Mit tud Szoboszlai, hogy a Liverpool 26 milliárd forintnyi eurót adott érte?

Bár korábban a Bajnokok Ligája-induló Newcastle tűnt befutónak, végül gyakorlatilag alig pár napos egyeztetés után a Jürgen Klopp vezette Liverpool igazolta le Szoboszlai Dominikot. A legendás angol klub a 22 éves játékos lipcsei szerződésében szereplő, 2023. június 30-án lejáró kivásárlási záradékot aktiválta, így egyezkedés nélkül igazolhatták le a magyar középpályást. Cikkünkben megnézzük a monumentális átigazolás kontextusát – hiszen Szoboszlai a Liverpool történelmének harmadik legdrágább vétele lett –, majd elemezzük, hogy mit jelent Szoboszlai érkezése a Liverpoolnak, milyen elképzelésekbe illik bele, mit veszít vele a Lipcse, és mit nyer a magyar futball.

A főnixmadár szárnyakat kap

Először is szögezzük le a leszögeznivalót és dicsérjük meg a Szoboszlai családot, az agyontámogatott, de szakmailag elégtelen hazai akadémiai rendszert saját alapított klubbal megkerülő Zsolttól az elképesztő mennyiségű munkát, alázatot és áldozatot beletevő Dominikig, illetve a karrierjét hihetetlen alapossággal menedzselő Esterházy Mátyás vezette EM Sportsot.

A posztmodern játékosmenedzselést egy nyolcezres hegycsúcs állandó életveszélyekkel tűzdelt megmászásához hasonlíthatjuk, ahol egy rossz lépés is végzetes lehet. Lássuk pl. Naby Keïtát, aki talán még a Bundesliga idei 5 legjobb támadásszervezője között ott levő Szoboszlainál is jobb ajánlólevéllel, kvázi Bundesliga MVP-ként érkezett Liverpoolba. Majd távozott (kisebb meglepetésre Brémába) egy sérülésekkel telt 5 év után, öt szezon alatt kevesebb bajnoki játékperccel (4 192 perc vs. 4 377 perc), mint a két lipcsei évében.

Miközben jómagam is azok között az elemzők között voltam, akik bombabiztosnak látták a transzfert, noha a sérülésekre (ha a „mértékadó szakportálon” a sérülések listáját nézve a második oldalra is lehet lapozni, az sose jó) és egyéb faktorokra persze nem lehetett számítani.

Mindenesetre a „hegymászás” alaptechnikáit édesapjától elsajátító Dominik és a háttércsapata szempontjából már a salzburgi kimenetel, majd a számos más csábítás ellenére a fejlődését legbiztosabban szolgáló lipcsei alaptábor elérése, majd a legalább ugyanilyen tudatosan felépített magyar és nemzetközi médiaimidzs mind-mind bizonyítékok voltak a misszió sikerességére.

Még akkor sem csappant a lelkesedés, amikor 2021-ben sérülés miatt fél évet ki kellett hagynia Lipcsében, emiatt pedig a 2021-es, hazai Európa-bajnokságról is lemaradt. Vagy amikor jött a hatalmas „Szoboszlai-drukker” salzburgi exedző Jesse Marsch és „fejetlen” csapatának mélyrepülése 2021-ben, ahol a magyar játékos mindenképp a kevés jól teljesítő között volt egy alapjaiban a Red Bull-futball gyökereihez visszatérni akaró, de annak mélységeit és részleteinek bonyolultságát implementálni képtelen kontextusban. Következett a Domenico Tedesco-féle visszamászás, ahol a csapat sikeres volt ugyan, de a rövidtávú eredménycentrikusság dominált. Meglehetősen nem passzolt ugyanis egymáshoz a Lipcse fiatal és támadni akaró, karrierjét Julian Nagelsmann abszolút támadófutballjában kiteljesítő kerete az egykor Nagelsmann-epigonnak kikiáltott Tedescóval, valamint lassabb és kockázatkerülőbb futballjával.

