A Tisza Párt február közepén tartott kongresszusán beszédet mondott Kulcsár Krisztián, világbajnok és olimpiai ezüstérmes vívó is. Kulcsár a sportpályafutása után az üzleti világban is sikeres karriert épített: dolgozott a bankszektorban, a BÁV vezérigazgatója is volt, mielőtt 2017-ben a Magyar Olimpiai Bizottság elnökévé választották – ahonnan aztán 2021 végén puccsal távolították el. Sportcsaládból származik, nagybátyja a négyszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, Kulcsár Győző, aki egyben az edzője is volt. Arról is beszélgettünk vele, hogy jó kezekben van-e a magyar sport, és ki valójában a sportminiszter.
Sokan gratuláltak a tiszás színre lépése után?
Természetesen, sokan megkerestek. Telefonhívások is érkeztek, de inkább más csatornákon váltak aktívvá az ismerőseim. Ebben a politikailag befolyásolt közegben erősen érezhető az óvatosság, mégis meglepően sok pozitív visszajelzést kaptam – még olyanoktól is, akik a jelenlegi rendszer előnyeit élvezik.
Miért fontos önnek ez a szerepvállalás?
Számomra magától értetődő, hogy ha egy jó ügy érdekében szükség van a tudásomra és tapasztalatomra, és lehetőségem van segíteni, akkor felelősséget kell vállalnom – akár nyíltan is. A sport olyan nemzeti ügy, ami méltó arra, hogy végre a társadalmi küldetésének megfelelő szakmai figyelmet kapjon. Szeretnék hozzájárulni egy egészségesebb ország megteremtéséhez, és elérni, hogy a versenysportba ölt közpénzek valódi eredményekben is megmutatkozzanak. A hazai sportvilágban sokan tartanak attól, hogy egy kormányváltás a sport rovására menne, de ez az aggodalom teljesen alaptalan. A személyem garancia arra, hogy a sport nem szenvedhet kárt. Egész életemet a sportban töltöttem, az olimpiai mozgalom iránti elkötelezettségem megkérdőjelezhetetlen. Ismerem a rendszert, az intézményeket, a szereplőket, tisztában vagyok a problémákkal, és konkrét megoldási javaslataim is vannak.
Milyen kezekben van most a sportirányítás Schmidt Ádámnál?
Feltételezem, hogy azért ő az államtitkár, mert a Fideszben nem találtak nála jobbat. Ha pedig a párizsi olimpia után tényleg kapott egy „maradhat” üzenetet a miniszterelnöktől sms-ben, amit kormányzati kommunikációs szinten gratulációként interpretáltak, akkor nyilván nyugodtan dőlhet hátra. Ettől még tény, hogy a magyar sport olimpiai mutatói romlanak. Párizsban a programban szereplő 44 sportágból 21-ben egyáltalán nem volt magyar induló, a hagyományos magyar sportkultúrától távol álló sportágakban semmilyen előrelépés nem történt évtizedek alatt.
Fájdalmas lenne a szembenézés, ezért elmarad az a felismerés, hogy egykor sikeres sportágaink is stagnálnak vagy visszafejlődnek. Ma már szinte kilátástalan célkitűzés az olimpiai részvétel műugrásban, súlyemelésben, röplabdában, labdarúgásban és még sorolhatnám tovább. A sportállamtitkárságon valóságos ünnep, ha sikerül egy-egy kvótát szerezni olyan sportágakban, mint a torna, az evezés vagy az asztalitenisz.
A 2024-es párizsi olimpia értékelésekor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az orosz és belarusz versenyzők távolmaradása torzította a mezőnyt, ők jelentős erőt képviselnek a magyar sikersportágakban. Az állami sportvezetés stratégianélküliségét jól mutatja a nagy dérrel-dúrral bejelentett LA10 program is, ami tíz aranyérmet vagy az éremtáblázaton a legjobb tíz nemzet közé kerülést tűzte ki célul a Los Angeles-i olimpián
Aki azt állítja, hogy egy három évvel az olimpia előtt elindított módszertani programmal ez reálisan elérhető, az vagy szándékosan nem mond igazat, vagy fogalma sincs az élsport működéséről.
