Serena Williams rút kiskacsaként kezdte, aztán volt fekete bárány is, végül mindent megnyert, majd 27 év után a tenisz állócsillagaként búcsúzott New Yorkban, a US Openen. A karrierje során sokszor alábecsülték, többször le is írták, de őt mindig motiválta, ha bebizonyíthatta, hogy az emberek tévednek vele kapcsolatban. Saját megítélése szerint azért lett a valaha volt legjobb teniszezők egyike, mert dühből játszott. A játékával, a megjelenésével és a személyes történetével is felforgatta a teniszt, végül úgy döntött, nem visszavonul, csak abbahagyja a profi sportot, hogy tovább fejlődjön.
„A történet, ami a kaliforniai Comptomban kezdődött egy kicsi, fekete lánnyal, aki teniszezni akart” – innen indítja a sportolói pályafutását Serena Williams abban a Vogue-cikkben, amelyben augusztus elején bejelentette az evolúcióvá átkeresztelt visszavonulását. Majd a következő bekezdésben így folytatja:
„Az életem egészen mostanáig a teniszről szólt. Az apukám azt mondja, háromévesen ragadtam először ütőt, de én úgy gondolom, még korábban történhetett. Van egy kép, ahogy Venus egy babakocsival tol engem a pályán, és azon a fotón nem lehettem 18 hónaposnál idősebb.”
Viszonylag gyakori jelenség, ha egy élsportoló úgy érzi, nincs sem korábbi emléke, sem sport előtti identitása, amióta az eszét tudja, azóta játszik. Ami Serena Williams sztorijában érdekes, hogy ez a mese nem is vele kezdődött, tulajdonképpen idősebb, mint a teniszező maga. Az egészet a marketingcsászár és edzőzseni képében is szívesen tetszelgő apja, Richard kezdte el mesélni, és valahogy így szólt:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nehéz sorsú, ám ambiciózus fekete apa, Richard Williams, aki már a lányai születésük előtt eldöntötte, hogy női teniszezőket akar »gyártani«, mert egyszer látta a tévében, hogy Virginia Ruzici egyetlen tornagyőzelemmel többet keresett, mint amennyit ő egy egész éves kemény munkával. Könyvekből és videófelvételekből tanította meg saját magát teniszezni, hogy aztán a világ legsikeresebb sportoló testvárpárját nevelje a lányaiból. A nagylány, Venus szegénységből és egy kifejezetten veszélyes környékről indulva is villámgyorsan berobbant a világ egyik legelitebb és legfehérebb sportágának élmezőnyébe. A kislány, Serena pedig folyton azért küzdött, hogy utolérje, sőt lehagyja a nővérét, végül ez edzette szinte legyőzhetetlenné, halhatatlan legendává. Mi ez, ha nem maga az amerikai álom?”
Ma már nehéz, szinte lehetetlen visszafejteni ennek az unalomig ismételt tanmesének az igazságtartamát. Annyi biztos, hogy Serena története onnantól lett igazán a sajátja, amikor egyrészt ki tudott lépni a nővére árnyékából, a „másik/második Williams lány” szerepéből, másrészt az apja helyett már maga tudta továbbírni a saját történetét. Mivel 27 évnyi fordulatot, kudarcot, győzelmet és kínlódást még egy könyvben is nehéz lenne visszaadni, ezért ebben a cikkben csak néhány kiemelt jelentőségű sikert idézünk fel Serena Williams páratlan pályafutásából, és arra koncentrálunk, hogy ő maga hogyan mesélte el ezeket.
2001, Indian Wells
„Van egy Venus elleni meccsem, ami mind közül kiemelkedik, de csak azért emlékezetes, mert sosem játszottuk le. A visszalépés miatt a győzelemért nekem járt az elismerés, de szívesen vállaltam volna a vereséget, ha ezzel elkerülhettük volna azt a sok bánatot és ocsmányságot, ami emiatt ért minket” – így emlékszik vissza Serena Williams az On the Line című önéletrajzában a hírhedt, 2001-es Indian Wells-i tornára.
