Ancelotti húzásai és a szokatlan hősök – így verte 5-2-re a Real a Liverpoolt

Előrebocsátanám hogy mindaz ami a keddi, 2-5-ös végeredményt hozó Liverpool-Real Madrid BL-nyolcaddöntő meccsen történt, nem biztos, hogy az elemezhetőség világában helyezendő el. Ugyanakkor az ember jelentésalkotó lény, és általában szeret azzal a tudattal lefeküdni, hogy megértett valamit, még ha az „csak” egy futballmeccs is. Talán nem kell átmenni a mémek maguk módján szintén zseniális univerzumába („Azt ismered, amikor Pep meséli Kloppnak, hogy hát mondtam, hogy a Real ellen ne lőj gólt az elején, ti meg KETTŐt is lőttetek?”) az értelemért, de tény, hogy mindenki megpróbál valamilyen magyarázatot adni, egy tulajdonképpen megmagyarázhatatlan (és ettől is futball a futball) BL-futballestére.

Cikkünkben egy rövid kis kontextus után 3 dolgot nézünk meg:

1. A két vezetőedző, Jürgen Klopp és Carlos Ancelotti meccstervét.
2. A liverpooli „menekülés a győzelembe”-szerű álomkezdés okait.
3. A madridi fordítás okait (Vinícius-Benzema-Modrić), és a Real meg nem énekelt hőseit Nachótól Camavingán át Valverdéig.

Majd zárásként Klopp jövőjén és a Real újabb fenomenális mentőakcióján és megnövekedett végső győzelmi esélyein gondolkodunk el.

Kontextus: „Nagy taktikai csata várható, ahol kivárásra játszanak majd a felek, a meccs majd a középpályán dől el.”

Már önmagában az is érdekes volt, ahogy a tavalyi BL-döntő visszavágója – a két elitcsapat elmúlt évekbeli szintjéhez viszonyított idei gyengébb teljesítménye okán – tálalva lett. A BL séfjei az első kieséses körnek mintegy (a Mester és Margarita-i értelemben vett) másodrangú frissességű rangadójaként, a PSG–Bayern utó-, vagy éppen a Szoboszlai–Haaland főfogás előételeként szervírozták, és sokan talán így is tekintettek erre a párharcra.

A mértékadó FiveThirtyEight már a szezon előtt is csak 7-9%-os amolyan negyedik-ötödik számú favoritnak tartotta őket, pedig akkor még az olasz bajnokságot közelről figyelők sem gondoltak még a Napoli berobbanására.

Nem okvetlenül, hiszen a katari világbajnokság óta már 6 pontot és egy Szuperkupát vesztett a Barcelonával szemben Ancelotti csapata. (A java viszont csak most jön, ugyanis március másodika és április ötödike között két Copa del Rey-elődöntő és egy bajnoki Clásico keretében ismét összecsapnak.) Ezen felül plusz terhet jelentettek a Real számára a klubvilágbajnokság és a szuperkupa utazásai, valamint a 7 hét alatt lejátszott 15 tétmeccs is megviselték a csapatot fizikailag: a neuralgikus pontnak számító középpályáról Aurélien Tchouaméni kidőlt, Toni Kroos elvileg a marokkói víztől lett rosszul a klubvilágbajnokságon, míg Karim Benzema izomsérüléseinél vagy Thibaut Courtois diagnózisainal az orvosi stáb nem éppen Bajnokok Ligája-formában teljesített. Olyannyira reménytelenek tűnt a helyzet, hogy Ancelotti (ugye ő nem arról híres, hogy megismételje kiemelkedő sikereit a következő szezonban) egyes hírek szerint már a brazil válogatottal tárgyalt, mások szerint pedig a szaúdi al-Hilal ellen már az állásáért küzdött a klub-vb döntőjében.

A többek között Kevin de Bruyne legújabb szerződéséhez is erős adatokkal hozzájáruló elemzőcég, az Analytics FC ún. Coach ID vizualizációja jól mutatja Ancelotti (csapatának) visszaesését.

