A 101 éves olimpiai bajnok bölcsessége: Az élet szereti a szerényeket

A 90-es évek egyik olimpiai bajnoka megkérdezte egyszer tőlem, hogy ugyan mi az érdekes az ő élettörténetében; neki már nem kellett egy kőbányában dolgoznia fiatalon, nem üldözték, neki már nincsenek sztorijai csempészetről, mert egy olyan korra esett a karrierje, amikor csak a sportra kellett figyelnie. Mennyivel érdekesebbek azok, akik nehezített pályán jutottak el a sportban a csúcsra. Például Keleti Ágnes, akinek az életéről készült film bemutatóját most tartották.

A rendező, Oláh Kata úgy vezette fel a dokumentumfilmjét, hogy reméli, az legyőzi azt a sztereotípiát, hogy egy doku csak unalmas lehet, és nemcsak beszélnek benne, hanem elmesél egy történetet. Aki legyőzte az időt – ezt a címet adta alkotásának, mert Keleti januárban már 102 éves lesz, és ha valakinek, hát neki tényleg viszontagságos élete volt, amíg eljutott az olimpiai dobogó tetejéig.

16 évesen kezdett el a tornával komolyabban foglalkozni, előtte jobban érdekelte a cselló, de nem lehetett csellista. Ma már 16 évesen visszavonulni szoktak a női tornászok; a legutolsó magyar bajnoknő, Ónodi Henrietta 15 évesen Európa-bajnok volt, 18 évesen nyerte meg az olimpiát 1992-ben.

Az 1921-ben, Klein néven született Keleti 1938-ban került be a válogatottba, de a származása miatt gyorsan ki is került onnan, mert a sportban is alkalmazták a zsidótörvényeket, a jóakarói pedig tudatták a vezetőkkel, hogy hiába járt evangélikus gimnáziumba, ő bizony zsidó. Két olimpiája (1940 és 1944) maradt ki a háború miatt, de ekkor a túléléssel volt elfoglalva. Megvásárolta Juhász Piroska papírjait, és ha mindenét oda kellett is adnia érte, legalább életben maradt, és szűcsinasként még dolgozni is tudott. Szalkszentmártonban lett cseléd, és hat kilométert gyalogolt, hogy a Duna-parton feltűnés nélkül tornaelemeket gyakorolhasson a szabadban, mert az olimpiai részvétel mégis csak ott motoszkált a fantáziájában. Egy kicsit félt 1944-ben, hogy gyanússá válik, de ha sejtették is róla a környezetében, hogy zsidó, nem jelentették fel, így megmenekült. Édesapja nem úszta meg a koncentrációs tábort, ott is halt meg.

A filmnek ennél résznél elég sötét hangulata van, a visszaemlékezések szerint Keleti hangulata is mindig elkomorult, amikor a holokauszt került szóba. Lassan húsz éve, amikor meglátogattam Izraelben, akkor a düh és az ökölbe szorított kézzel járó indulat is előtört belőle a zsidóság tragédiájáról beszélve. Azt kérdezte, Európa közepén hogy fordulhatott az elő évszázadokkal a középkor után, hogy valakit a származása miatt elégetnek.

Keleti a hamis papírokkal nem került gyanúba, de az a kép, amikor hálóingben megfagyva fekszik egy anya a lányát átölelve a pesti utcán, örökre elkísérte. Se megbocsátani, se elfelejteni nem tudta, bárhol járt is a világban.

1945 után az újjáalakuló tornaválogatott egyik fontos tagja lett, az 1948-as csapatban is ott lett volna a helye, de az utolsó edzésen megsérült, és elutazott ugyan Londonba, az olimpiára, a bokája nem jött rendbe. Ha egészséges, a csapatban szerzett ezüstérem könnyen arannyá változhatott volna. 1952-ben aztán, már 31 évesen, megnyerte az első aranyérmét, emiatt nem is lehetett csalódott, de maradt benne egy kis tüske, mert gerendán csak negyedik helyre pontozták. Ez még erősebbé tette az elszántságát, és eszébe sem jutott, hogy abbahagyja. Plusz boldog volt, mert oktathatott a Testnevelési Főiskolán. 35 évesen ment Melbourne-be a második olimpiájára, ahol az első és azóta is egyetlen magyar lett, aki 4 aranyérmet nyert egy olimpián. Ebből hármat pár óra leforgása alatt.

A film ezeket az érdemeit nem sulykolja, van viszont egy fontos és időt álló bölcselete: „Nem az érdekelt, hogy nyerjek, az utazás érdekelt. Lehet, hogy azért csináltam jól.” Manapság, amikor egyéni versenyzők mellett is egész pszichológuscsapat dolgozik a sikerért, ez a mondat visszahoz valamit a sport hőskorából.

