Az a taps mindig itt van a fülemben – Keleti Ágnes élete képekben

Ha csak egy kifejezéssel kellene leírni, ki volt a január 2-án, egy héttel a 104. születésnapja előtt meghalt Keleti Ágnes, akkor azt mondhatnánk: a legek tornásznője. Magyar sportoló egy olimpián azóta sem tudott négy aranyérmet nyerni, ami neki három órán belül sikerült 1956. december elején. Két egymást követő olimpián rajta kívül magyar tornásznő nem tudott nyerni, tíz olimpiai érme senki másnak sincs, Egerszegi Krisztina úszót és a kajakos Kozák Danutát előzi meg ezzel. Keleti az öt aranyérme mellett három ezüst- és két bronzérem tulajdonosa is volt.

Éveken át őt nevezhettük az egész világ legidősebb olimpiai bajnokának.

Csellista akart lenni, kifejezetten tehetségesen játszott, már a Zeneakadémián is fellépett, de gimnazista korában jött egy karácsonyi ünnepség, amikor hibázott. A hattyút (Saint Saens) akarta eljátszani, amikor beütött egy hirtelen rövidzárlat, és lefagyott. Lehet, hogy játszhatott volna felnőttkorában szimfonikus zenekarban, lehet, hogy az ország egyik legjobb csellistája lett volna. Az viszont biztos, hogy az ország legeredményesebb tornásza lett, aki ha csak kicsivel szerencsésebb, akkor még az öt olimpiai aranyéremnél is többet nyerhetett volna. Világviszonylatban is komoly teljesítmény köthető a nevéhez, minden idők női tornászrangsorában a negyedik: csak a szovjet Larisza Latinyina, a csehszlovák Věra Čáslavská és az amerikai Simone Biles tudta megelőzni az elmúlt évtizedekben.

A Klein néven született Keleti meglehetősen későn, 16 évesen ismerkedett meg a tornával a Nemzeti Torna Egyletben. 1938-ban már válogatott lett, de a zsidótörvények miatti korlátozások rá is hatással voltak, kikerült a válogatott keretből. A második világháború miatt az 1940-es olimpiát elhalasztották, neki pedig a túlélésről szólt az élete. Juhász Piroska papírjait megvásárolva – minden megtakarítását az okmányokra költötte – élt a fővárosban és környékén, volt szűcsinas, a nyilasuralom alatt cseléd is.

Ha a sportban nem is volt szerencsés, az életben igen, így menekült meg Auschwitz elől, nem úgy, mint gyártulajdonos apja.

A háború után gyorsan visszanyerte jó formáját, és az 1948-as olimpián ott lehetett volna a csapatban. Az utolsó edzésen, Tatán azonban megsérült, és bár ki is vitték Londonba, abban bízva, hogy valahogy a csapat segítségére tud lenni, nem gyógyult meg a bokája. A csapat a második helyen végzett, ha Keleti is be tudta volna mutatni a gyakorlatait, jó eséllyel meglett volna az aranyérem.

Az 1952-es olimpiára zavartalanul készült fel, ekkor már 31 évesen. Rengeteget edzett, és ha felemás korláton volt is egy kisebb hibája, a talajon az övé lett a legmagasabb pontszám. Kivételes pályafutása ellenére nem sokszor örökítették meg a dobogó tetején, ezért is különleges az alábbi fotó. Általában széles mosollyal versenyzett, itt azért nem csattant ki az örömtől a dobogó legmagasabb fokán, mert elmondása szerint zavarta, hogy a felemás korláton hibázott, és ott csak bronzérmes lett, Korondi Margit szerezte meg az első helyet.

Aranyéremmel a nyakában elmondta a tudósítóknak: izgult, mert tizenkét év után versenyzett először. „Sikerült elérnem azt, hogy a legjobbak közé kerültem otthon, hatszor nyertem magyar bajnokságot, és már minden szeren voltam első. Több nemzetközi küzdelemben értem el sikert, és persze minden vágyam az volt, hogy olimpiai bajnokságot nyerhessek. Nagyon jó érzés, hogy nem hiába aggódtak annyian értem itt és otthon is.”

1952-ben meg sem fordult a fejében a visszavonulás, mert a nővére Ausztráliában élt, és találkozni szeretett volna vele, ha már 1956-ban Melbourne rendezhette az olimpiát. Szorgalmasan, megszállottan edzett, hogy 35 évesen is a magyar csapat tagja lehessen.

Nemcsak edzett, tanult is, a korabeli újságokban arról is beszélt, hogy szeretné kinevelni az utódját, aki ugyanolyan sikeres lehet, mint ő. 1954-ben a római vb-n felemás korláton aranyérmes lett, és a világbajnok kéziszercsapatnak is a tagja volt. Az olasz sajtó elragadtatással írt a gyakorlatukról. Kodály Zoltán Galántai táncok című művét választották zenének, a beszámolókban úgy emlékeztek meg a magyar csapatról, mint akik nagy átéléssel, már-már a balettre jellemző mozdulatokat hajtottak végre.

