Így égesd a pénzt: milliárdokból mélyponton a Manchester United

Öt forduló után mindössze hat ponttal és mínusz négyes gólkülönbséggel a tizenharmadik helyen áll az angol bajnokságban a Manchester United, ami ráadásul a botrányai miatt a klubtól határozatlan ideig eltiltott, jelenleg a Getaféhez kölcsönadott Mason Greenwood, illetve a családon belüli erőszakkal vádolt Antony miatt a pályán kívüli dolgokban sem áll túl jól. Igaz, a csapat Mason Mount, Luke Shaw, Raphaël Varane és Tyrell Malacia sérülései, illetve a fenti két eltiltás miatt nem kezdte jó lapokkal a szezont, de ez egy közel kilencszázmillió eurós keretértékkel bíró és évi kétszázmilliót igazolásokra elköltő gigaklubnál egyik sem lehet kifogás. Mint ahogy az sem, hogy a United három topcsapattal (Arsenal, Tottenham, Brighton) is szembetalálkozott a rajtnál, és ezeken a vesztes meccseken – főleg a londoni csapatok ellen – azért nem feltétlenül ők voltak a szerencsésebbek.

Már csak azért sem, mert az idei év a szintlépésről szólt volna, pláne azok után, hogy a decemberi világbajnoki szünet után a második legtöbb pontot bezsebelő csapat volt a United a Premier League előző szezonjában, még a Liverpool elleni 0-7-es súlyos vereséggel együtt is. A debütáns edző, Erik ten Hag kezei alatt a csapat a Ligakupa-győzelemmel és a harmadik hellyel meglehetősen pozitívan zárta a szezont, és a nyáron André Onana, Mason Mount, Rasmus Højlund, Szofjan Amrabat (kölcsön) leigazolásával elég szépen erősödött. Bajnoki esélyekről azért talán inkább csak álmodni mertek – főleg a City dominanciája és a riválisok erősödése miatt –, de azért a EuroClubIndex így is kicsivel több mint tíz százalékot adott a Unitednek.

Ehhez képest 5 meccs és 6 pont után (ami után a bajnoki esélyeik 0,8 százalékra estek) a Bayern elleni első BL-csoportmeccs előtt, szeptember közepén már-már krízishelyzet van. Elemzésünkben a játékosállomány és igazolások, majd az adatok és végül a taktikai részletek segítségével igyekszünk a miértekre választ adni.

Ajax reloaded, avagy ismét vakvágányon a United?

Nem különösebben újdonságerejű megállapítás, hogy a Manchester United a Sir Alex Ferguson-éra vége óta egy nem jól működő és irányított klub. Ezt láthatjuk például a klub koncepciótlan igazolásaiban, vagy abban, hogy túl nagy hatalmat adnak egy edző-menedzsernek (mint tették ezt Louis van Gaal és José Mourinho esetében), esetleg abban, hogy tendenciózusan megveszik az aktuálisan kiugró szezont produkáló fiatalt és/vagy kiöregedő nagy góllövőt a piaci ár abszolút tetején.

Ezek után idén is feltehetjük a kérdést: tényleg a legjobb döntés volt ár-érték arányban nézve hetvenmilliót kicsengetni Casemiróért, vagy nem megvárni, míg Onana vagy Mount egy év múlva ingyen eljönnek? Højlund esetében is van némi újautóár-szaga a dolognak, míg Amrabat esetében a pusztán kölcsönvételért fizetett tízmilliós ár egészen elképesztő. Persze az évekig a világ legtöbb bevételét generáló Unitedet sosem érdekelte az arány, tulajdonképpen nem kellett, hogy megérje nekik egy átigazolás, lásd korábbról Paul Pogba, Fred, Aaron Wan-Bissaka, Harry Maguire, Jadon Sancho esetét, hogy a Cristiano Ronaldo visszatérését jelentő fiaskóról ne is beszéljünk. Ez egy kifejezetten gigaklubprobléma, nekik szinte nem érdekük az, hogy jó üzletet csináljanak, vagy okosan fektessenek be, mert a piac miatt be kell biztosítaniuk magukat a névvel és a márkával.