A viszony sem volt felhőtlen, így tényleg a lehető legszerencsésebb választás lett a vezetőedző-váltáskor a Szoboszlait 16 éves kora óta jól ismerő Marco Rose, akinél a korábbi feltétlen bizalom (Marsch) kellő taktikai tudással és stílussal párosult. Előbbi természetesen a kreatív labdabirtoklási fázis, ahol hatalmas szerepet kapott Szoboszlai a visszalépéseivel és labdacipeléseivel, de emellett ugyanilyen fontossággal megvolt a már korábban is megcsillogtatott, de talán addig inkább a másik Marco (Rossi) magyar válogatottjában bemutatott labda elleni játékban mutatott intenzitás, alázat és vezetői képességek. Az utóbbi egy évben pedig látványos szintlépés következett Szoboszlaitól: válogatott szinten meghatározó emberből a legfontosabb vezérré, míg klubszinten amolyan X-faktorból a csapat egyik húzóemberévé lépett elő. Látván a lipcsei vezetői változásokat és keretátalukálást (Christopher Nkunku, Konrad Laimer már távoztak, Josep Gvardiol pedig a Manchester Cityhez tart, csak Dani Olmót sikerült meggyőzni a maradásról), és egy ilyen kiugró szezon után teljes joggal állt készen a következő hegycsúcs meghódítására, Jürgen Klopp és a Liverpool kötelékében.

Miért kellett Kloppnak Szoboszlai és mit kap vele a Liverpool?

Joggal remélhették a Liverpoolnál, hogy a tavalyi szezon még jobb lesz, miután a sérüléseiket kiheverő és magukat az intenzitás mellett mélységi passzjátékukkal újradefiniáló Thiago Alcântaráék 2021/22-ben két angol kupasorozatot is megnyertek, valamint hajszál híján a Bajnokok Ligáját és a Premier League-t is behúzták (végül egy ponttal előttük nyert a Manchester City).

Igaz, hogy elöl Sadio Manét elengedték – Jürgen Klopp még úgy is a legjobb letámadóemberét vesztette el, hogy azért nehéz lenne azt mondani, hogy eddig jól sikerül Mané müncheni kalandja –, de a tavaly télen igazolt Luis Díaz (Porto, €47m) és a nyári másik portugál liga-terminátor Darwin Núñez (€80m) bőven elégnek tűnt a Mohamed Szalah-Diogo Jota-Roberto Firmino hármas mellé. Noha számos, a Liverpoolt hétről hétre követő szurkoló régóta várta a csapat középső részének megújítását, a keret kialakításában egyre nagyobb szerepet vállaló Kloppnak és segédedzőjének, Pep Lijndersnek a középpályát nem sikerült megerősíteni, ennek pedig látható jelei voltak.

Georginio Wijnaldum már 2 éve elment a Paris Saint-Germainbe, Keïta pedig egy kétezer perces idény után tavaly ötszázat sem bírt, Alex-Oxlade Chamberlain szintén. A múlt szezon első, Napoli elleni BL-meccsén kiderült, hogy James Milner, Thiago és Fabinho triója egyrészt nem bírja már ezt a tempót a középpályán, másrészt nem fogják tudni végigtolni ezt az idényt, legalábbis nem eredményesen. Emiatt hatalmas hatalmas teher szakadt a tehetséges fiatalok, Harvey Elliot, Curtis Jones és Stefan Bajcetic nyakába, akik egyébként többnyire kitettek magukért.

Hamar világos lett az is, hogy hiába a világ talán legjobb belső védője Virgil van Dijk, hogy nagyjából 2017-18 óta egy ilyen, hozzá hasonló karrierplafon áll a volt lipcsei Ibrahima Konaté előtt, meglehetősen nehéz egy kevésbé intenzív letámadás után lerohant középpálya mögött egy Alexander-Arnolddal „megerősítve” ketten védekezni nagyjából 60 méteren Victor Osimhenek, Erling Haalandok, Hvicsa Kvaracheliák, vagy épp később Viníciusok és Karim Benzemák ellen.

