Pocsék küzdelmeket, színfalak mögötti összezördüléseket és irtózatos szervezési káoszt hozott a világ vezető MMA-szervezete, az Ultimate Fighting Championship hétvégi Las Vegas-i nagygálája.
A küzdősport-gálákról való beszámoló gerincét normális esetben maguk a meccsek adják, azonban a UFC 279-et sportszempontból is teljesen maga alá temették a promóciós szervezet sportpolitikai manőverezései és a bunyósok rekordmennyiségben elrontott mérlegelései (a 13-ból 6 párosításban nem volt rendben legalább az egyik résztvevő súlya); a gálát megelőző sajtótájékoztatót a színfalak mögötti tömegverekedés (oké, tömegdulakodás) miatt kellett ejteni, volt olyan bunyós, akit meccse után rövidnadrágban-kesztyűben tettek ki a biztonságiak, egy másik versenyzőt a meccse utáni kötelező kivizsgálás után a kórházban felejtettek.
A gála húzómeccse eleve igen megosztó volt, ugyanis a rajongók körében rettentően népszerű amerikai Nate Diazt szerződése utolsó meccsére a UFC lényegében koncként odavetette a feltörekvő csecsen–svéd váltósúlyú Hamzat Csimajevnek. A párosítás a ranglista szempontjából irreleváns volt (miközben a „számozott” UFC-gálákra minimum egy címmeccset szoktak tartogatni), a küzdelem szempontjából feltűnően kedvezett a fantasztikus birkózótudással rendelkező, ellenfelénél jóval nagyobb és erősebb Csimajevnek.
Csakhogy Csimajev a hivatalos mérlegelésen 3,5 kilóval vétette el 77 kilós felső határt (ami a küzdősportokban főbenjáró bűnnek számít), és emiatt kútba esett a meccs. Erre a UFC gyorsan elkezdte keverni a kártyákat, és végül a gálát úgy próbálta megmenteni, hogy a három legfontosabb meccset teljesen átszervezte.
Legendák, ha nyugdíj előtt találkoznak
Nate Diaz így az egykor Habib Nurmagomedov kihívójaként számon tartott, de az utóbbi két évben vereségről vereségre tántorgó mexikói-amerikai Tony Fergusont kapta meg. A két, egyaránt harmincas évei végén járó sztár küzdelme azonban néhány klasszismegoldást leszámítva nagyon nyugdíjasra sikerült. A korábbi önmagához képest nagyon lomhának tűnő Ferguson a meccs elején megpróbálta szétrúgni Diaz combját és lábszárát; és az sem tántorította el, amikor egy blokknak köszönhetően az ő sípcsontján szakadt fel a bőr, és kezdett el ömleni belőle a vér.
A lábrúgásokra egész karrierje során allergiás Diazt láthatóan megviselték a rúgások (néha bizarr módon, az oktagon rácsába kapaszkodva próbálta kipihenni magát), de folyamatosan keményen sorozta ellenfelét. Végül az ötmenetes főmeccs helyett eredetileg csak három menetre készülő Ferguson készült el hamarabb az erejével, és a negyedik menetben előremenekült egy „lesz, ami lesz”-hangulatú földrevitelbe. Azonban a rendkívül lassú és erőtlen próbálkozásával Ferguson önként bújt a nyaktilóba: a veszélyes földharcos Diaz ügyesen markolt rá a nyakára, és kis igazítást követően befogott rajta egy szemléletesen „guillotine”-nak nevezett fojtást, ellenfele pedig gyorsan feladta a meccset.
Diaz így egy borítékolhatóan egyoldalú vereség helyett egy győzelemmel távozhat a UFC-től, a legutóbbi öt meccséből ötöt elvesztő Ferguson pedig abban reménykedhet, hogy áldozatvállalásának köszönhetően kap még egy lehetőséget – és egy verhető ellenfelet – a UFC-től.
Két és fél perc alatt csomagolta össze ellenfelét a UFC új főgonosza
Az eredeti főmeccs másik szereplője, Hamzat Csimajev egy Diazhoz hasonlóan verhetőnek tűnő ellenfelet kapott a hozzá hasonlóan a váltósúly és a középsúly (84 kiló) között ingázó Kevin Holland személyében. A UFC amerikai sztahanovistája (aki bárkivel, bármilyen határidővel vállal bunyót, és két év alatt ez már a kilencedik meccse volt) soha nem volt képes igazán hatékonyan védekezni a földrevitelek ellen. Az óriási fújolásra bevonuló Csimajev pedig nem teketóriázott, a kezdő gongszó után – az udvariassági pacsizást kihagyva – rávetette magát ellenfele térdére-csípőjére, és amint fogást talált Hollandon, néhány gánccsal rásegítve földre vitte is őt. Annak ellenére, hogy az amerikai eleinte ügyesen gurult ki a leszorításokból, nem tudta lassítani ellenfele tempóját, aki addig tekergett-gyűrte őt, míg be nem fogta egy karháromszög-fojtásba (egészen pontosan egy d’Arce-fojtásba). És bár Holland többször is tudott enyhíteni a nyakára-vállára nehezedő nyomáson, Csimajev mindig tudott egyet igazítani, és végül az amerikai sakk-matt helyzetbe került. Az alig két és fél perces meccset itt nézhetik vissza:
Csimajev úgy ünnepeltette magát, mintha nem rontotta volna el a fogyasztását, mintha nem egy három menetre készülő ellenfelet győzött volna le. A bunyós az egész UFC-mezőnyt veréssel fenyegette meg, és a nulla ütéssel abszolvált meccs után boksztudását Muhammad Aliéhoz hasonlította. Csimajev hiperagresszív, fizikailag is fenyegető karakterében a UFC már régóta meglátta a lehetőséget egy igazi főgonoszfigura kialakítására, ezért is igyekeznek a lehető legsimábbra gereblyézni a címmeccsig vezető utat – még ha Gilbert Burns-szel Csimajev egyszer már rá is futott egy igen csúnya göröngyre.