De az állami sportirányítással szembeni legfontosabb kritikai észrevételem a versenysport és tömegsport támogatása közötti aránytalanság. Nem fogadható el, hogy a magyar sportpolitika kizárólag a versenysport eredményességére koncentrál, miközben a magyar társadalom egészségi mutatói sok tekintetben az Európai Unió legrosszabbjai között vannak. A lakosság 74 százaléka ritkán vagy sohasem sportol. Az EU-átlag ebben 62 százalék.
Ha lenne sportminisztérium, másképp lenne ez?
Bár sportminisztérium nincs, sportminiszter igen – Orbán Viktornak hívják. A kézi vezérlés pedig nemcsak arra terjed ki, hogy ő dönti el, kik töltsék be a sportvezetői pozíciókat, hanem még azt is láttamozza, hogy egy nemzetközi sportszövetség bizottságába ki jelölhető és ki nem, sőt még ahhoz is az engedélye kell, hogy egy NB II.-es mérkőzést mikor lehet lejátszani. A sporttörvény módosításai a Karmelitában dőlnek el. Ahogy az is, hogy a sportállamtitkárság az olimpiai felkészülésre szánt állami költségvetési keretéből a Tiba István polgármester által gründolt, akkor az élvonalban szereplő, azóta megszűnő balmazújvárosi focicsapat kap támogatást.
Orbán Viktor szereti a sportot, ebben nincs vita. De a 19 évnyi miniszterelnökség után indokolt mérleget vonni:
az eredmények nem igazolják a szakmai hozzáértését.
Az élsport könyörtelen világa nem hazudik, az eredmények önmagukért beszélnek.
2015-ben Orbán a MOB közgyűlésén nyilatkozott úgy, hogy a sport soha nem válhat politikai küzdelmek színterévé. Eltelt hat év, és a szokásos pénteki rádiós interjújában már arról beszélt, hogy a nemzeti válogatottunkkal kapcsolatban helyzet alakult ki, mert Gulácsi Péter kapus az ellenkező irányba tett nyilatkozatot. Egyetértett azzal, hogy a család az család. Orbán úgy folytatta: a nemzeti csapatok különösen fontosak, és minden ilyen vita megbontja a csapategységet. Erről mi a véleménye?
Függetlenül attól, hogy Orbán 2015-ben mit mondott, mára a sport teljes mértékben átitatódott politikával. Azt kell mondanom, hogy a miniszterelnök következetesen önazonos maradt – hiszen korábban maga is arra figyelmeztetett, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem azt, amit tesz. Általánosságban véve a sport és a politika összefonódása két szempontból is káros. Egyrészt a politikai lojalitás a szakmai szempontok elé kerül, másrészt a magyar politikára jellemző, következmények nélküli működés a sportra is átragad. Nincs felelősségre vonás, nincs szembenézés, csak kifogások, a hibák relativizálása és a körülmények okolása mindenért.
A politikai térbe lépés szükségszerűen magával vonja a lejáratásokat. Nem fél ettől? Fel lehet egyáltalán készülni lelkileg ezekre a támadásokra?
Az én esetemben a lejáratás már azelőtt megtörtént, hogy egyáltalán beléptem volna a politikai térbe – pusztán azért, hogy rákényszerítsenek a lemondásra a MOB éléről. A propagandahazugsággal szemben a valóságnak nagyon könnyű, vagyis hát könnyű lett volna utánajárni, hiszen az elnökségi jegyzőkönyvek és határozatok nyilvánosak, az ülésekről készült hangfelvételek is rendelkezésre állnak. Tisztában vagyok vele, hogy a kormánypropaganda ismét előveszi majd a korábbi valótlanságokat, sőt újakat is kreál. Mindez azonban inkább megerősít, mint eltántorít attól, hogy aktívan dolgozzak egy olyan közélet megteremtésén, ahol a kormány nem karaktergyilkosságokkal hallgattatja el azokat, akik más véleményen vannak.
Mostanában újra előkerült témaként a fizetése. Korábban a MOB-elnök nem kapott fizetést a munkájáért, ön viszont több mint kétmilliót.