Ez oda vezetett, hogy a 2013–22 közötti évtizedben a Manchester United 1,32 milliárd euróval többet költött igazolásokra, mint amennyiért el tudott adni játékosokat, ami messze a legtöbb a világ összes klubját nézve. A Tifo kiváló videóban dolgozta fel ezt a nem túl fényes manchesteri tíz évet.

Érdekes meglátás, hogy az elmúlt időszak talán legkisebb beleszólási jogát kapó edző, Ole Gunnar Solskjær alatt a klub végre kinevezett egy igazi szakembernek mondható futballigazgatót John Murtough személyében. Aztán persze Solskjær bukása (és a Michael Carricknek adott három meccs) után hirtelen mindent megadtak a megbízott edzőként kinevezett Ralf Rangnicknak, felborítva a fenti hierarchiát. Persze nagyon nem tehettek mást, Rangnick csak ezzel a feltéttel ír alá bárhova, de a végeredmény nem lett túl jó – ugyan a hatodik helyen zártak, de az elért 58 pont a klub történetének leggyengébb szezonját jelentette. A hatalmas bukásból megint egyértelműen egy edzővel vélték megtalálni a kiutat, de elnézve, hogy az új igazolások nagy része ajaxos vagy a holland bajnokságból jön, most talán a klubhoz 2022-ben érkező Erik ten Hagnak van túlzott befolyása Murtough munkájára.

Ahogy már említettük, a mostani tizenharmadik helyet némileg árnyalják a véletlen sérülések, noha vannak olyan hangok, akik ezt is a szakmai stáb nyakába varrják. Szintén enyhítő körülmény lehet a nyár későbbi szakaszában érkezett Amrabat és Højlund beépítése, míg mondjuk a néhány éve még a Leicesterben belsővédő duóként vitézkedő Jonny Evans és Harry Maguire kényszerű becserélése a hajrában az Arsenal ellen inkább már egyfajta szomorú bizonyítéka a kerettervezésnek. A vezetőség azzal sem gyűjtött piros pontokat, hogy meglehetősen érzéketlenül kezelte Greenwood és Antony zaklatási és szexuáliserőszak-ügyeit. Ebben a két ügyben egyébként a vezetőedző Ten Hag sem szólalt-lépett fel különösebb lélekjelenléttel, noha a magatartásbeli gondokkal küszködő Jadon Sanchóval sem ő, sem a klub nem volt ennyire elnéző.

Mit mondanak a United idei teljesítményéről a számok?

Ugyan a United magához és az elvárásokhoz képest gyengébben kezdett, az erős sorsolás és a szerencsétlen kimenetelű találkozók némi mentségként szolgálhatnak. De nézzük inkább Ten Hag tavalyi csapatához képest a számokat és teljesítménymutatókat!

A holland edző az eddig 67 unitedes meccsén 2,09-es pontátlagot hozott, úgy is, hogy az idei 1,2-es mutató jelentősen rontja az összátlagot. Ligaszinten 1,97 volt tavaly a meccsenkénti átlaga, tehát jelentős a visszaesés idénre ezen a téren. A tavalyi szezonban a helyzetek minősége alapján elvárható gólokhoz képest 90 percre vetítve 0,45-tel termeltek többet (0,45 xg/90), amivel a 22. helyen voltak a top 5 bajnokság 98 csapata között, idén viszont már negatívba hajló, de gyakorlatilag nullás különbséggel a  44. helyen állnak az FBref adatai szerint.

Kicsit mélyebbre ásva, a Markstats által a Telexnek készített adatvizualizáció már több, adott esetben taktikai problémára is rámutat. A United tavalyhoz képest visszaesést mutat be a kialakított helyzetek minősége és mennyisége (xG) tekintetében, miközben majd ötven százalékkal többet enged ezekből az ellenfeleknek, ami Ten Hag még inkább a presszinget hangsúlyozó taktikájában (3 százalékkal kevesebbet van náluk a labda, direktebb a játék, lásd majd lentebb) hatalmas probléma.