• Az idei szezonban a topcsapatok ellen (is) szinte megszűnt a széljáték, de valamennyivel kevesebb a beadások száma (érdekes, hogy a tabella alján állók ellen is).
• Fele olyan jól tudják megtartani a labdát.
• Továbbra is hanyagolják a visszatámadást, és inkább biztonságosan, mélyen védekeznek.

Attól eltekintve hogy tetszett az előadás, Mrs. Lincoln?

A Liverpool formája bíztatóbbnak tűnt, igaz, ez talán az utóbbi két nyertes meccsből is csak az evertoni derbire mondható el igazán. A Newcastle az első percektől kezdve, Nick Pope kapus 21. perces kiállítása és a korai kétgólos Pool-előny ellenére végig hatalmas helyzeteket tudott kialakítani.

Persze az olyan biztató jelek, mint a kétmeccses győzelmi széria (már leírni is méltatlan) és a Bournemouth vagy a Rangers kiütése egy olyan kontextusban értendőek, ahol az idei Liverpool-szezonról – kezdve a Napoli elleni megsemmisülésig, a Brentford-Brighton mumusokon át a Wolves elleni 0-3-ig, a 2 évvel ezelőtti sérüléshullámtól, a húsznál is több szakember távozásán át az FSG-csoport állandó eladási kényszeréig – nagyjából a híres amerikai viccel lehet kínosan poénkodni: Abraham Lincoln elnök színházi merénylete után állítólag megkérdezik özvegyét, Mary Todd Lincolnt, hogy attól eltekintve hogy tetszett az előadás?

Hiába váltott az egyre nagyobb terheket cipelő (egyes hírek szerint lassan mindent ő intéz a klubnál) Jürgen Klopp a korábban védjegynek számító intenzív 4-3-3-as magas presszingről egy 4-4-2-es konzervatív közepes blokkra, vagy pl. a Newcastle ellen 4-1-4-1-re, ezek kicsit Pioli Milanjához hasonlóan talán afféle pragmatista, identitásvesztett kényszermegoldások, amivel talán 1-1 meccsen eredményt lehet elérni.

Ehhez képest minimum érdekesnek tűnt, hogy a legtöbb előrejelzés inkább hazai sikert jósolt az Anfielden.

1. Klopp és Ancelotti elképzelései

A vendégeknél Ancelotti stílusából, Kroos és Tchouameni hiánya – előbbi a labdabirtoklás-passzjáték és nyomástűrés, utóbbi a legkésőbb a vébé óta már mindenki számára nyilvánvaló all-around értéke és hatalmas területeket lefedő játéka – miatt, valamint a Liverpool pályaválasztói kényszeréből talán egy visszahúzódásra és kontrázásra bazírozó meccsterv adta volna magát. Ám ez a terv Federico Valverde erős, a szélen intézett rohamaival, esetéeg Dani Cebalosszal a középpályán, de mindenképp a legevidensebb Vinícius Jr vs. Trent Alexander-Arnold párharcra kihegyezve végül is egy jóval bátrabbra, és mindenképp látványosabbra módosult. Azzal, hogy Rodrygo kezdett a jobbszélen és Valverde hátrébb és középen játszott jobboldalon, Modrić is átkerült balra, a Real több kockázatot is vállalt, és egy sokkal nyíltabb meccsbe kezdtek bele. (Ancelotti a meccs utáni sajtótájékoztatón ezt azzal indokolta, hogy mindenképp úgy érezte, hogy már az odavágón gólokat kell lőniük). Vélhetően nem az volt a terv, hogy teljesen belemenjenek a Liverpool frenetikus tempójába – noha voltak szokatlan magas letámadásos jelenetek, amiket például Modrić mögött megnyílt területeknél mintaszerűen passzolt át Trent-Alexander Arnold és csapata.

