A futballban a szerelem nem válogatja meg, melyik ligában játszik

Budapest, péntek reggel 6 óra és már kb. 28 fok, én meg pulóverben és farmerben a reptéren. Nem irigylem a hétvégi maraton versenyzőit – fut át az agyamon. Közben reménykedem, hogy minden rendben lesz a három nap, három német másodosztályú meccses túrámon, amire a Dortmund–Hannover–Hamburg vonalon 16-22 fokot írnak, némi esővel. A biztonsági kapucnis pulcsi már a dortmundi reptéren zuhogó esőben megéri.

„Mélyen nyugaton

Ahol a nap port gyűjt

Jobb itt,

Sokkal jobb, mint gondolnád

Mélyen nyugaton

Mélyen nyugaton”

A nekem sem közömbös BVB szombaton pont a fent idézett dalban említett Bochumban vendégeskedik, de én most amúgy is csak átutazóként jöttem Észak-Rajna-Vesztfália sárga-fekete részébe. Pontosabban a dortmundi reptérre, ahol a kvázi szegregált induló-érkező gépek okán igazán újból kelet-európainak érezhetem magam, 13 év Amerika után.

De vissza a futballhoz, hiszen a Paderbornba tartó vonathoz Soestben kell átszállni – már a januári mínuszban is volt alkalmam megtanulni, hogy ez bizony Dieter Hecking városa, mint ahogy a közeli Menden Edin Terzicé és Lippstadt Daniel Farkéé – meg is írom az egyik focis csetcsoportba, ahol kiváló Eintracht- és Freiburg-szakértő barátom kijavít, hogy Farke bizony büreni.

Az őrült magyar, aki Paderborn-meccsekre jár

Úti célom Paderborn, ami debreceni kisiskolásként sokáig csak egy volt a sok testvérváros közül, bár szinte biztos vagyok benne, hogy volt onnan egy „Brieffreund”-om. Egyébként valami fatális véletlen folytán a 13 év Amerika nagyját a New Brunswick nevű másik testvérvárosban töltöttem. Mindenesetre az utóbbi két évben, ha jól számolom, negyedjére jövök egy kiváló barátomhoz. E. a paderborni csapat meccselemzője és egyik másodedzője, és miután a reggeli utolsó edzéssel és a Kaiserslautern elleni esti meccsre való felkészülés utolsó simításaival végzett, második megázásomat elkerülve értem jön.

Nem mondom, hogy futballőrült, de az első dolog, amit a tévében bekapcsolunk, egy retro Bundesliga-körkapcsolás (Konferenz, amit idén már angol nyelven is lehet követni). Kiegyenlített a párharc, hiszen ő tíz évvel fiatalabb, és így a kétezres évek eleji Schalkét például kívülről fújja – ilyet már csak a BVB-s elkötelezettségem végett se mernék nyilvánosan, másrészt a korabeli New Jersey-ben még a Premier League-nek is örültünk, nemhogy a Bundesligának. Viszont szerencsémre egy 1998-as Hertha–Frankfurt megy (az itt még nimbuszát nem leromboló Mischa Preetz két gólt lő). Házigazdám aki négyéves lehetett a meccs idején, büszkén ismeri fel Dárdai Palit a középpályán és Király Gábort a kapuban. Kontrázok, hogy én vagyok annyira idős, hogy Gabit még talán egyik első magyar bajnokiján láttam (Oláh Gábor utca, Loki A közép) – persze az aduász Pisont István frankfurti évére amúgy nem emlékeztem, de ezt elhallgatom.

Az esti meccsen a hazaiak általam is osztott bosszúságát (hiszen nehezen mondhatom pártatlannak magam paderborni meghívással) élhettem át a lelátón. Egy kiváló első 35 perc után csak egy nagy ziccer (Klaas) és pár kisebb lehetőség, de gól sokáig nem, majd a végén nem sikerült kiegyenlíteni. Akkora otthonossággal mozgok lassan már a Home Deluxe Arénában, hogy a csapatmenedzser vagy a scoutok megismernek (hány őrült lehet, aki Magyarországból Paderborn-meccsekre utazik?), és sikerült a keretből kimaradó játékosokkal és a megfigyelőkkel nézni a meccset. Másfelől viszont a vendég Lautern drukkereinek határtalan és elképesztő hangulatát érdemes kiemelni – közel két és fél ezren utaztak majd négyszáz kilométert péntek napközben.