Noha a védőakciók megkezdésének magassága majd’ egy méterrel magasabb, a sikeres visszaszerzések száma 5 százalékkal esett. Pozitívum ugyanakkor az építkezés biztonságossága és a kapus általi előrejuttatás nagyobb sikeressége. Ez meglehetősen evidens persze, ha az ember a kifejezetten régimódi, labdaügyetlen reflexkapus David de Geát a Barcelona-nevelésű, az Ajaxban és az Interben talán a világ három legjobban passzoló kapusa közé kerülő André Onanára cserélte le.

Elemzésünket a Manchester United két legutóbbi meccse, az Arsenal és a Brighton elleni bajnoki vereségek mélyebb tanulmányozásával, illetve azokon keresztül Onana kulcsszerepének és a klub taktikai gondjainak feltárásával folytatjuk.

Taktikai meglátások az Arsenal elleni meccsről

Labdakihozatalok

Aki követi az angol focit, lassan egy éve tudhatja már, hogy a Roberto de Zerbi-féle unikális Brighton igyekszik mindenkinél nagyobb mennyiségű lapos passzal kihozni a labdát a saját kapujától, de talán meglepődik, hogy Ten Hag Unitedje idén a második helyen áll ezekben a próbálkozásokban. Némi malíciával lehet azt mondani, hogy Onana egymaga áll a labdakihozatali erőfeszítések mögött.

Ami az Onana által irányított MU-labdakihozatalokat illeti, az Arsenal ellen nagyjából az ötödik percre kiderült, hogy ha a kameruni kapus nem tudja az első letámadóvonalat átlósan átpasszolni Lisandro Martínez felé, akkor jobbra szinte nincs is értelme passzolnia. Sem Victor Lindelöf, sem Aaron Wan-Bissaka nem alkalmas a védelemből a dinamikus belépésekre és labdacipelésekre. Így az első 25 perc után Ten Hag szélesebbre vitte Lindelöföt, hogy miután Onana széthúzta az első vonalat, legyen a svédnek gyors vonal közti passzopciója Christian Eriksen vagy Bruno Fernandes személyében, akiknek a feltolt szélsővédő nyitotta meg ezt a területet.

A meccset balhátvédként kezdő Diogo Dalot rendszeresen beforgott, így a 3-3- 4-es felállásban megnyitva a balszélt Marcus Rashfordnak, akinek veszélyességét a vezetés jelentő gólnál látott egy a kettő elleni kontra is mutatta. Kevésbé volt hatékony az, amikor a portugál szélsővédőt Lisandro Martínez meg akarta játszani, kipattintva a labdát Rashfordnak – ezek a kísérletek rendre kudarcba fulladtak.

Ami a direktebb játékot illeti

Ligaszinten a harmadik legdirektebb csapat a United, ezt a következő módokon valósítják meg:

• Onana legtöbbször a londoniak magas, intenzív letámadása és saját csapatának kihozatalai gondjai miatt direkt módon a szélsőnek, Antonynak és Rashfordnak ívelt, nem mindig sikerrel.
• Többször Casemiro vagy Eriksen védővonalbeli visszalépéseivel próbálkoztak egyfajta Onana plusz 3-1-6-os felállásban. Ez az ellenfél harmadában (például a 63., 75. és 82. percekben) 3-rombusz-3 (a 3-4-3-as felállás egyik verziója) lett, de amikor ebből Lisandro Martínez lőtt passzal akarta megjátszani a jobb félterületbe induló Wan-Bissakát, leginkább csak maguk elleni kontrákat értek el.
• Mindenesetre az Arsenal elleni gólnál Scott McTominay eklatáns példáját mutatta be atletikusságának, gyakorlatilag egymaga szerzett labdát és vitte a félpályáig a kontrát, majd a kiugratása is remekre sikerült. Az más kérdés, hogy a hihetetlen fizikai képessége 26 évesen továbbra is az egyetlen komoly értékelhető skillje.