Méltatlannak tartom ezt a témát, mert nincs okom mentegetőzni. Már a 2017-es pályázatomban egyértelművé tettem, hogy az alapszabály előírásainak megfelelően, nem másodállásban, hanem főállású elnökként képzelem el a munkát. Mindkét megválasztásom azt jelentette, hogy a tagság ezzel együtt azonosult az általam kijelölt iránnyal. Az elnökségben pedig mindkét alkalommal egyhangú döntés született a tiszteletdíjamról, amit a bizalom jelének tekintettem. Fontos hangsúlyozni, hogy a juttatásaim egyetlen adóforintot sem érintettek, a Magyar Olimpiai Bizottság éves mérlegei minden évben stabil pénzügyi helyzetről és növekvő tartalékról tanúskodtak.
A 2021-es lejárató hadjárat és a bizalmi szavazással való leváltás milyen nyomokat hagyott önben?
A lejárató kampány csak erősebbé tett. A sebek beforrtak, az átlátható és tiszta működésbe vetett hitem mit sem változott. Elnökségem alatt a jogosultságunk ellenére nem vettünk igénybe a taotámogatást, inkább a szponzori bevételeinket növeltük, és ma is úgy gondolom, hogy
nem lett volna helyes asszisztálni a sport körül mozgó politikai szereplők vagy kormányközeli megmondóemberek egyéni üzleti érdekeinek kiszolgálásához.
Nincs bennem keserűség. Szeretem az olimpiai családot, és büszke vagyok rá, hogy öt éven át vezethettem. Hálás vagyok ezért az időszakért.
Ön volt Fidesz-szavazó?
Igen, voltam Fidesz-szavazó.
Ha most a Nemzetközi Vívószövetség, a FIE elnöke lenne, vélhetően távol állna a pártpolitikától. Igaz az, hogy a hazai szövetség elnöke akadályozta az ilyen irányú ambícióit? Aki történetesen az a Csampa Zsolt, aki vívó sosem volt, fideszes képviselő viszont igen, és 2012-től a magyar szövetség elnöke.
A tényeknél maradva: bár nemzetközi szinten komoly és érzékelhető támogatottságom volt, itthon nem volt prioritás, hogy magyar vezetője legyen a FIE-nek. Nem én vagyok az első, akiből nem lett próféta a saját hazájában.
Egyetlen nemzetközi sportszövetségnek sincs magyar elnöke, mégsem támogatták?
Ez egyértelmű példa arra, hogy sokszor más szempontok fontosabbak, mint a nemzeti érdek.
Úgy lett a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke 2017-ben, hogy Schmitt Pál volt az egyik legfőbb támogatója. Ő mit mondott a tiszás kiállása után?
Azt írta nekem: „Nincs új a nap alatt.” Egyetértünk.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy amikor valamelyik meccsen összefut a miniszterelnökkel, ő meg fogja kérdezni tőle, hogy az egyik pártfogoltja hogyan válhatott politikai ellenféllé.
Ha ez így lesz, nem először fog magyarázkodni.
Amíg MOB-elnök volt, óhatatlanul találkozott a külügyminiszterrel, Szijjártó Péterrel, és az akkor államtitkár Menczer Tamással. Önt meggyőzte az ő sport iránti elkötelezettségük?
Sajnos nem elég a Menczerek és Szijjártók akár politikai számítástól független sportszeretete, ha hiányzik a sport szellemiségének az elsajátítása.
1992-ben már olimpiai ezüstérmes volt, és az élsportolói pályája 2010-ben zárult le, ami fontos dátum a hazai sportéletben is. Milyen volt ez a két évtizedes időszak?
A rendszerváltás után a sport nehéz helyzetbe került, hiszen egyik pillanatról a másikra elvesztette korábbi vonzerejét. Korábban a sportolói karrier nemcsak társadalmi elismertséget, hanem egzisztenciális biztonságot is jelentett, biztos megélhetést, a külföldi túrák révén kiváltságos lehetőségeket és egyfajta presztízst. Az új politikai és gazdasági rendszer ezzel szemben azt ígérte: tanulj, dolgozz, és boldogulni fogsz. A sport szerepe az állami prioritások között háttérbe szorult, a támogatások csökkentek, a szövetségek és klubok pedig súlyos pénzügyi nehézségekkel találták szembe magukat.