A Kaiserslautern edzője, Dirk Schuster a tőle megszokott pragmatizmust vegyítette valami saját tapasztalatom alapján BLASZ-beli hozzáállással (időhúzás, játéktördelés, veszekedés), futballozás helyett az eredményre rámenve. Sokkal nagyobb költségvetésből dolgoznak (negyedik éve nem adtak el senkit pénzért, miközben olyan fizetéseket ígérnek, hogy bundesligás játékosok jönnek), és majd kétcsapatnyi minőségi játékosuk van (pl. Philipp Klement, aki a paderborni Bundesliga-feljutás egyik letéteményese volt, még a keretbe se fért be), ehhez képest szinte csak reaktívan kontrázgatnak.

Ugyanakkor, jegyezte meg később házigazdám, a vendégek hatékonyan használták ki a paderborni védelem gyengeségeit (mióta a klublegenda Uwe Hünemeier a nyáron visszavonult és stábtag lett, meglehetősen nehezen védik a beadásokat, ami főleg a hihetetlen képességekkel megáldott Ache ellen hatalmas gond volt). Csalódottságát a saját csapatának elemzésébe fojtotta. Nem hoztam föl neki, hogy harmadik paderborni meccsükön vagyok ott, és mindháromszor kikaptak: a Schalke feljutó idényében ki más, mint egy igazi Bundesliga 2-legenda, Simon Terodde gólja miatt, majd januárban a kupában Bruno Labbadia Stuttgartja ellen, ahol még egy legendás öngól sem segített rajtuk.

Emberhátrányból nyert a vendég a hannoveri rangadón

Mindenesetre házigazdám másnapra már a Hannoverbe tartó vonaton bőven benne volt a következő ellenfél – a Schalkét nagyon simán legyőző Holstein Kiel – taktikai elemzésében. Noha nem volt nekem újdonság, hogy az elitfutballban mennyire nincs idő vereségeken merengeni (ezt többnyire a meccs utáni esten megteszik), érdekes volt testközelből látni ezt a fajta feldolgozást – amire a futballnémet az abhaken (lerázás) kifejezést használja.

A feldolgozásban segített azért az esti vörösnadrágos rangadó, hiszen a nem mindig telt házas Heinz von Heiden Arena (átlagnézőszám: 39 ezer), majd 50 ezer nézővel telt meg a Hannover-Hamburg meccsre. A pénteki edzésre visszatérő, fantasztikus idénykezdetet produkáló Bénes László viszont szombatra lebetegedett, így a Hamburg szlovák válogatott játékosa sajnos nem tudta vállalni a meccset.

Mivel mindketten kitüntetett figyelemmel követjük Tim Walter Hamburgját – házigazdám már 2018-ban, elemzői karrierje kezdetén rendszeresen publikált a Walterballról szakportálokon, és az utóbbi idényekben ellenfelek is lettek hozzá a másodosztályban – ezért nagy izgalommal vártuk, hogy milyen taktikai csata alakul ki Stefan Leitl és közte.

Az idei szezon egyik érdekessége, hogy Walter Hamburgja – a korábbi extrém stílushoz képest – mennyire már-már hagyományosan és bizonyos kompromisszumok mentén futballozik. Egy kiállítás után tíz emberrel, a Kickernél a forduló válogatottjába a kispadról bekerülő Stephan Ambrosius beszállásáig, kicsit zavarodottan játszottak a vendégek, és a Hannover végig becsülettel és komoly erőkkel, de ötlettelenül támadott. A Cagliariban született, a tavalyi idény második felében már több lehetőséget kapó, 19 éves, saját nevelésű csatáron, Nicolò Tresoldin és a HSV-nevelés baloldali szárnyvédő Derrick Köhnön kívül nem látszott, hogy ki lőne itt gólt.