Serena ekkor 19, Venus 21 éves volt, és már mindketten nyertek Grand Slamet, külön-külön, illetve együtt, párosban is, és ahogy egyre inkább kezdték leuralni a mezőnyt, úgy szaporodtak a „jóindulatú” pletykák róluk a teniszberkekben. Ezek egy része arról szólt, hogy az apjuk nem bánik jól velük, sőt, egyenesen rossz hatással van rájuk; más részük pedig arról, hogy a testvérpár egymás ellen sosem játszik igazi, éles meccset, az apjuk előre eldönti az eredményt. Aztán amikor Venus az utolsó pillanatban, sérülésre hivatkozva nem állt ki a húga ellen a torna elődöntőjében, akkor a szóbeszédből az Indian Wells-i nézők tömegei számára véresen komoly bundagyanú lett, ami füttykoncertben és a lelátókról érkező rasszista gyalázkodásban is megnyilvánult. Mikor Serena lejátszotta a döntőt a belga Kim Clijsters ellen, az amerikai közönség egyértelműen ellene fordult.
Az incidens sokak emlékezetébe beleégett, magát a lejátszott meccset valószínűleg sokkal kevesebben tudnák felidézni. Serena Williams úgy emlékszik, sem ő, sem az ellenfele nem tudta a legjobbját nyújtani ebben a feszült hangulatban. Bár elbukta az első szettet, végül mégis össze tudta szedni magát, és behúzta a fináléval együtt a tornagyőzelmet is. Még arra is maradt ereje, hogy a meccs utáni interjúban köszönetet mondjon a neki szurkolóknak, és megüzenje a többi nézőnek, hogy „így is szeretlek benneteket”. Aztán hátat fordított ennek a tornának, és a nővérével együtt majdnem egy évtizedig bojkottálták Indian Wellst.
Sokan innen eredeztetik azt a dühöt, amiről Serena Williams a visszavonulása küszöbén így írt:
„Számomra ez a Serenaság esszenciája: mindig a legjobbat várom magamtól, és közben bebizonyítom, hogy az emberek tévedtek velem kapcsolatban. Rengeteg meccset nyertem meg azért, mert valami feldühített vagy valaki előre leírt. Ez vezérelt. Egy egész pályafutást építettem arra, hogy a dühöt és a negatív gondolatokat átcsatornáztam valami jóba.”
Ezt a dühöt azonban csak évekkel később, a pályafutása első nagy visszatérése után kezdte tudatosan, a saját maga érdekében felhasználni.
2007, Australian Open
„Bármire képes vagyok. Nem fognak megállítani. Semmi sem tud megtörni” – ezeket mantrázta magának Serena Williams az önéletrajza szerint 2007-ben, amikor hétszeres Grand Slam-bajnokként és exvilágelsőként, 25 évesen úgy érkezett meg Melbourne-be, hogy totálisan esélytelennek számított. Egy rakat sérüléssel küszködött, a szakértők pedig már rég leírták, hiszen 2005 óta nem nyert tornát, hónapok óta nem is játszott tétmeccset, és visszaesett a világranglista 81. helyére, még csak kiemelt sem volt a tornán. A sajtó tele volt azzal, hogy mennyire meghízott, mindenhonnan azt hallotta vissza, hogy „egy nagy kövér tehénnek” tartották, a fő szponzora, a Nike pedig közölte vele, hogy ha nem alkot valami maradandót ezen a versenyen, akkor kiszállnak mögüle.
Pat Cash korábbi wimbledoni bajnok nemes egyszerűséggel önámításnak nevezte azt, hogy Serena Williams ekkoriban arról beszélt, újból világelső akar lenni.
Saját bevallása szerint az amerikai teniszező maga sem hitt igazán abban, hogy már konkrétan ezt az Australian Opent is megnyerheti, ezért mindig csak az előtte lévő meccsre koncentrált, így mégis fordulóról fordulóra rázódott vissza a világklasszis szerepébe. A sok kívülről érkező negatívumot pedig arra használta, hogy erőt merítsen belőle, mert makacsul a fejébe vette, hogy rácáfol a kritikusaira, az ellenfeleire és a szponzoraira is, ha kell, de nem adja meg magát.
