Tej, kávé és tea egyben a foci-vb egyszerre kihagyható és kihagyhatatlan itala

Rántott húsos szendvicset mondjuk nem lehet kapni a katari focivilágbajnokág hivatalos büféiben, de azért van egy sor olyan dolog, amelyeket európai stadionjaiban is lehet kapni a keleti gasztronómia specialitásai mellett. Ezeket muszáj volt meg is kóstolni.

Sört nem lehet kapni, csak alkoholmenteset, de ezzel alighanem kénytelen kelletlen mindenki megbarátkozott már, aki itt van. A víz és az üdítők alapnak számítanak, természeten utóbbiakat a globális szponzor adja, de az itallapon török fekete tea is van, és szintén a forró italok között szerepel egy bizonyos karak, amelyről eddig sosem halottam, legfeljebb a Vuk egyik rókájához tudom kötni a nevet. Ez változott, annyiban viszont nem, hogy ezután is rókához kötöm az italt.

A karak úgy néz ki, mint egy tejeskávé, mert van benne kávé és tej is, meg még pár dolog. Amikor kikértem a karakot, kérdezték, hogy adjanak-e hozzá cukrot. Passzoltam. De miután mondtam, hogy most iszom először, sokat mondóan mosolygott a büfés, egy cukrot elvettem, de miután nem hagyta abba vigyorgást, még egyet.

Nos, a karak ezek után legalább édes lötty lett, a tejes íz folyton ott van, felbukkan egy pici teás kesernyésség, és időről-időről előtolakodik kardamom is, amelyet érdekes felfedezni, de nem teszi harmonikussá az italt. Szóval birkózom az ízzel. Aki esetleg már főzött sört otthon, és belekóstolt a kicefrézett malátába, az nagyjából tudja, milyen élmény karakot inni.

Azt már csak utólag tudom meg, hogy a karakozás nagyjából olyan egy katarinak, mint egy angolnak a teázás, mindig lehet rá időt szakítani. Ahogy a stadionokat, úgy a karakot is a vendégmunkásoknak köszönheti Katar. Feltételezhetően az 1950-es években ide érkező indiai és pakisztáni bevándorlók hozták magukkal az indiai tejes teát, a masal chai-t, és ennek a helyi változata lett a karak. A karakot mindig és mindenhol isszák, családi, baráti találkozásokon is mindig előkerül, érthetően nem alkoholt töltenek itt a poharakba.

Az alaprecept szerint kávé, tea, tej és kardamompor a nélkülözhetetlen hozzávalók. Ezeket forralják össze, majd lassú tűzön még főzik együtt. A cukrozás opcionális, és esetenként még gyömbér, fahéj, szegfűszeg és sáfrány is hozzájöhet fűszerezésként. A karak tehát kávés, teás tej, vagy tejes, kávés tea, esetleg hosszú lére eresztett teás.

A stadionbüfék étlapján olyan alapkaják szerepelnek, mint a marhahamburger vagy a hotdog, a hazai tortillás gíroszhoz hasonlító, csirkés shawarma, és vannak zöldséges változata is ennek a tekercsnek. Számomra viszont tökéletesen ismeretlen volt a fatajer (fatayer) nevű étel, amelynek húsos, spenótos és sajtos változatát is kínálták.

A kajálás mindig egy kicsit lottóhúzásra hasonlít a stadionban, mert mindent alufóliába csomagolva adnak át. A fatajer hidegen kínált péksütemény, a négyszögletes ételnek olyan kérge, mint a hamburgerzsömlének, de beleharapva már inkább leveles tésztára hasonlít. A töltelékek miatt a burek is eszembe jut, itt a sertéshús fel sem merülhet a vallási szabályok miatt, így marhát töltenek bele. Ahogy a tészta, ez is száraz, és vagdalthúskonzerv ízét hozza. Spenótost nem tudtam venni, de a sajtos már egy fokkal jobb, kicsit túrós az állaga, a savanykás íze karakteres, a kecskesajtra is emlékeztet, élmény beleharapni. Ha kicsit frissebb, levegősebb lenne a tésztája, tökéletes szurkolói gyorskaja lehetne, főleg melegen.

A fatajer egyébként tényleg a burek rokona, a Közel-Kelet nagy részén fogyasztják. A lepény eredeti változata a húsos volt, a spenótos és sajtos töltelék csak később terjedt el. A fatajernek sokféle megjelenési formája van, igényesebb változatait például piramis alakúra formázzák.

A stadionok ártábláin egyetlen édességet kínálnak, ez pedig a luqaimat vagy lokma. A kínálással túloztam, mert két stadionban sem sikerült hozzájutnom ehhez az ételhez. A lokma egyébként szintén egy a mediterráneumban és a Közel-Keleten széles körben elterjedt étel, bő olajban kisütött, ropogós, cukorsziruppal ízesített fánkgolyó. Legalábbis a legtöbb szakácskönyv szerint. Az én egyik büfésem ehhez képest jégkrémnek definiálta. Mindenesetre vagy mindig elfogyott akkora, amikor nem is érkeztem, de arra gyanakszom, hogy ez olyan, mint Bud Spencer pisztáciafagyija: soha nem is volt.