Felborult a világrend és vele a Bayern München

Nagyjából hat hete gondoltuk úgy, teljes joggal és egyetértésben a német és nemzetközi sajtóval, futballfigyelőkkel és elemzőkkel, hogy a dortmundiak sokadik, szokásos müncheni elhasalása véget vet a BVB bajnoki álmainak a Bundesligában. Münchenben Nagelsmann edző menesztése megalapozott és megindokolható volt, de a csapat formája, időzítése és játéka ezzel együtt is méltatlan volt a Bayernhez. Ettől függetlenül a könnyedén lehozott müncheni Klassiker-győzelem, a BVB tavaszi BL- és őszi Bundesliga-szereplése, közelmúltja és egyéb történelmi tanulságok mind-mind a bajor salátástál-sorozat folytatását jelezték.

Ehhez képest a két hónapos Tuchel-éra 11. meccsén a negyedik vereségét szenvedte el a bajor csapat (Nagelsmannt 37 meccsen elért 3 vereséggel menesztették). A szombat esti, Lipcse elleni 1–3-as fiaskóval a Bayern nemrég még 85-90 százalékos bajnoki esélyei most a legutóbbi 18 bajnokijából 14-et megnyerő Dortmundot illetik.

Álarcot cserélt a Bayern és a Dortmund? Mi történt a Lipcse ellen, miért történnek ezek az abszolút nem Bayern-szintű dolgok a rekordbajnokkal? Semmit nem ér a Bundesliga-narratíva és a történelmi tapasztalat? Ezeknek a kérdéseknek járunk most utána.

Mit takar egy jó kezdés?

A meccs kezdete, mint oly sokszor Nagelsmann és mostanság Tuchel alatt, a Bayern szempontjából makroszinten rendben volt: a szabadon a kilences pozícióba belépő, Tuchel alatt megtáltosodott Gnabry révén vezetést szereztek. Előtte Müller, utána Musiala és Coman is növelhette volna az előnyt, míg a mélyen építkező és a bajorokat kicsalogatni akaró Lipcse nem nagyon tudott helyzetig eljutni.

De a Bayernt mindig is jellemző „kis dolgok”, már itt is elő-előbukkantak. Például az optimálisan megszervezett és megvalósított, magas és fojtogató letámadás, az ebben is egy kicsit megkopó presszingvezérrel, Thomas Müllerrel, szombat este már a meccs első pillanataiban meglepően sebezhető volt. A Lipcse Blaswich kapussal és a mélyen tartott négy védővel építkezett – legalább a Manchester City óta lehet tudni, hogy ez milyen kockázattal jár, ha egy igazán bombaerős letámadással szemben ragaszkodnak hozzá.

Marco Rose és stábja az egész idényben igyekszik ezeket a meginvitált letámadást átjátszó, szinte mesterséges átmeneteket és lerohanásokat generálni: a mély és széles labdajáratással fárasztják a presszinget, és keresik az üres területeket, hogy a két tízesüket, Olmót és Szoboszlait, valamint a szabadon mozgó két csatárt, Nkunkut és André Silvát játékba tudják hozni. Sok benne a kockázat, de négy-öt (ha Timo Wernernek jó napja van) extra képességű, a játék minden elemében klasszis támadójátékos egyszerre hatalmas gondokat tud okozni az abszolút top szinten is. Főleg, ha aztán az átmenetben hozzájuk csatlakozik a két felfutó szélső védő, valamint az átmenetek királya, a nyáron a Bayernhez csatlakozó Konrad Laimer.

Talán emiatt a félelem miatt, de érdekes volt, hogy Tuchel a Kimmich–Goretzka duóval védekezett a két szabad tízesen, és szinte mindig hátul tartotta a négy védőjét, főleg Nkunku oldalán, ahol néha Mazraoui felvette az induló Laimert. Így a fenti ábrából is jól lehet látni, de a Bayern gyakorlatilag négy emberrel támadott le, és az alábbi képsorokon látható, hogy milyen sokszor és szisztematikusan „engedte” (vagy találta meg a Lipcse) a szabad embert.

Természetesen ehhez Olmo és Szoboszlai érett és magas minőségű játéka, Laimer futóteljesítménye, André Silva „piszkos” munkája (védelemlekötés), valamint Gvardiol és Orbán magabiztos döntései kellettek. Ami továbbra is gond a Lipcsénél, az a támadó szellemű szélső hátvédek hiánya:

• A belső védő Simakanból Rose csinált helyenként jól használható, amolyan Dan Burn szintű kolosszust, de ő sérülékenysége, szélső védekezése, és technikai deficitje miatt azért korántsem ideális.
• Az őt félidőben váltó Benjamin Henrichs szintén nem a támadásokban jeleskedik, de őt mindkét oldalon és hatosban is lehet használni bizonyos meccseken.
• A bal oldalon a feljutási években rendkívül fontos exdortmundi Halstenberg a legjobban passzoló szélső védő, és 3 védős rendszerben középen is használható – de ő 31 évesen Hannoverbe tart, és már tavaly nyáron is egy nehéz időszakból jött vissza.
• Nagyobb gond, hogy a hihetetlen sebességgel és futóminőséggel-mennyiséggel megáldott David Raumnak nem nagyon jut hely. Mivel ő alapvetően szélsőből és csatárból lett szélességet és mélységet adó, támadó típusú szárnyvédő és nem a négy védő mélységi, nyomás alatti labdakihozatalaiban erős (sőt!), kicsit a siker áldozata lett: az utóbbi két hónapban csak háromszor kezdett, hiába fizettek ki érte 26 milliót tavaly nyáron.

Az ilyen minőségbeli gondok, illetve a pontatlanság (82 százalék az első félidőben) miatt nem nagyon tudott helyzeteket kialakítani az első harminc percben a Lipcse. Amikor viszont átjöttek a letámadáson, akkor Szoboszlai, Olmo vagy Nkunku réven a 33. és 40. perc között folyamatosan jöttek a veszélyes lehetőségek Sommer kapuja előtt, aki ezeket komoly bravúrokkal hárította.

De Ligttel de nehéz építkezni, Cancelo oder nix?

Tehát, ahogy az idény során nem először (de igaz ez Nagelsmann tavalyi szezonjára is) az eredményesség egy ideig maszkolta a Bayern problémáit. Láthattuk, hogy a papíron 4-2-3-1-ből hogy lett a labda ellen 4-4-2 (Musiala lépett fel Müller mellé), míg Tuchel Cancelo magasabbra való tolásával a 3-2-4-1-et választotta labdával.

A Lipcse 4-2-3-1-es védekezési sémájában az egyik csatár mindig visszamozgott Kimmichre (ahogy a nem labdás oldali szélső támadó középpályás Goretzkára), így nem kellett feljebb lépni a Laimer–Haidara duónak, elzárva ezzel a területeket Musialáék elől. Abban bíztak, hogy sem a befelé játszó Mazraouinak nem lesz annyi ideje (Olmo kilépései miatt), illetve a láthatóan tudatosan és dinamikusan belépő Pavard sem okozhat majd hatalmas károkat, hiszen neki nincs olyan dinamikája, mint például Upamecanónak.

„Minden az apró dolgokról szól” – mondta Tuchel a meccset követően, hozzátéve, hogy nem kell ezerszer említeni az olyan nagy szavakat, mint a mentalitás. „Bátornak kell lennem, amikor számít. Egy 4-2-es felépítésnél mindenkinek a saját résében kell lennie, akkor kijutsz a nyomásból. De ha senki nem mozdul, ha senki nem akarja a labdát, akkor eladod a labdákat, akkor nyomás alatt vagy, akkor véged, csak futsz a meccs után.”

Egy ilyen apróság volt a meccs után letörten nyilatkozó Matthijs de Ligt bátortalan és biztonsági passzjátéka, ami láthatóan idegesítette őt. Teljes joggal, tesszük hozzá, hiszen amikor a holland bátran döntött és passzolt Cancelónak, abból szenzációs dolgok sültek ki.

Főleg a 25. perctől (talán eddig tartott kiheverni Simakan korai keménykedését) szinte egyemberes show-t csinált a City kölcsönjátékosa, akit szinte lehetetlen volt megállítani.

Az ábrán is jól látszik, hogy mennyire Cancelo oldaláról jött minden bajor támadás, amit Musiala és Coman révén nem sikerült második gólra váltani. Igaz, hogy emiatt a problémák miatt a Bayernnek nem sikerült tökéletesre az első félidő, de azért egyet kell érteni azokkal a meccs utáni nyilatkozatokkal, miszerint alapvetően a müncheni csapat irányította az első félidőt, a sokszor passzívan védekező és mélyre kényszerülő lipcseiek ellen.

Kíméletlenség a kapu előtt és lezáratlan meccsek

„Nehéz megmagyarázni, mert ez túl gyakran történt velünk ebben a szezonban. Túl gyakran fordult elő, hogy leadunk egy vezetést, hogy feladunk egy kontrollált, domináns vezetést. Ez az oka annak is, hogy még nem vagyunk német bajnokok.” A Bayernen mintha átok ülne volna, hiszen Tuchel a freiburgi kupakiesést beleszámítva most már a negyedik meccsét nem tudta megnyerni előnyről. Lehet ilyenkor kritizálni a mentalitást, a sikeréhes vezérek vagy a csapatgerinc hiányát, és van részigazság Neuer sérülésében is, vagy akár a gyengébb kulcsteljesítményekben (Kimmichtől, Upamecanóig), és leginkább Lewandowski távozásában, ahol visszaüt az igazi kilences hiánya.