Magas letámadás egy alulatletizált középpályával?

Nem új keletű stíluskérdés a Unitedet jobban követők között, hogy milyen arányban akar Ten Hag csapata labdát birtokolni, és mekkora a hangsúly a letámadáson és labdavisszaszerzésen.

Övék például a legtöbb presszing által kierőszakolt magas labdaszerzés (59), de a letámadásuk sokszor nem szofisztikált – az Arsenal például többször is megtalálta a Bruno Fernandes, Anthony Martial középső presszingelők mögötti felvevőt (jelen esetben Martin Ødegaard-t), ha egy-két váratlan fordítást és lefordulást bevállaltak. Martial nem tett bele hatalmasabb energiát a meccsbe, és a második félidőre többnyire a közepes és a mély blokkba kényszerült bele a United. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ettől veszélyesebbnek is tűntek, például Rashford és Højlund lehetőségeinél, majd főleg Alejandro Garnacho elvett kései góljánál.

Feltűnő volt a középpályások atletikusságának hiánya is. Casemiro nem igazán a magas letámadásról vagy a hihetetlen nyomástűréséről híres, sokkal inkább a Real Madridban is Toni Kroos és Luka Modrić mellett látott biztosítás, valamint a területek betömése, a maradékvédekezésben való kisegítések, párharcok megnyerése, illetve a labdaszerzések az erőssége. 31 évesen, közel tízévnyi brutális madridi teljesítmény és 33 ezer játékperc után azonban az idei szezonban egyelőre legalább egy-két ütemmel lassabbnak tűnik – a Diniz-féle brazil válogatott második meccsén is kilógott, mint ahogy a Unitedben a Brighton ellen is.

Ezt a hiányt a visszatámadásokra kiemelt figyelmet fordító Ten Hag egy beforgatott szélsővédővel (Wan-Bissaka) és egy középpályás négyessel próbálta meg ellensúlyozni. A rest defense-ben az egyik belsővédőjük hűségesen követte a visszalépő középcsatárt, míg a másik területet védett. Ezt az Arsenal mélységi középpályás-keresztbeindulásokkal (Kai Havertz Casemiro ellen) próbálta a második félidő elején átjátszani, illetve a Unitedet ezzel mélyre szorítani.

Támadásban viszont bántóan hiányzott egy vonalak közti, nyomás elleni felvevő játékos, amit Mount visszatérése majd kompenzálhat. Ugyanakkor kérdés, hogy ők tudnak-e majd Bruno Fernandessel együtt játszani, főleg Casemiróval a csapatban. Ahogy Mount visszatérése nem biztos, hogy megoldja a kreativitást, úgy a marokkói Amrabat esetében sem fix, hogy egymaga minden lyukat betöm.

Ten Hag rombusza csak az elején zavarja a Brightont, Rashford és a nem létező B terv

Az Arsenal után a Brighton még extrémebb kihívást jelentett Ten Hagéknak, leginkább a nemrég már egy éve a Premier League-ben tevékenykedő Roberto de Zerbi vezetőedző miatt. A ligát megbabonázó olasz egy mesterien megtervezett, kockázatokat hidegvérrel bevállaló futballt játszik: a letámadásokat meginvitáló, majd azt szisztematikusan kisakkozó stílusa szinte mindenki ellen működik. Hiszen az igazolásokra költött hatalmas pénz és az ebből fakadó elképesztő játékosminőség miatt mára már Bournemouthtól Burnley-ig alapkövetelmény az izgalmas és látványos játék, vagyis a labdát kihozni, majd azt magasan visszaszerezni akaró, „end to end” foci. Nagyjából a Sean Dyche-, David Moyes-, Roy Hodgson-féle dinoszauruszok a kivételek ez alól, akik ebből nem nagyon kérnek, és képesek 300-500 milliós keretekkel egy másik éra zártabb, védekezőbb és konzervatívabb, de nem eredménytelenebb – lásd Marokkót a 2022-es katari világbajnokságon – futballját játszani.