A ligában az olyan kiválóan komplex csapatok, mint az Arsenal és a Brighton is gondot okoztak nekik azzal, hogy tudatos, kicsalogatós építkezéssel tőrbecsalták Klopp presszingjét, míg a labda ellen még talán intenzívebben is dolgoztak. De bajban voltak a Nottingham vagy a Leeds ellen is, és hiába jöttek a meglepetésgyőzelmek (kétszer megverték a későbbi bajnok Manchester Cityt) vagy gólfesztiválok (kilenc lőtt gól a Bournemouth, hét a Rangers, majd a Manchester United ellen), ezek sem sokat segítettek. Még csak október volt, de érezvén, hogy mennyire nem működnek a dolgok, Kloppék fel is adták a 4-3-3-as híres magas presszingjüket, hogy előbb Firminóval, majd főleg Cody Gakpo januári leigazolásával rombuszformára álljanak át a középpályán, a labdás fázisban pedig Alexander-Arnold középpályásként való játszatásával egy 3-2-2-3-as felállásra váltsanak.

A field tiltjük – ez a szakkifejezés azt takarja, hogy „mennyire borítják fel a pályát”, amit úgy kapnak meg, hogy kiszámítják a labdabirtoklást a pálya utolsó harmadában végrehajtott labdaérintések alapján – 69%-ról 62%-ra esett vissza, és ez a tudatosság a keret korlátainak beismerése is volt, ami főleg az elit csapatok ellen ütközött ki.

Több mint ironikus volt, hogy az a csapat, melynek segédedzője Intenzitás címmel adott ki könyvet, és amelynek vezetőedzőjét bizonyos Jürgen Kloppnak hívták, mennyire küszködött labda nélkül és védekezett nagyjából átlagban 48 méteren, azaz jó 2 méterrel mélyebben, mint az elmúlt 3 évben.

Középpálya újratöltve

Az egyértelmű volt, hogy kisebb átalakítás kell a Liverpoolnál, mivel a 2018-19-ben Bajnokok Ligáját nyerő, illetve bajnoki ezüstérmet szerző Klopp-nagycsapat gerincéből már csak Alisson, Van Dijk, Alexander-Arnold, Fabinho és Mohamed Szalah maradtak. Ráadásul a nyáron több olyan klublegenda – Milner és Firmino, na meg az ő évi 13-15 millió euró körüli fizetésük – és nem bevált erősítés – Oxlade-Chamberlain és Keïta, akik miatt további 13 millió euró szabadult fel – távozott végérvényesen.

Megjegyezném, hogy ezt a Liverpool egyébként szépen, szinte mindig jó ár-érték arányban, és fokozatosan csinálta Diego Jotától, Díazon és Núñezen át Gakpóig – igaz, a sérülésekkel nem nagyon volt szerencséje a csapatnak. A tudatos építkezés hatványozottan igaz a pálya közepére, ahol tavaly bebizonyosodott, hogy Elliott és Bajcetic mindenképp minimum a középpályás rotáció, de inkább a második sor fontos tagjai, ráadásul ketten együtt nem keresnek 5 millió eurót. A már 32 éves, évi 10,5 milliót kereső Thiago és a 33 éves, évi 7,5 millió eurót hazavivő Jordan Henderson hiába bizonyította a tavalyi idényben, hogy elévülhetetlen érdemeik vannak a Liverpool sikereiben, az látszik, hogy hosszú távon nem nagyon lehet velük kezdőként számolni. Egyébként ne lepődjünk majd meg, ha a következő szezonban Henderson veszi át Milner helyét abban, hogy besegít a jobbhátvéd pozícióban.

Visszatérve a középpályára: 2, sőt inkább 3 igazolás lehet a vége a nyárra, hiszen Fabinho helyére is bőven vannak jelentkezők – talán kevésbé a müncheni Ryan Gravenberch vagy a gladbachos Manu Koné, inkább a simán kieső Southamptonnál 19 évesen kiemelkedő idényt futó belga Roméo Lavia profilja lehet a legkézenfekvőbb a Liverpool számára. Igaz, a hírek szerint ötvenmillió euróba is fájhat, ami az idén nyáron már elköltött 112 millió után sok lehet.