Nem véletlen, hogy a meccs után a jelek szerint a Hannover gondjai továbbra is jelentősek. Májusban a stadionvezető és a pénzügyi igazgató is lelépett, így Kind és a másik főrészvényes Dirk Rossmann (igen, az a bizonyos, akinek üzleteit Magyarországon is jól ismerhetjük) sokadszorra gondolja újra a menedzsmentet, és a hírek szerint Kind és Leitl sem nagyon beszélnek egymással. Apropó csatárgond: a tavalyi idény után a nyáron több kulcsjátékost ingyen elengedtek, a Hamburg egyik fontos játékosa, Sonny Kittel pedig inkább a lengyel bajnokságot választotta; így a szombati meccs után Kindék gyorsan kölcsön is vették a Hoffenheim egyik legizgalmasabb fiatal támadó középpályását, Muhammed Damart, valamint közel állnak a korábbi Bayern- és Leverkusen-tehetség Christopher Scott leigazolásához.

Azt, hogy a Hamburgban ki fogja szállítani a gólokat (a társgólkirály Bénes hiányában), viszonylag jól meg lehetett tippelni: a támadóhármas közül bárki, hiszen

• Jean Luc Dompé a liga talán legveszélyesebb egy-egy elleni játékosa;
• Robert Glatzel tavaly 19, előtte 22 gólt lőtt, és a nyáron a fél Bundesligát és sokkal magasabb fizetéseket utasított vissza (így volt ezzel a Barça-nevelés és középpályáspárharc-király Ludovit Reis is), lévén ő a Hamburggal akar feljutni;
• na és persze ott van az idényt nem kirobbanó formában kezdő, de az utóbbi két hétben magát megtaláló Bakery Jatta, akinek a története már önmagában filmszerű:

„Mielőtt 17 évesen gambiai menekültként a Hamburghoz szerződött, Jatta még soha nem játszott klubban. Gambiában a háza előtt játszott, de az életéért menekült Yahya Jammeh diktátor kegyetlen rendszere elől, aki elnyomta a médiát, betiltotta a homoszexualitást, és azt állította, hogy »levágja a melegek fejét«, valamint azt, hogy természetes gyógynövényekkel gyógyítja a HIV/AIDS-et. Jatta egy jobb élet reményében elhagyta hazáját, és a sivatagon és tengeren át vezető veszélyes vándorlás után, mindössze egy kis táskával a holmijával érkezett Németországba, ahol Brémában telepedett le. Atletikus képességeire a Lother Kannenberg Akadémián, egy hátrányos helyzetű tinédzsereknek létrehozott központban figyeltek fel. A HSV U21-es csapatában 15 mérkőzésen 14 gólt szerzett, és további három gólpasszt adott, ami elég volt ahhoz, hogy feljusson a korosztályos csapatba, és első menekültként játszhasson a Bundesligában, amikor április 16-án a Werder Bremen ellen debütált a Hamburgban. Egy héttel a 18. születésnapja után hároméves szerződést írt alá a Hamburggal, majd ezt követően szerződést kötött a német sportszergyártóval, az Adidasszal, ami biztonságot adott neki új otthonában, mivel tartózkodási engedélyét 2019-ig meghosszabbították.”

Azóta Jatta több zseniális pillanaton és mélyponton van túl: az ellene a Bild által indított lejárató kampány és házkutatás-boszorkányüldözés annyira gusztustalan volt, hogy a HSV-t irányító Dieter Hecking és a St. Pauli legendája, Ewald Lienen, valamint a német futballtársadalom nagyja egyöntetűen állt ki mellette. Noha régóta követem a pályafutását, két dolog szembetűnő volt élőben: hogy mennyit fejlődött technikailag (pl. passzbiztonság, bal láb); és hogy milyen elképesztően könnyedén fut a pályán, szinte mint egy négyszáz gátas a budapesti atlétikai vb-n.

Lelövöm a poént, a mindent eldöntő gólt természetesen ő lőtte, de micsoda labdalevételt mutatott be előtte Glatzel:

Ez a St. Pauli, ne aggódj!

