le, hogyan indulnak el. Ha nem is mindegyikre, de sokra ráhúzható: gyors legyél, de ne kapkodj. Magyarországra ez nem mondható el. A hazai jelekből inkább a kapkodást érzékelem” – összegzett.