Az is egy tanulságos mondata volt, hogy fiatalon nem jó versenyezni, mert nincs meg hozzá a megfelelő öntudat. Idősebben másként értékeli az ember önmagát, és azt is, amit elért. „Lelki beállítottság és szeretet” – így foglalta össze, mi kellett ahhoz, hogy ötszörös olimpiai bajnok tudjon lenni.

Az 1956 decemberében befejeződő olimpia után Keleti nem utazott el a disszidáló magyar csapattal az amerikai körútra, hanem Melbourne-ben maradt, ahol a nála nyolc évvel idősebb nővére is lakott. Az édesanyjuk mindent hátrahagyott, csak így kaphatott útlevelet, és a család újra együtt lehetett. Ő viszont nem érezte jól magát Ausztráliában, nem tudott mihez kezdeni a képesítéseivel. Elegáns éttermekben lépett fel a tornagyakorlataival, hogy pénze legyen. Az összekuporgatott dollárjaiból vásárolt egy hajójegyet, amivel visszajött Európába, Németországban találkozott a barátaival, és ekkor, az utolsó pillanatban vette az irányt Izrael felé, ahol végül letelepedett, és ahol rátalált a szerelem is. 40 fölött két gyereket is szült. Az egyik fia megszólal a filmben, azt mondja, amikor kicsi volt, szégyellte, hogy idős az édesanyja, most viszont egy szuperhőst lát benne, aki százévesen még könnyedén tornázik.

Az élet közepén ettől függetlenül nem a sportsikerek állnak, hanem a család és a szerelem – ezt állapította meg a rá jellemző, harsány nevetéssel. A stáb elment Izraelbe is forgatni, ahol egykori asszisztense felelevenítette, milyen fegyelmezett volt, és hogy nevelte őket is fegyelemre. „Elesel, felállsz” – jegyzi meg egyikük, milyen útravalót kapott, amíg hozzá járt tornázni. Keleti nem szerette azt a szót, hogy tanít, jobban kedvelte azt, hogy segít.

„A jövőre, nem a múltra gondolok”

– az egyik kedvenc jelenetemben így reagál a komódja előtt állva, ahová kihelyezték a legfontosabb kitüntetéseit. Magyarországon 2003 óta a Nemzet Sportolója, Izraelben is elismerték elhivatottságát. A jövő pedig az utazás, mondja a filmben, szívesen elmenne például még Svájcba, Itáliába.

Ha úgy nézzük a filmet, hogy nem kizárólag a főszereplőre koncentrálunk, olyan egyedi képsorokkal találkozhatunk, amiket eddig nem lehetett látni. Ilyen például a Népstadion 1953-as avatóünnepsége, színesben, amikor is Keleti hozza be az ötkarikás zászlót. Vagy 1952-ben, a magyar sport legsikeresebb olimpiája után, ahogy vonulnak az olimpikonok a budapesti utcákon a hazatérésük után integető emberek sorfala előtt – ilyen hatást ma már aligha tudnának kiváltani a bajnokok.

„Ha szerény valaki, az élet szereti” – ez a mondat is jól tükrözi a főszereplő személyiségét, szellemiségét. Vagy az, hogy „Öreg lesz az ember, de ez nem baj, csak fel kell készülni rá”.

Egy másik, vele kapcsolatos személyes emlékemből is visszaköszön ez a „nem baj”. Legnagyobb sikerei helyszínén, Melbourne-ben, magyarul adott interjút az 50 éves évfordulón, 2006-ban, amit félbe kellett szakítani egy fontos vendég érkezése miatt. Utána jött egy fogadás, és már eltelt egy óra, amikor a riporter szerette volna, ha befejezik az interjút, hiszen mégsem a legszerencsésebb, ha valami félbemarad. „Nekem nem baj” – hangzott a válasz, és őszintén nevetett, mert tényleg nem zavarta, pedig a legtöbb ember ilyenkor már biztosan füstölgött volna.

A film nagyon jól visszaadja Keleti életszeretetét, életvágyát, megindító, ahogy százéves kora felett is mozog a zenére. Nem olyan kecsesek a mozdulatai, mint az 50-es években, de még most is tele vannak energiával. Sokáig párhuzamosan Magyarországon és Izraelben élt, és 95 éves kora óta ismét Budapest az egyetlen otthona. Itt átszellemülten képes hallgatni egy komolyzenei előadást, és örömét leli abban is, ha fiatal tornászokat lát a gerendán, vagy talajon.

A film jövő csütörtöktől látható a művészmozikban.