Mint tudjuk, Kloppék hatalmas üzletet csináltak a friss világbajnok Alexis Mac Allister szerződtetésével, köszönhetően egy roppant baráti negyvenkétmilliós kivásárlási záradéknak. Őt a legtöbben a 75-95 milliós régióban látták, de végül 42 millió euróért szerezték meg a Brightontól. Azon túl, hogy talán az egész liga leguniverzálisabb, legtechnikásabb és legalázatosabb (lásd pl. a vb-n mutatott teljesítményét) játékosát nyomott áron megkapták, cserébe heti százötvenezer eurós fizetésért írt alá, tehát pont annyiért, amennyit Jordan Henderson keres.

Ezek a kitételek legalább ennyire igazak Szoboszlai Dominikra, aki noha nagyobb kivásárlási árért, de kisebb fizetésért (a hírek szerint hetente 125 ezer, tehát évente 6,5 millió font, ami kb. annyi mint Keïta vagy Oxlade-Chamberlain fizetése) igazolt az Anfieldre. Ezek után pl. a nizzai Khephren Thuramot (Lilian Thuram másik fiát) már nem figyeli a Liverpool, sőt Kloppék szempontjából meg egyenesen zseniális, hogy elvileg Mason Mount nagyjából heti negyedmillióért lett volna hajlandó Liverpoolba költözni – ő végül Szoboszlainál hajszállal alacsonyabb áron igazolt a Chelsea-től a Manchester Unitedhez.

3 pontban nézzük, hol és miben segít gyakorlatilag azonnal a magyar válogatott sztárja Kloppnak

Mint említettük, az előző idény nagy tanulsága Kloppéknak a korábbi magas és támadó szélsővédőkkel és presszingcsatárokkal való 4-3-3 kudarca, és a védekezésdeficities Alexander-Arnold hibrid szerepével egy 3-2-2-3-as formációban való konszolidálódása. Nem ördögtől való dolog hasonlóságot felfedezni a Pep-féle City játékával, ahol az újak, Mac Allister és Szoboszlai (İlkay Gündoğan és Kevin de Bruyne szerepében), illetve a 6-18 hónap után nagyot robbanók (Núñez, Díaz, Gakpo) mellé ha Thiago és Henderson, vagy Bajcetic és Elliott valamit hozzárak, akkor ebből még egész komoly dolgok is kisülhetnek.

Főleg, ha sikerül egy jól passzoló baloldali belső belső védőt igazolni – ide is vannak célpontok. Például a Brightonnál kölcsönben remeklő Levi Colwill, akit a hírek szerint a Chelsea csak horror áron adná, vagy a sportingos Gonçalo Inácio, aki már jó 2 éve minden átigazolási időszakban a legnagyobb csapatok célkeresztjében ott van. De kiváló választás lenne Edmond Tapsoba is, igaz őt a Tottenham fogja leigazolni a Leverkusenből. De opció lehet, hogy esetleg Van Dijkot vagy Konatét kiviszik balra, így Joël Matip vagy Joe Gomez lehet a harmadik belső védő labdabirtoklásban. Nem is kell különösebben nagyokat alkotniuk, hiszen Alexander-Arnold az első, Mac Allister és főleg Szoboszlai a második fázisban elit módon tudja átjuttatni a labdát a támadókhoz.

1. Nyomás alatti játék és kreativitás

Említettük a liverpooli csapat akut labdaszállítási gondjait, nos, ehhez ideális Szoboszlai profilja, hiszen a Bundesliga támadójátékosai között az elmúlt szezonban csak négy játékos végzett több labdaszállítást (carries), vagy jutott messzebb a labdával a labdaszállításokból, mint ő (384 labdaszállítás 4 403 méteren).