Összességében a bajorok tulajdonképpen hozzák a szokásos, közel 3 gólos átlagot, de az eloszlás nem éppen optimális:

• A 35 bajnoki gólra beállított Lewandowski-erőmű mögött szinte mindig 11-14 góllal lett valaki második, általában Serge Gnabry.
• A 11 gólos Musiala február 5-e óta csak egyet lőtt. Bár a pletykák szerint nem mindig jött ki Nagelsmann edzővel, és Tuchellel elvileg jobban kellene, ez sem az ő, sem a stáb által sokat támogatott Sané esetében nem mutatkozik meg a pályán.
• Sadio Mané eközben hatalmas eséllyel pályázik az ár-érték arányban az utóbbi évek legrosszabb nagy átigazolása címre: 7 gólját és 5 gólpasszát amolyan Philippe Coutinhó-san szedte össze, csendesen, miközben legalább egy-két lépéssel lelassult, és szinte „csak” évi húszmilliós kiegészítő ember lett, akit szinte lehetetlen lesz továbbadni.
• Nyilván nem lehet ebben a kategóriában nagyon számonkérni Choupo-Motingot (tíz gól alig 1100 perc alatt és ősszel remekelt), vagy a 17 éves Matthys Telt (5 gól, 350 perc). Nem véletlen, hogy a nyáron Kolo Muani (aki elvileg már meg is egyezett a Bayernnel) vagy más alternatívák (Osimhen talán drága, Vlahovic mai hír szerint nem ér annyit, amit kérnek tőle mostani formájában, a Harry Kane-láz csillapodott) minden pénzt meg fognak érni a vélhetően mindent átgondoló új vezetőségnek.

Talán úgy lehet a legpontosabban megfogalmazni, hogy bár nem volt kevesebb mennyiségű és minőségű helyzete a Bayernnek, a meccs kontexusát befolyásoló második-harmadik, győzelmet biztosító góloknak nem igazán volt szerzőjük. Ez statisztikailag nehezen alátámasztható, és lehet, hogy értelmetlen is, de szinte az összes góllövőjük hozta a maga kb. másodlagos góllövő számait, de amikor igazán kellett, akkor nem lehetett rájuk számítani.

Ez a fajta leadott előny megint csak egy olyan apró dolog, amin valószínűleg elment a bajnokság. A Lipcse elleni meccs viszont talán ennél egyértelműbb dolgon ment el:

Védekezésbeli átmenetek – nincs már Bayern-bónusz?

„Az apró dolgok számítanak, beszéljünk ezerszer a mentalitásról és bármi másról – bátornak kell lenni, amikor számít. Ha senki nem mozdul, ha senki nem megy a résbe, ha senki nem akarja a labdát, akkor elajándékozod a labdákat, és utánafutsz. Ez teljesen rajtunk múlik. Elvesztettük ezt a meccset, teljesen elveszítettük, és ez a viselkedésünk miatt van. Ha veszítünk, akkor egy jobb csapat ellen, egy jobb formában lévő ellen akarok veszíteni. Nem akarok azért veszíteni, mert a meccs csak úgy kicsúszik a kezünkből. Mert senki nem teszi azt, ami minket erőssé tesz, és ami egy csapatot is erőssé tesz” – mondta Tuchel a meccs után arról, hogy a Lipcse jobb volt-e.

Tuchel meccs utáni figyelmét – érthető okokból, és abszolút nem kritizálva az egyébként talán a legautentikusabb meccs utáni interjukat adó edzőt – egy apró lipcsei változtatás azért lehet, hogy elkerülte. Willi Orban maga is megerősítette, hogy a védővonalukat feljebb akarták tolni, és a letámadás intenzitása növekedett, így lecsökkent a távolság a csapatrészek között, ezzel pedig a Bayern-játékosok döntési ideje is. Mivel a félidőben Simakant váltó, presszingben erős Henrichs tíz párharcából kilencet megnyert, így Cancelo sem lubickolt már, és jöhetett a lipcsei kontrafesztivál, amit Laimer, Szoboszlai és Nkunku, na meg a büntetők le is hoztak. Szintén nem apróság az a két büntető, amit a Bayern ellen ítéltek – az előző 3 évben összesen volt 9 –, ez is egy érthetetlen adalék az utóbbi évek talán legfurcsább német bajnoki szezonjához.

A bajoroknak marad a szokatlan „nincs saját kezünkben a sorsunk” szerep (ami általában a Dortmundé szokott lenni), a Lipcse pedig tényleg csak egy-két meccset sajnálhat, illetve azt, hogy Tedescóval kezdték az idényt, hiszen vele ugyanúgy 58 pontot szereztek, mint a ligaelső BVB, ami most egy győzelemre van a bajnoki címtől.