Klopp reményeit eközben a következők jelentették:

• a félcsapatnyi visszatérő – Roberto Firmino és Diogo Jota már a padon kaphattak lehetőséget, Ibrahima Konaté Konaté a hétvégén bevethető lesz, Luis Díaz és Thiago pedig edzésbe állhattak;
• a három újévi berobbanó – a hatostól a box to boxig bevethető, elképesztő munkabírással, taktikai érettséggel és nyomástűréssel rendelkező Stefan Bajčetić, a formába lendülő Darwin Núñez, akinek a vb óta 90 percekre vetítve 5 lövési kísérlete van, illetve a visszavont éktől, igazi kilencesig, de még szélen is bevethető Cody Gakpo;
• valamint a szerény idényt futó, de végre pihenő, azért a BL csoportkörben 7 gólt összeszorgoskodó Szalah.

Emellett azért bízhatott Andrew Robertson megszokott felfutásaiban, a Henderson-Szalah-Alexander-Arnold kombinációkban, illetve elég nagy erény volt a három támadójátékos pozíciós rugalmassága is, hiszen pillanatnyi figyelemzavart is kihasználhatnak egy-egy jól megtervezett rotációval.

2. A liverpooli szezon magasan legjobb félórája: szétszedett madridi jobboldal, a presszing visszatérése, zseniális kombinációk és Núñez csodagólja

A Liverpool őrületes tempóban kezdte a meccset, percek alatt több gólt is szerezhettek volna.

Az első gólra így sem kellett sokat várni, hiszen már a 4. percben vezetést szereztek. A 4-4-2-es Real-presszing első két vonalát Alexander-Arnold a visszalépő Gakpóval átpasszolt, majd Bajčetić visszatámadása után Henderson mögékerülése miatt Alabának egy a kettő ellen kellett védekeznie – itt Modrić nem zárt vissza időben, hiszen Vinícius presszingelt, míg a horvát Henderson követése helyett befelé védekezett.

És hiába érnek oda Szalah közelébe Rüdigerék: ő helyesen nem ugrik bele az egy-egybe, de a passzsáv egy pillanatra nyitva marad, és az egyiptomi zseniális kiugratásánál csak a keresztbefutó uruguayi gólt érő „delpierózása” nagyobb (ezt látjuk az alábbi két képen).

A keddi meccs indításaként egy szinte megállás nélküli húsz perc jött, ahol bár egy-egy labdavesztés után akadt Real-lehetőség (például Rodrygóé a tizedik percben), de a Real megoldatlan baloldali védekezése, Núñez agilitása és a Szalah-Gakpo-Bajčetić trió támadásba való átmenetben mutatott sebessége már a Courtois-gikszer előtt is kétgólos hazai vezetést kellett volna, hogy eredményezzen.

3. Ancelotti reagál, Nacho, Camavinga, Valverde és a szokásos gólfelelősök

A mérkőzés várható góljait mutató xG-chart tökéletesen mutatja be a hazai fölényt, ami tulajdonképpen a „közbelőtt” Vinicius-gól ellenére Núñez 25. perces óriási helyzetéig tartott.

De nézzük az általában a meccs közbeni változtatásairól nem igazán híres, nem éppen ellenfélre készülő – a Bayernél az állásába kerülő háromgólos párizsi BL-vereség előtt több forrás szerint is felírta a kezdőt, majd kirohant az öltözőből, faképnél hagyva a Pep Guardiola alatt jóval részletesebb eligazításokhoz szokott Arjen Robbenéket – vagy hozzájuk igazodó Ancelotti (vagy játékosainak) húzásait! A huszadik percben Modrić egy visszalépéssel, Éder Militão egy kapuskényszerítővel, majd egy passzolási szöget változtató befele húzással végül először a meccsen kiszabadította az elmozgó Camavingát.

Hiába tolódott át a játék szintén először a Liverpool tizenhatosa elé, és töltötte túl a baloldalt a befutó David Alabával és Benzemával a Real, a hazaiak ezt még létszámban lereagálták. Ám ekkor jött a híres türelemjáték, és kijött az a fajta szocio-affektív fölény, ami ezt a csapatot már tavaly is csúcsra vitte.