Másnap már Hamburgban ezeket az észrevételeimet mesélem Jatta egy korábbi edzőjének, akivel nemrég Budapesten, majd vasárnap már a pályaudvaron találkozunk, amikor megérkezek a másik hamburgi csapat, a St. Pauli esti meccsére az 1. FC Magdeburg ellen.

Termeszétesen nem én voltam az egyetlen, aki a vonattal átjött Hannoverből – fiatalabb magdeburgiak mellett egy igazi hetven körüli Pauli-drukker is, aki mintha a kilencvenes évek Magyar Narancsából lépett volna ki. Mellesleg egy külön szociológiai tanulmányt megérne a hétvégi futballnapokon közlekedő szurkolók világa, a végtelenül megértő kalauzoktól az elcsípett párbeszédeken át a lelkes oda -és hullafáradt, dugig megtömött kocsikban megtett visszautakig – valahogy kicsit jobb hely ezekkel a világ.

S., a korábbi hamburgi edző sajnálkozva – hiszen korábbi főnöke, barátja és jómagam hatalmas kedvence, Christian Titz csapata vendégeskedik a Paulinál – lemondja a meccset, hiszen hospitálnia kell egy alacsonyabb osztálybeli meccsen. Viszont valami teljesen szürreális kedvességgel kalauzol el a hamburgi metrótól a Millerntor-Stadionig – közben megvitatva a hannoveri meccset, illetve Dárdai-cikkemet, közben elfogyasztva egy könnyebb ebédet, aminek kifizetéséhez ragaszkodik. Mivel közvetlenül a hamburgi reptérre megyek majd a meccs után, előre a stadionba be nem vihető hátizsákomon aggódom: már kinéztem, hogy a pályaudvaron hol lehet szekrényt bérelni, illetve a stadionban hol a megőrző, hiszen tévés vagy egyéb munkából kifolyólag nagyjából két tucat német stadionban járva szinte mindenhol szembesülök a híres német precizitással, minek következtében hol a powerbank, hol valami más nem szokott bejutni – S. azonban kimondja a nap mondatát:

„Ábel ez itt a St. Pauli, ne aggódj, nem lesz gond!”

És tényleg, a szokásos várakozás és jó szándékú kekeckedés valahogy elmarad, lazán bejutok. Így majdnem egy órám marad a kultikus és egyébként szokás szerint 2 9546 nézővel ismét telt házas stadionban a meccs előtt, ahol kissé szégyenkezve bevallom, hogy még nem jártam ott.

Igyekszem keveset gondolkodni (noha eszembe jut a hasonlóság az Union Berlin stadionjával) és inkább beszívni a levegőt, átérezni a hangulatot (és az illatokat a perectől a kolbászokon át a sörökig), nézni a meccsre járó embereket. Ismervén a Paulit (közel négyszáz szurkolói klubjuk van világszerte), cseppet sem lepődök meg a Celtic-drukkereken, angol, amerikai vagy épp baszk vándorokon, akik „jöttek a templomba” – ahogy ezt például Dortmundban mondani szokták.

Közben nem tudom kikapcsolni

• a megfigyelői énemet: a magdeburgi Elfadli, akit a HSV nézett ki, valami elképesztő eleganciával játszik védekező középpályást és visszalépő belső védőt;
• és elemzői agyamat: To​​rwartkette, azaz a kapus mint 11. mezőnyjátékos taktikai eleme. Titz volt az egyik első, aki ezt alkalmazta még a HSV-nál, az épp a magdeburgi cserepadon ülő Pollersbeckkel. Az utóbbi két évben a meccsen mind a 12 kapuját eltaláló lövést kivédő ​​Reimann kapussal tökéletesítette, a januári meccs óta azonban sokkal kockázatkerülőbb lett. A hatalmas hazai nyomás ellen csak a meccs elején tudják ​​Reimannt fel- és a Pauli emberezesét visszatolni, utána viszont inkább előrevágják a labdát.