Nem véletlen, hogy pont az ilyen csapatok ellen nehezebb a Brightonnak, amelyek nem hajlandók belemenni De Zerbi játékába és a magas letámadásba. Természetesen azért is működik a dolog (már az olasz előző klubja, a Sassuolo óta), mert azért a liga nagyobbik része mégis belemegy a játékba: De Zerbi csapata a belső védők felpasszaival, majd a középpályások közelítésével átjön az első két vonalon, hogy aztán a kilencesek visszalépéseivel egy az egy elleni helyzeteket alakítsanak ki a kiváló szélsőknek.

Ten Hag is változtatott az alapsémáján, és a labdával, de anélkül is a pálya közepét megerősítő és lezáró, kompakt  4-4-2-es rombusz alakzat mellett döntött. A Brighton ellen Dalot oldalt váltott, a balról átment a védelem jobbszélére, a helyén Sergio Reguilón lett balhátvéd, elöl Højlund és Rashford lett a két támadó, míg Bruno Fernandes a rombusz tetején, Casemiro az alján kezdett.

Ez az első tizenöt percben kiválóan működött – a megszokott koreográfia szerint szűken felálló brightoni belső védők és a két közel játszó középpályás, Pascal Groß és Mahmoud Dahoud nem nagyon tudott kijönni, míg a szélsővédőkre kiforogtak a Manchester United nyolcasai. Mivel a technikás Adam Lallana nem jelentett mélységi veszélyt, Casemiro elbírt vele, Lisandro Martínez pedig követni tudta Danny Welbecket, míg Lindelöf tulajdonképpen zónázó vonatként segíthetett a Simon Adingra–Mitoma Kaoru duó ellen küzdő szélsőhátvédeknek. Érdekes volt megfigyelni, hogy az öt a három elleni emberfölény (amibe beleszámított Jason Steele kapus, a két belső védő és a középpályás) ellenére eleinte nem tudott kijönni a Brighton.

A labdás játék alatt sikerült megzavarni a szokás szerint emberrel védekező brightoni szélsővédőket a visszalépő nyolcasokkal (őket követte Tariq Lamptey és Joël Veltman a védelemből) és a miattuk szabadabban indítható feltolt United-szélsővédőkkel, akiknek a kapus Onanda ki tudta ívelni a labdát a szélre.

A másik opció a két United-csatár szélebbre, a félterületbe mozgatása volt, illetve Bruno Fernandes is fellépett a középcsatár-területekbe, így a brightoni szélsővédők nem mehettek ki, Dalot és Reguilón pedig szabadon indulhattak a szélen. Rashford helyzete a 6., majd a 11. percben intő jel volt, a 25.-ben pedig talán a United legnagyobb helyzete alakult ki a félidőben.

Rashford visszalépései szintén tudatos taktikai elemként működtek: mivel a Brighton belső védője, Jan Paul van Hecke követte őt egészen mélyen, ezzel teret nyitott Christian Eriksennek, akit gond nélkül indíthattak. Ezzel csak az volt a gond, hogy a mindig is taktikai intelligenciájáról és passzjátékáról híres dán sosem volt az a labda nélkül hetven métereket sprintelő típus, és már harminc felett a Premier League-ben végképp nem fog a sebességével érvényesülni.

