Valter Attila: Már mindenki odafigyelt rám, nem utazhattam a kerekeken

Rendkívül látványos és rendkívül nehéz is, nem véletlenül a Strade Bianche az egyik kedvenc versenye nézőknek és maguknak a profi kerékpárosoknak is. A kerékpársport bő másfél évszázada alatt néhány verseny kitüntetett szerepet és jelentőséget kapott, ezek a Monumentumok – de sokak szerint a csak 2007-ben indult Strade Bianche-t is megilletné ez a megnevezés. Van, aki pedig némi képzavarral élve, a legdélebbi északi klasszikusnak titulálja, hiszen van olyan izgalmas, mint a kockaköves Párizs-Roubaix vagy a Flandriai körverseny.

A Strade Bianche nevében hordozza különlegességét. A magyarra fehér útként fordítható kifejezés a Toszkánát teleszövő összecementálódott, kavicsos, agyagos, murvás utat jelenti, a megszokott aszfalt helyett itt ilyen szakaszokra is ráküldik a bringásokat. Ezeket az utakat vagy sterratákat persze nem biciklikre tervezték, sokkal inkább a széthajtott Fiat Pandák és traktorok terepe, amikkel a szőlőterületek, tanyák és olajfaültevények között krosszoznak a helyiek. A mesebeli tájat formáló toszkán buckákra kíméletlen meredekséggel vezetnek fel az utak. A sterraták rengeteg kellemetlen meglepetéssel szolgálhatnak, a kavicsszórásos részek miatt sokszorozódik a defekt esélye, a kisebb egyenetlenségek, vad kanyarok pedig bukásveszélyesek. A nyers erő mellett nem árt a kifinomult kerékpárkezelési technika sem.

A Strade Bianche az 1997-es évek végén még egy amatőr verseny volt, és az igazi burkolatlan utakkal elsősorban a kerékpározás hőskorát akarták felidézni. Jó száz évvel ezelőtt még a sterratók is kényelmet jelentettek. Az amatőr szálat sem vágták el teljesen, vasárnap a hobbistáknak rendeznek futamot, úgynevezett Gran Fondót. Természetesen az amatőrök már most elárasztották a verseny start- és célvárosát, Sienát, és már pénteken járták a murvás utakat. Néhány időutazó bringás a régmúltat is visszahozta veterán biciklijével és vagy száz évvel korábbi, korhű öltözetével.

Ha nem is olyan mániákusan, mint egy Giro d'Italiára, a város is készült a Stradéra, korábbi győztesek poszterei köszöntöttek az üzletek ablakából, egy patika kirakatába egy régi Bianchi kerékpár is kikerült.

A táj által biztosított kulissza már önmagában lenyűgözővé teszi a versenyt, az olaszok nyilván ezért vannak különösen meghitt viszonyban vele, még úgy is, hogy csak egyszer sikerült hazai kerékpárosnak győznie. Olyan hatalmas a bringázás iránti lelkesedésük, hogy külföldi sztárokért is képesek megőrülni. Ahogy a rajtceremóniára a tavalyelőtti bajnok holland Mathieu van de Poel gurult, teljesen felpörögtek a szurkolók, de egy másik esélyes, a brit Thomas Pidcock láttán is kitört az ováció. De nem csak a sportág ikonjai vannak a köztudatban, amikor Valter Attila eltekert előttük, több helyről is felharsant, az „Átilá, Átilá”.

A magyar bajnok másodjára indult a Strade Bianchén, tavaly negyedik lett, és a rajt előtt azt mondta nekünk, hogy az új csapatában, a Jumbo-Vismában is az övé az egyik vezetői szerep. Még ha kapitánynak a 2018-as győztes Tiesj Benoot is tekintik, nagy szabadsága lesz.

A verseny döntő szakaszáig mindketten eljutottak, Benoot harmadik, Valter ötödik lett. Többször támadást indítottak, de nem tudták kiharcolni a győzelmet, olykor mintha nem lett volna meg az összhang közöttük. A verseny után az egyik ellenfelük, a szlovén Matej Mohoric azt nyilatkozta, hogy a Jumbo-Visma megnyerhette volna a Strade Bianchét, ha Valter nem indít kétszer is támadást, megbontva ezzel a szervezett üldözést. Benoot sem volt teljesen elégedett, de holland újságíróknak elismerte, hogy ő is hibázott a győztes Thomas Pidcock üldözésénél.

„A dobogót sikerült elhoznunk, Benoottal, de kicsit keserédes a helyzet. Elég jó eredmény a harmadik és ötödik hely, de ez az a csapat, ami mindig a győzelemre törekszik. Át kell beszéljük, hogy mit kell másképpen csinálni, mert nem az erővel volt baj szerintem. Nem szerettünk volna mást felhúzni, látszott a végén, hogy a korábbi csapattársam, Valentin Madouas mennyire erős a sienai falon. Az volt a taktika, hogy felváltva támadunk. Ha utólag visszanézzük, lehet, hogy fel kellett volna áldoznom magam, és húznom azt a pár főt, hogy megpróbáljuk megfogni Pidcockot. Bőven utol tudtuk volna érni, ha összedolgozunk, vagy valaki vállal egy komoly melót. A csapat is azt szerette volna, ha mindketten nagy eredményt érünk el. Nem lett volna bajom azzal, ha húznom kell a sort, még úgy is lehettem volna ötödik. De nem lehet mindent megnyerni. Ez még csak az első jumbós versenyeim egyike, ebből még valami nagyon jó is kisülhet” – értékelt Valter Attila a befutó után.