Láthattuk fentebb, hogy csak Joshua Kimmich, Jamal Musiala és Jude Bellingham involválódtak gyakrabban támadásoknál Szoboszlainál, és aki akár csak egy válogatott- és vagy Lipcse-meccset is látott, annak nem kell magyarázni azt a segítőkészséget és labdaéhséget, amit a 22 éves játékos mutat, amikor csapata ki akarja hozni a labdát nyomás alól.

Vélhetően sokat látunk majd háromszögeléseket és pozíciót rotációkat Szoboszlai, Szalah és Alexander-Arnold között, olyanokat, amihez Henderson már sokszor kevés volt. Ami a helyzetkialakítást illeti, Szoboszlai 77%-ban akcióból hozza össze ezeket, noha senkinek sem kell bemutatni pontrúgásainak veszélyességét. Ha csak ezt a képességét a már meglevő mentalitásával és kombinációs képességével ötvözve egy kicsit mélyebben játszana a pályán, akkor gyakorlatilag a BL-döntőben játszó Hakan Çalhanoğlut kapnánk.

2. Távoli lövések

Apropó Çalhanoğlu és Szoboszlai: szintén nem a spanyolviasz, de talán annyiban figyelemre méltó, hogy a Liverpool akut szinten nem rendelkezett távoli lövővel, ami miatt így könnyebben kontrázható is volt, és most rögtön két extraklasszist is igazolt ebben a műfajban.

3. Labda elleni munka

„Egy másik magyar videóelemző szerint bár sokan alulértékelik, Szoboszlainak a labda elleni játéka is kiemelkedő. »Általában a lehető leghamarabb elkezdi nyomás alá helyezni az ellenfelet. Remekül érzi az ún. presszing triggereket, amikor el kell indítania a letámadást, így az időzítése is kiváló, és mivel sűrű, kis lépésekkel érkezik, az irányváltásokra is tökéletesen tud reagálni.« Ráadásul az ütemérzéke is rendben van, így jól tudja befutni az ellenfelek szélső védői mögött megnyíló területeket is, ha pedig szembefordul a kapuval, nyomás alatt is remekül fedezi a labdát, pontosan passzol, jól látja meg a réseket. »Labdával is képes felgyorsulni, a játékfázisok közötti átmenetekben pedig lubickol«” – tudhattuk meg jó 3 éve Kele János cikkéből, eloszlatva egyet a számtalan bugyuta futballtévhitből, mint például hogy „a technikás magyar futballcsibész nem rakkol”.

Megint csak tanúként hívnánk az elmúlt két Bundesliga-idényt – de akár a Litvánia elleni meccs 93. percét is, amikor egy effektíve eldőlt meccsen – csak mellékesen jegyezve meg, hogy mindezt negyvenhat lipcsei és tavaly június óta 12 válogatottbeli meccsel a lábában – teljes elhivatottsággal indul el és sprintel végig Szoboszlai.

Az megvan, hogy 35,2 km/órás végsebességet és a liga 11. legtöbb sprintjét vágta ki idén?

Vagy ahogy a labda elleni játékkal nem éppen hadilábon álló lipcsei csapattárs, Xaver Schlager mondta róla: „Nem láttam még tízest ennyit dolgozni a labda ellen”. És mint tudjuk, Kloppnál ez már sokszor önmagában is elég, és emiatt is ideális igazolás.

Talán már közhely Klopp mondata, miszerint, „a visszatámadásnál nem kell jobb helyzetkialakító”, de mintha pont az előző idény tanulságait levonva ő is meg akarna újulni csapatával. Ezekre bizonyíték a Mac Allister és Szoboszlai féle univerzális, ultramodern játékszervezők leigazolása, hiszen ahogy az angol liga jelenleg talán legizgalmasabb és invenciózusabb edzője, Roberto De Zerbi vallja: tízesekből minél több legyen a pályán. Ha ilyenek, mint Szoboszlai Dominik, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? – gondolhatja számos magyar futballrajongó és Liverpool-drukker.