De Zerbi azonban már a 9. perc közepén változtatott – szélesebbre vitte a két belső védőjét, és Großt visszavitte a Toni Kroos-posztra. Mivel Bruno Fernandes mutogatásai ellenére Rashfordnak nem akaródzott kilépnie Großra, így Eriksennek kellett ezt megtennie, ezzel viszont Veltman üresen maradt. (A mannheimi svájci bicska, Groß 32 évesen, jó öt év spéttel lett a minap először német válogatott, hogy legalább valami pozitívumot is mondjunk Hans Flick csúfos véget ért érájáról.) Ezzel párhuzamosan Lallana fellépett Casemiro mögé, az így már nem szabadon „söprögethető” Lindelöf elé. A vendégek így kijöttek a nyomás alól, és fel tudták állítani a második fázisban szokásos 2-3-2-3-as alakzatukat, a befelé forgó szélsővédőkkel, visszalépő Welbeckkel és a szélre átforgatott egy-egyező Adingra-Mitoma párossal.

A fenti séma egy másik megnyitásában Dahoud vagy Groß jött vissza a két védő mellé, és így egy átívelés után Van Hecke vezethette át a labdát a United második vonalára. Itt egy négyszög alakult ki a United bal oldala ellen, ahol a lekészítő Welbeck egy átlós passzt kapott Veltmantól, majd kiugratta Adingrát, hogy aztán Casemiro vak oldalát megfutva, Lallana átlépése után meglőtte a vezető gólt.

Labdával a United egy Onana plusz 3-1-4-2 sémára váltott, de ezekből inkább a felívelések, illetve a lecsorgókból és szélre kitett labdákból beadáskísérletek jöttek Højlundra. Ugyanakkor a keresztbepasszok (Lindelöf, Dalot) mindig veszélyt jelentettek a visszamozgó Rashfordnak – a United tízese a csapat tizennégy lövéséből kilencet vállalt. Nyilván a többiekkel szemben gondolatébresztő, hogy mennyi mindent el kellett vállalnia Rashfordnak. Ugyanakkor valahol az ő kritikája is, hogy 9 lövésre 0,71-es össz-xG-t termelt, tehát többségében alacsony százalékos helyzetekből lődözgette el a labdát.

Nagyjából a 33. perc végi, egy megpattanó és a tehetetlen Steele kapus megkönnyebbülésére a kapufára hulló lövésénél szinte meg lehetett jósolni, hogy valami metafizikai átok ül Rashfordon, amit még az elvett gólpassza is tetézett.

Ő és a United is igyekezett, de az MU-specialista Pascal Groß demoralizáló gólja után az utolsó bő fél óra Hannibal Mejbri szépítést jelentő bombagóljától eltekintve szinte csak a vendégekről szólt. A meccs nagyobb részében ugyanis De Zerbiék produkálták a látványosabb, eredményesebb és koncentráltabb futballt. Tették ezt egy felforgatott, hiányzókkal (Julio Enciso, Pervis Estupiñán, Solly March nem játszottak, Evan Ferguson pedig csak végén jött be) teli csapattal, melynek kezdője mellesleg összesen 16 millió fontba került.

Összességében az egész meccsen érdekes kontraszt volt a két csapat között: míg a jó alapgondolattal De Zerbit meglepő Ten Hag szinte esélytelenként állt a meccshez a rombusszal, miközben még a hiányzókkal együtt is sokkal jobb lehetőségei voltak a két csapat keretét elnézve. A United szinte sose védekezett egy az egyben hátul, vagy legalábbis minden erővel igyekezett elkerülni ezt, míg De Zerbi simán felvállalta ezt Højlund és Rashford ellen a Dunk–Van Hecke duóval. Szintén nagy volt a különbség a szándékosan lelassított brightoni tempó, a United blokkjának tudatos mozgatása és a megkomponált területkeresés-találás, valamint a hazai csapat tulajdonképpen random és egyéni kvalitásokra bazírozó kontrái között. Ezt tulajdonképpen minden vendéggól alá is támasztotta, sőt Ansu Fatinak még meg is köszönheti az Old Trafford kiürülő közönsége, hogy nem négy gólt kaptak.

Szerdán viszont a Bajnokok Ligájában a Bayern ellen idegenben ismét egy topcsapat ellen lehet vagy kell javítani.