A harmincéves vezetőedzővel felálló hazaiak – a korábbi Bayern-nevelés, de texasi születésű és svájci Fabian Hürzeler tavaly karácsonykor beugróként az első tíz meccsét megnyerte, és majdnem a kiesőhelyről feljutottak – azaz a Pauli is tudatosan bevonja a kapust az építkezésbe. Vasilj azonban nem tud olyan hatékonysággal operálni, mint számos kortársa. Mivel két legjobbjukat elveszítették – Jakov Medićet nem más, mint Sven Mislintat vitte az Ajaxba hárommillió euróért, míg a liga legjobb bal lábával rendelkező Leart Paqarada ingyen ment Kölnbe – és rutinos kiegészítőembereket igazoltak, nem annyira meglepő, hogy eddig csak két gólt lőttek. A 33 éves középcsatár Andreas Albers – ő a kieső regensburgiaknál tíz gól környéken termelt – vasárnap szinte el volt átkozva a kapu előtt. Így 28 hazai lövés és 12 magdeburgi védés ellenére a negyedik bajnokiján a harmadik gól nélküli döntetlenjét hozta össze Hürzeler csapata.

Persze közben rajta tartom a szemem a lelátón, hiszen valami elképesztő különmeccs zajlik a januári mínuszokban több ezres létszámmal Düsseldorfba utazó és most is a vendégszektort megtöltő és nagyjából három órát végigénekelő magdeburgi szurkolók (olyat még a milánói San Siróban is ritkán láttam, hogy a szünetben is fullban ment az éneklés) és a blazírtságot megtestesítő hazaiak között. Az elképesztőség talán annak a civilitásában rejlett, ahogy a hazaiak válaszoltak egy „Scheiss St. Pauli” rigmusra, megspékelve egy „Ost, Ost, Ost-Deutschland”-dal: valami Esterházy Péter-i eleganciával, a golfból ismert gúnyos tapssal és integetéssel hessegették el őket. És fordítva, a magukból kivetkőzött magdeburgiak is teli torokból üvöltötték a válogatott szidalmakat a mellettük lévő Pauli-szektorra, mindenféle atrocitás nélkül. Miközben egyébként a meccs előtt és a szünetben is bömbölt az Antifa Hooligans.

Csak később értettem meg a hazaiak tiltakozását a rendőri túlkapások ellen, hiszen mint kiderült, a vendégszurkolókat már az uelzeni csatlakozáskor zaklatták, majd később a meccsen például a vécékben filmezték (illetve megfenyegették az atrocitásokat dokumentáló drukkereket) és igazoltatták. Vagy ahogy példaértékűen az egyik St. Pauli-szurkolói csoport fogalmaz:

„Ez azt jelenti, hogy a rendőrség kényszerítette, fenyegette és fizikailag is fellépett a szurkolókkal szemben, akik békésen akarták érvényesíteni alapvető jogaikat. Alapvetően az a kérdés, hogy a hamburgi rendőrség hogyan bánik a vendégszurkolókkal a Millerntoron? Ne felejtsük el, hogy mi, St. Pauli-szurkolók is kéthetente »idegenben« vendégeskedünk. A Braun-Weisse Hilfe ezért támogatni fogja a magdeburgi szurkolói segélyszervezetet abban, hogy kritikusan felülvizsgálja ezt a bevetést. Végül tisztázni kell, hogy az alkalmazott rendőri intézkedések megfelelőek és arányosak voltak-e. Saját tapasztalatainkból tudjuk azonban, hogy milyen nehéz lehet a rendőröket felelősségre vonni az intézkedéseikért. Ezt mutatta nem utolsósorban az a rendőri erőszak, amelyet a St. Pauli számos szurkolója tapasztalt a városi rivális elleni 2022. októberi derbin. Mutassunk együtt piros lapot a rendőri erőszaknak! Sankt Pauli összetart!”

Három tanulságot mindenesetre levonhatunk a mágikus hamburgi hétvégéből:

• vélhetően tehát kisebb gondjuk is nagyobb volt a hátizsákomnál;
• annak ellenére, hogy a 2023-as nyár egyre extrémebb kihívásokat támaszt elé (megszámlálhatatlan mennyiségű szaúdi pénz, a Chelsea egymilliárdja, az angol liga 2,2 milliárdos költése), a német futballszurkolói kultúra köszöni szépen, nagyon is jól elvan;
• Liebe kennt keine Liga azaz „a futballban a szerelem nem válogatja meg, melyik ligában játszik”.