Az első Fidesz-kormány 1998-tól 2002-ig ebben nem hozott érdemi változást. Bár szimbolikus gesztusként létrehozták a sportért felelős önálló minisztériumot, a gyakorlati lépések elmaradtak. A korszakból leginkább az MLSZ körüli politikai manőverek és a beléptetőkapuk kapcsán kötött üzletek maradtak emlékezetesek. A 2002 és 2010 közötti időszak még nehezebb volt: mintha a szocialista kormányok a sporton akarták volna leverni az előző négy év Fidesz-kormányzását. A sportfinanszírozás tovább csökkent, az állami szerepvállalás minimálisra zsugorodott, és a sportágak még nagyobb bizonytalanságba sodródtak.
Jobb sportolónak lenni 2010 óta, mint előtte volt?
Maradjunk annyiban, hogy a körülmények sokat javultak, és az anyagi megbecsülés terén is jelentős előrelépés történt. Ugyanakkor a sport egészének közéleti megítélésére árnyékot vet a pénzek átláthatatlan elköltése.
Szerencsére, legalábbis a tapasztalataim szerint, a szurkolók nem kapcsolják össze a sportban tapasztalható visszásságokat magukkal a sportolókkal.
Milyen konkrét árnyékokra gondol?
A felelőtlenségre, a nem átgondolt döntésekre és a túlzott költekezésre, egyszóval a tisztességtelenség árnyékára gondolok. A koncepciótlan, silány minőségben és méregdrágán épülő létesítményekre gondolok, amelyek fenntartása hosszú távon nem életképes, mint például a 20 ezer néző befogadására alkalmas MVM Dome évi 1,4 milliárdos fenntartási költsége, ami a villanyszámlán keresztül végső soron a lakosságot terheli. És nem utolsósorban gondolok a világviszonylatban is kirívó áron megrendezett nemzetközi sporteseményeinkre is, amik szintén nem a lelkiismeretes gazdálkodásról tanúskodnak.
A vizes vb visszásságait már a beszédében is említette, sőt, a MOB-tagság már 2019-ben megszavazott a közgyűlésen egy beszámolót, amiben fehéren-feketén leírták, hogy ez a tendencia hosszú távon káros. Az akkori, sportért felelős fideszes államtitkár, Szabó Tünde is megszavazta ezt.
Igen, megszavazta. Azóta már nem ő az államtitkár.
Azt mondta a mostani beszédében a versenysportról, hogy nem szeretjük a versenyt, mert abban más is nyerhet. Kifejtené ezt bővebben?
A sportfinanszírozásról beszéltem és hozzátettem, hogy nyerni viszont szeretünk. Az a helyzet, hogy a versenysport-támogatások odaítélésénél nem veszik figyelembe az előzetesen vállalt eredményekhez mért teljesítményt. Ha nincs értékelés és számonkérés, akkor nem tanulunk a kudarcainkból, és az alulteljesítés következmény nélkül marad. Az állami sportirányítás valóban nyerni szeretne, de annyira nem, hogy a verseny törvényszerűségeit tudomásul véve, a kudarcokból tanuljon, és a tanulságokkal felvértezve szálljon ringbe a győzelemért.
Előfordulhat, hogy 2026 után parlamenti képviselő lesz? Valamelyik egyéni választókörzetben találkozhatunk majd a jelöltek között a nevével?
Ez a kérdés még nem merült fel.
Az olimpiarendezés egy folyamatosan visszatérő téma és álom is egyben. A kegyelmi botrány után lemondott Novák Katalinnak is az lett volna a dolga a 2024-es párizsi olimpián, hogy a rendezésért lobbizzon, a Fővárosi Közgyűlésben is sokat beszélnek róla, adódik hát a kérdés: ön olimpiapárti vagy ellene van?
Egész életemet az olimpiai mozgalomban töltöttem, dolgoztam egy sportág világszövetségében, és vezettem egy nemzeti olimpiai bizottságot. De azt biztosan állíthatom, hogy megfelelő társadalmi támogatottság nélkül Magyarországon nem lesz olimpia. Az EU egyik legszegényebb és legkorruptabb országában élünk, ahol akadoznak az alapvető közszolgáltatások, és az emberek jogosan félnek attól, hogy az olimpia is csak egy újabb lehetőség lesz a pénzek eltüntetésére, ami végül katasztrófába torkollik. Azért vállaltam közéleti szerepet, hogy ezekkel az indokokkal leszámoljunk.