A következő 52 másodpercben csak egy Núñez-labdaérintés volt (fejjel akart felszabadítani), a Real teljesen beszorította Hendersonékat, aki Benzemára való kilépésével pont megnyitotta azt a minimális területet ami Viníciusnak kellett a 2-1-hez.

A 25. perc elején Alaba mögé még egyszer csúnyán beindult Henderson, és Alexander-Arnold újabb nagyszerű kiugratása után kiakalult a Szalah-Núñez dupla ziccer és kavarodás, ami tulajdonképpen a Liverpool támadójátékának hattyúdala is volt egyben.

A Markstats által készített xG charton bejelöltem a Nacho-Alaba cserét, ami után a Liverpool 0.12x xG-t tudott felmutatni – ez Alexander-Arnold egy szabadrúgásából, egy blokkolt Bajčetić-lövés, majd Firmino immáron 2-5-nél összehozott fejeséből jött össze.

Maga Ancelotti így indokolta a kulcsfontosságúnak bizonyult cserét:

„Sokat szenvedtünk az elején, és nyilvánvalóan nem akartuk úgy kezdeni a mérkőzést, ahogyan kezdtük. Amikor 2-0-s hátrányban voltunk, visszagondoltam a Manchester City elődöntőjére. De ezúttal jobban teljesítettünk, mert még gyorsabban visszahoztuk a meccset. Ahogy ezzel a csapattal lenni szokott, megőriztük a hideg fejünket, és a minőségünknek köszönhetően vissza tudtunk jönni a meccsbe. A veteránok sokat segítettek nekünk abban, hogy higgadtak maradjunk. A csatársorunk hatékonysága lehetővé tette, hogy visszajöjjünk a meccsbe. Rodrygo, Vinícius és Benzema nagyon okos volt. Amikor átjutottunk a Liverpool presszingjén, gondot okoztunk nekik. Aztán védekezésben is jobbak lettünk. Az első félidőben a bal oldalunkon okoztak gondot nekünk, de a meccs előrehaladtával egyre jobbak lettünk. A baloldalon azért volt problémánk, mert azt mondtam Modrićnak, hogy jobban nyomja meg Fabinhót, ráadásul Vinícius eléggé szabadon volt. A második félidőben odatettük Valverdét, és ez segített. De az igaz, hogy Nacho minden szempontból jól teljesített, ahogy mindig is szokott. Nem számít, hogy jobbhátvédet, balhátvédet vagy középhátvédet játszik. Olyan futballintelligenciája van, mint keveseknek.”

Bár a két játékos karrierje fényében meglepő, de ég és föld volt a különsbég Alaba és Nacho között, utóbbi javára. A már-már James Milner-i sokoldalúságot mutató 33 éves madridi veterán 64 perc játék alatt 4 interceptiont és 6 szerelési kísérletet mutatott be, ezeknél többet senki sem tudott a meccsen.

Madridi oldalról mindenképp érdemes még kiemelni a lélektani szempontból hatalmasat segítő Alisson-bakit, de említhetnénk a pocsékül levédekezett Militão-fejest 3-2-nél.

Talán az egész meccsen tartó Vini-show, majd a második félidőben csatlakozó Benzema-performansz (hogy az ötödik gólnál az egész liverpooli középpályát átrohanó, az Anfielden vastapsot kapó 37 éves Modrićot ne említsük) mellett kevésbé látványos volt, az ahogy Camavinga folyamatosan betömte a középpályán tátongó lyukakat, vagy ahogy Valverde balra átmenve a második félidőben Nachóval véget vetett a Liverpool jobboldali akcióinak.

Quo vadis, Kloppo?

„A két gólnál jobban kell védekezünk. A másodiknál egyértelmű, hogy képesek lennénk jobban védekezni. Ez komolytalan, nagyjából úgy egyenlítenek, mint a második gólunknál. Az első gólnál, amit kaptunk, jobban kell védekeznünk. Elég játékosunk van körülöttük, senki nem teszi be a lábát. Nagyon szoros a helyzet, és ez egy világklasszis pillanat Viníciustól is. De azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ezt lehetett volna jobban….