Eljutott egészen a döntőig, ahol az akkori nagy riválisa, Marija Sarapova várt rá. Kettejük párharca ezen a ponton még épp döntetlenre állt, mindketten kétszer nyertek és kétszer kaptak ki a másik ellen, de papíron az orosz számított esélyesebbnek: jobb formában volt, és friss US Open-bajnokként érkezett meg erre a tornára. De plusz kilók ide, sérülések miatti kihagyások oda, végül mégis Williams mosta le a pályáról 6:1, 6:2-re az orosz ellenfelét. Sőt, annyira elkapta a fonalat, hogy Sarapovától soha többé nem kapott ki, pedig az ezt követő 12 évben még 18-szor szemben találta magát vele, többek között a Londoni olimpián is, ahogy arra még visszatérünk.
Serena Williams karrierjében persze nemcsak Sarapova miatt jelentett fontos fordulópontot ez a 2007-es Grand Slam-cím, hanem azért is, mert az önéletrajza szerint itt döbbent rá arra, hogy milyen az, amikor saját magáért játszik és saját magáért nyer. Ráadásul ez volt az a visszatérés, amellyel a legnagyobb kritikusainak is egyértelművé tette a klasszisát. Amikor a szakértők már leírták, a szurkolói pedig lemondtak róla, visszatért a tenisz trónjára, és ezután jött még másfél évtized, 15 további Grand Slam-trófea, meg a két londoni olimpiai arany.
2012, Londoni olimpia
Serena Williamsre szokás mondani, hogy „mindent is megnyert, legalább kétszer”, de azért még az ő sikerei között is akadt olyan fontos mérföldkő, amelyet csak egyszer ért el. Ez nem más, mint az egyéni olimpiai bajnoki cím. A londoni olimpiai döntő, ahol ezt az aranyat kiérdemelte, minden idők egyik legegyoldalúbb fináléja volt, cserébe maga a győzelem több szempontból is ikonikus pillanat volt:
31 éves volt, és szó szerint az USA színeiben, két ászt ütve fejezte be a döntőt, aztán üvöltött, minden irányba integetett néhányat, majd táncolt egyet.
Nem is akármit, hanem az azóta híressé vált, úgynevezett „Crip Walk”-ot, ami az 1970-es években lett népszerű épp ott, ahol Williams született, Comptonban, a kábítószerekről, prostitúcióról, fegyverekről és erőszakról ismert, fekete bandatagok között. Voltak, akik pont emiatt azonnal blaszfémiát kiáltottak, ostobának és érzéketlennek tartották ezt az ünneplést. Mások épp ellenkezőleg, inkább úgy értelmezték, hogy ez egy már-már ösztönös, örömteli főhajtás volt a részéről a származása, a gyökerei felé.
Akárhogy is nézzük, az tény, hogy tizenegy évvel azután, hogy a saját honfitársai kiáltották ki csalónak, fütyülték ki és illették rasszista jelzőkkel, ott állt a szó szoros értelmében „legfehérebb” teniszszentélynek számító wimbledoni gyepen, ahol egy ellentmondást nem tűrő győzelemmel vívta ki, hogy neki szóljon majd az amerikai himnusz, és az egész világ állva tapsolta. Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy 2022-ben az ehhez hasonló pillanatokra gondolva mondta ezt:
„Szeretném hinni, hogy nekem köszönhetően a női sportolók önmaguk lehetnek. Játszhatnak agresszívan, és rázhatják az öklüket. Viselhetnek, amit akarnak, mondhatnak, amit akarnak, megmutathatják, hogy mit tudnak, és minderre még büszkék is lehetnek.”
2022, US Open
Serena Williams mindjárt 41 éves lesz, mindent, de tényleg minden megnyert és elért: 23 egyéni és 14 páros Grand Slam-cím, 4 olimpiai arany, összesen 73 egyéni és 23 páros tornagyőzelem, illetve 319 hétnyi világelsőség szerepel a neve mellett. Még 36 évesen és várandósan is képes volt bezsebelni egy újabb Grand Slam-trófeát, konkrétan a huszonharmadikat, a legutolsót. Sőt, azután, hogy csaknem belehalt a szülésbe, anyaként is vissza tudott térni, ha nem is a csúcsra, a teniszelitbe mindenképp, hiszen Grand Slam-döntőket is játszott, és két éve még tornát is nyert.