Esélyesnek számított a csapat az 1956-os olimpián is, Keleti pedig egyéniben, de azt nem lehetett előre látni, hogy lelkileg mennyire viseli meg a versenyzőket a hazai forradalom. Különösen rémisztő lehetett az a pillanat, amikor egy eltévedt lövedék becsapódott a tornaterem falába, ahol éppen gyakorolt.

Az olimpikonok Prága felé hagyták el az országot, onnan pedig több átszállással, hat napon át repültek, mire megérkeztek Ausztráliába. Nem csak a helyi magyarok, az egész világ lelkesen fogadta a csapatot, akikhez kevés hír jutott el arról, hogy a forradalom és szabadságharc november negyedikén elbukott. Keleti a gyakorlataira összepontosított, de nem ment könnyen, hogy ne veszítse el a fókuszt, Achilles-inának sérülése kínozta. Férje, Sárkány István is mellette volt Melbourne-ben, neki mondta a következőket, mielőtt a pódiumra szólították: „Egy pillanatra sem hunytam le a szemem éjszaka. Minden eszembe jutott. Az első válogatott kerettagság még 1938-ból. Aztán a sok-sok megaláztatás a következő években. De most itt többről van szó, a búcsúszereplésemről.”

A búcsú nem is sikerülhetett volna tökéletesebbre, mert a talaj mellett gerendán és a neki oly kedves felemás korláton is győzött. Ha kicsivel szerencsésebb, az egyéni összetettben is nyer, de volt egy rontott ugrása, ami az összteljesítményt lehúzta. Talajon egyébként Latinyinával osztoztak az első helyen.

A magyar olimpiai csapat lyukas zászló mögött vonult be a stadionba, és már akkor tudni lehetett, hogy nagyon sokan nem térnek haza. A sportolók többsége az Egyesült Államokat választotta, Keletinek kézenfekvő volt a testvére, Vera miatt is, hogy a kontinensen marad. A lemezjátszógyárban kapott állást, de nem érezte jól magát, és Németország érintésével Izraelben telepedett le.

Keletiről azt írták a hazai lapok, hogy december végén érkezik, de ez nem volt igaz. Legközelebb 1983-ban, a budapesti tornász-világbajnokságra jött az országba.

Végzettségét felhasználva edzősködni kezdett, a római olimpián már ott volt mint az olasz csapat egyik tanácsadója és edzője. Izraelben nemcsak megalapította a tornát, hanem az edzőképzést is megszervezte. Azt a szót nem szerette, hogy edzősködik, azt használta inkább előszeretettel, hogy segít. Ha egy tanítványa elesett, segített neki felállni.

1990 után, amikor már hazatérhetett, egyre többször jött is. 2004-ben választották a nemzet sportolói közé. Tizenketten lehetnek a tagjai ennek az elit klubnak.

2004 után egyre több időt töltött itthon, és áradt belőle a derű és az életkedv. „Kerüld el a tükröt, így annyi idősnek képzeled magad, amennyinek csak akarod” – adott tanácsot.

A világ legnagyobb újságjai is felfedezték a sztoriját, ahogy közeledett a századik születésnapja 2021-ben, még ha a koronavírus-járvány miatt az ünneplés nem is lehetett széles körű.

Amíg egészsége engedte, mindennap mozgott, százéves korában is előszeretettel spárgázott. Életrajzi filmet is készítettek róla Aki legyőzte az időt címmel. A film jól visszaadja Keleti életszeretetét, életvágyát, megindító, ahogy százéves kora felett is mozog a zenére. Természetesen nem voltak már olyan kecsesek a mozdulatai, mint az ötvenes években, de tele volt energiával. „Az élet szereti a szerényeket” – állapította meg ebben a filmben.

Egy személyes emlék: 2005-ben Izraelben találkoztunk először. Január vége volt, nem szerette a hazai telet, amikor csak tehette, melegre vágyott. Miután feltettem a kötelező kérdést, hogy emlékszik-e az olimpián végrehajtott gyakorlataira, onnan indította a gondolatát, hogy nem akart ő mindenáron hős lenni, nem akart nyerni, de utazni szeretett, és a világot a sporttal tudta a legjobban megismerni. Majd hirtelen felállt a székéből, kérte, hogy álljak mellé, mintha csapattag lennék, mert úgy könnyebben visszajönnek az emlékei. Bemutatta, merre mozogtak, akkor is Kodály zenéjére táncoltak a szalagjukkal.

„Tudja, az évek elmúlnak, de a taps itt a fülemben szűnni nem akar, ha erre gondolok. Azt hiszem, nagy hatást váltottunk ki. Ezt is akartuk, hogy tapsoljanak. Aztán még nyertünk is.” Az egyik lelkes néző Fülöp herceg volt, Erzsébet királynő férje. Ez volt Keleti ötödik aranya, amit a csapattal nyert meg.

Keleti imádott utazni, és imádott kacagni. Sokszor kérdezték tőle a századik születésnapja körül, hová szeretne még eljutni. „A mennyországba, de az ráér” – válaszolta a rá jellemző harsány nevetéssel.