A félidőben hol voltak a pozitívumok? Oké, ez történt. Ezeken a területekben kell játszanunk. Ha továbbra is ezt csináljuk, akkor gondjaik lesznek. De aztán azzal kezdjük, hogy megkapjuk a harmadik gólt, ami egy borzalmas gól. Ma ez eléggé eldöntötte a meccset. Ne mondd, hogy rendben van, hogy ez egy meccset eldöntő volt, de ma az volt. Abban a pillanatban elvesztettük a lendületet, és soha többé nem szereztük vissza.

Az első félidőben lőhettünk volna egy harmadikat, voltak pillanataink, és egy kicsit szerencsétlenek voltunk az ötösön belül. De a második félidőben olyan volt a játék, amilyet a Real Madrid akart játszani.

A két másik góljuk, amit szereztek, az egyiknél (Benzema lövése) megpattant, és őszintén szólva nem igazán jól védekeztünk. Rossz pillanatban veszítjük el a labdát, ami nyilvánvalóan megint hatalmas probléma a Real Madrid ellen, az általuk képviselt kontratámadási fenyegetéssel. És ez az eredmény. Ennyi.”

Mindenképp figyelemreméltó, hogy Klopp mennyire próbál a saját hibáikra reflektálni, és bár elismeri a Real erényeit, és hogy valószínűleg eldőlt a továbbjutás sorsa, voltaképp (nyilván a Liverpool edzőjeként adott a nézőpontja) arra húzza fel mondandóját, hogy balszerencsével és helyenként katasztrofális védekezéssel kaptak ki. Utóbbival egyébként nem nehéz egyetérteni, egész érdekesen – majdnem szinte kilövési engedélyként? – megtette ezt Jamie Carragher, Steven Gerrard vagy éppen Peter Crouch is a meccs után. Szintén érdekes, hogy az elemzői (legyen az hobbi, vagy profi) körökben, vagyis Twitteren elég könnyen ráhúzták (nyilván itt kérdés, hogy ki mekkora figyelmet szentel a meccsnek és vagy hisz a nézeteit megerősítő narratíváknak) a „Real már megint a semmiből hozott vissza egy meccset, pedig a Liverpool nyert xG-ben” sztorit.

Távol álljon tőlem, hogy átessek a ló túloldalára – vannak elegen akik szintén elmagyarázzák azokkal a szokásos panelekkel („ezért nem papíron játsszák a futballt, klasszisbefejezések, mentális erő, a rutin és az évek, stb.” ) amivel a saját nézőpontjukat igazolják, de érdemes lenne talán pár kérdést feltenni:

• Tényleg csak a saját bohózatba illő hibáik miatt kaptak ilyen gólokat?
• Mitől volt hatástalan 25 perc után a presszing? Hol volt pl. a közepes blokk hatékonysága?
• Miért nem tudott valamifajta kontrollt gyakorolni a meccsre a Liverpool 25 perc után?
• Hol maradtak az ellenreakciók Ancelotti és a Real játékosainak meccs közbeni változtatásaira?
• Miért nem sikerült a középpályán kontrollálni pl. az átmenetekben?
• Mennyire problematikus Trent-Alexander Arnold védekezése, ha lassan 3 ember (Gomez, Fabinho, Henderson) sem tudja kompenzálni?

Persze talán lehet, hogy egyszerűbb a válasz ezekre, de egy olyan, ami valószínűleg talán már Napoli-meccs óta nem lehet újdonság – ám attól még keserű igazság – a Liverpool drukkerek számára. Olyasmi, mintha a heavy metal futballt meghonosító Klopp – az elmúlt hónapok egyfajta langyosabb hard rock korszaka után – ismét megpróbálta volta az első félidőben feltekerni a „11-es” maxra a hangerőt. Ám a madridi improvizációs jazz mellett a végére majdhogy egy cover band szintjén kötött ki a Liverpool. Ugye nem oszlik fel a banda?