Saját megélése szerint rút kiskacsaként kezdte a sportolói pályafutását, aztán többször volt a tenisz fekete báránya is, de a nővére árnyékán is túlnőve, az összes ellenfelét messze lekörözte. Csaknem három évtized alatt a mindenkori női teniszelitben – azaz a top 10 játékos között – csupán két olyan ellenfele akadt (név szerint Arantxa Sánchez Vicario még az ezredforduló környékén és Oszaka Naomi az elmúlt években) akiknek úgy lett pozitív a mérlegük ellene, hogy legalább három meccset játszottak vele. Menet közben pedig a tenisz szó szerinti és átvitt értelemben vett fehérségével, hagyományos, törékeny nőképével tudatosan szembemenő megjelenésével is divatot teremtett a pályán, sőt a sport világán túl is.
Serena Williams minden kétséget kizáróan legendaként, a tenisz valaha volt egyik legnagyobbjaként hagyta abba, több mint 27 évnyi profi pályafutás után. De ez akkor is így lett volna, ha hetekkel, hónapokkal, sőt akár évekkel ezelőtt letette volna az ütőjét. Vajon mi motiválta arra, hogy még egyszer, utoljára megmérettesse magát, akkor,
- amikor már csak a 605. volt a világranglistán;
- amikor egész évben csak három tétmeccsen tudott lejátszani, és ebből kettőt vereséggel zárt;
- amikor, még ha nehezen is, de ország-világ előtt kimondta, hogy szeretné bővíteni a családját, és nem akar ismét élsportolóként teherbe esni, ezért befejezi a profi pályafutását?
Ezt a kérdést sokan próbálták megválaszolni az idei US Open előtt. Volt, aki azt tippelte, hogy Williams simán csak szeretett volna még egyszer, utoljára szerepelni a tenisz legnagyobb színpadján. Aztán az is felmerült, hogy a teljesítményétől függetlenül a karrierjét szimbolikusan keretbe foglalja, ha hazai közönség előtt, pont ott hagyja abba, ahol 17 évesen először ért fel a csúcsra. Sokan szerettek volna hinni abban is, hogy minden esélytelensége ellenére – sőt, talán épp amiatt – képes lehet még egyszer, utoljára behúzni egy Grand Slamet, pont azt a huszonnegyedik trófeát, amellyel az örökranglista csúcsára is felérhetett volna Margaret Court mellé.
A legvalószínűbb az, hogy a fenti megfejtések mindegyikében van némi igazság, már csak azért is, mert Williams maga is mindre utalt a sokat idézett, Vogue-ban közölt (magyarul az Eurosport honlapján olvasható) írásában. Bár meccsről meccsre világsztárok sora (Hugh Jackmantől kezdve Mike Tysonon, Lindsey Vonnon és Tiger Woodson át egészen Zendayáig) ült az amúgy is zsúfolásig telt lelátókon, alighanem arra készülve, hogy élőben búcsúztathassák Serena Williamset, ő ismét nem adta meg magát, és utoljára, csak azért is megcsillogtatta a klasszisát. Az elsőfordulóban a montenegrói Danka Kovinić ellen helyenként már egészen meggyőző játékkal nyert 6:3 6:3-ra, a második fordulóban pedig óriásit küzdve, a hazai közönség szeretetében fürdőzve 7:6, 2:6, 6:2-re verte meg a torna második kiemeltjét, Anett Kontaveitet.
Az élet végül úgy alakult, hogy a harmadik fordulóban már a hatalmas küzdelem sem bizonyult elégnek a továbbjutáshoz, Alja Tomljanovic 7:5, 6:7, 6:1-re győzött ellene.
De amikor Serena Williams pénteken utoljára sétált le a New York-i centerpályáról, nem búcsúzott és nem is visszavonult, egyszerűen továbblépett, mert már jó előre úgy döntött, hogy a profi karrierje végére evolúcióként fog tekinteni. Még akkor is, ha neki talán mindenkinél jobban fog hiányozni a sportolói énje, az a lány, aki teniszezett.