Azt mondta, az ötödik helyével bizonyította, hogy nem egy kicsúszott eredmény volt a tavalyi negyedik helye, de amatőr hibának nevezte, hogy most az utolsó pillanatban Rui Costa belökte elé a bringáját. A Jumbo-Visma bringása előrelépésnek érzi, hogy már kisebb volt a különbség közte és az első között. „A győzelem is elérhető közelségben volt egészen a legvégéig. Picit más volt így versenyezni, ebben a jumbós mezben több figyelem szegeződik rám. Tavaly kicsit a radar alatt tudtam mozogni, és nem kellett akkor szerepet játszanom a végjátékban. Itt már azért már mindenki odafigyelt rám, nem utazhattam a kerekeken.”

Úgy érzi, fizikailag fejlődött, könnyebben vette a murvás szektorokat és emelkedőket, mint 2022-ben, de taktikában még bőven előreléphet. „A vége nehéz volt, amikor beindult a komoly taktikai játék. Szerencse, nagyon jó szem és érzék is kell ehhez a sporthoz. Szokom még ezt, talán ez a legnehezebb része. Tiesj viszont nagyon profi ebben. Örülök, hogy tanulhatok tőle, és hogy ma is egy olyan szituációba keveredtem, ahol ezt meg kellett tapasztalni. Talán egyszer olyan erős is leszek, hogy taktika ide vagy oda, megnyerem a versenyt a fölfeléken” – mondta Valter Attila.

Fetter Erik, az EOLO-Kometa bringása már harmadszor indult, és erre az alkalomra, csapata a Hárslevelű nevet is ráaggatta. Toszkána nemcsak a bringáról, hanem bortermeléséről is híres, és erre az alkalomra az olasz csapat minden bringásához passzított egy borfajtát – Fetter így lett Hárslevelű. Azt mondta, számára is meglepetés volt a dolog, nem tudja, miért pont ezt választotta a Kometa. Egyébként ő nem nagy boros, sőt, még sosem ivott hárslevelűt.

„Az egyik kedvencem nekem is, ikonikus verseny ezekkel a fehér földutas szektorokkal. Már gyerekként is imádtam nézni, majdhogynem ez volt az egyetlen országúti verseny, amit szerettem nézni, mert én a mountain bike szakágból jövök. Itt legalább volt egy kis átfedés, szinte terepen mentek. Az elmúlt években mindig nagyon jól éreztem magamat a szektorokban, remélem, idén is jól fogom” – mondta Fetter Erik a rajt előtt a Stradéről. Azt is elárulta, hogy neki az a feladata, hogy az élen maradjon, ameddig csak tud, míg csapattársai közül valakinek szökésbe kéne kerülnie.

Ez az elképzelés aztán hamar felborult, Fetter viszonylag hamar támadásba lendült, és közel 60 kilométeren át egyedül küzdött, próbált a három élen tekerő bringáshoz csatlakozni.

„Nem volt feladatom a szökésben lenni, de a csapatnak nagyon fontos, hogy legyen valaki a szökésben és mutassák a mezünket a televízióban. Nagyon közel volt a három szökevény, úgy gondoltam, mindent beleadok, hogy felérjek rájuk. Amikor támadtam, pont kiértünk egy aszfaltos útra, és pont szembeszél volt. Csak 30 másodpercre voltak tőlem, de mivel még a mezőny is üldözött, nem vártak meg, aztán egy percre nőtt a hátrányom, onnan nem volt esélyem. Beragadtam a mezőny és a szökés közé. A célba még így is a második nagyobb csoporttal tudtam megérkezni, de arra már nem voltak lábaim, hogy a jó helyezésre rámenjek. Azért így is elégedett vagyok, mentem másfél órát egyedül, és jó World Tour-versenyzőkkel érkeztem a célba” – mondta Fetter.

Azért némi előnye is volt a szökésnek, mivel nem kellett a szólózás közben a helyezkedésre figyelnie, egy kicsit a tájban is tudott gyönyörködni. A toszkánai táj mellett Siena is különleges hátteret biztosít. A célhoz egy szinte érintetlen középkori városmagon vezet át az utolsó kilométer. A belvárost sikátorok hálózzák be, és egy reménytelenül meredek, kőlapokkal burkolt kaptató is jut a végére, csak az utolsó 150 méter lejt be Siena főterére, a Piazza del Campóra, ami teljesen megtelt a márciusi napon sütkérező, iszogató turistákkal és szurkolókkal.

„Rengeteget kivesz az emberből a Strade, de én szoktam élvezni annak ellenére, hogy kőkemény. Amikor befutsz a térre, az iszonyat gyönyörű pillanat” – mondta Fetter.