Nemcsak neve nincs még a népligeti kézicsarnoknak, de túl sok értelme sem

A fejemben nagyjából így képzelem a fideszes brainstormingot a népligeti kézicsarnok megépítésével kapcsolatban:

• Te, már tényleg nem tudunk hova stadiont építeni. Budapesten mindenkinek újat húztunk fel, vagy kicsit feljavítottuk az eredetit. Egyszerűen már nincs hova ennyi focipályát építeni.
• De a foci nagyon fontos!
• Igen, de már stadionja van a Tállainak Mezőkövesden, a Sesztáknak Kisvárdán, a debreceni önkormányzatnak, de még Viktor gyerekkori háza mellé is felhúztunk egy makoveczi ékszerdobozt. Lássuk be, tényleg kimaxoltuk a lehetőségeket.
• A Máté nem szeretne stadiont?
• Ő most eléggé benne van a kézilabdában, azt meg zárt térben játsszák.
• Hát, akkor húzzunk fel egy akkora kézicsarnokot a semmi közepére, amekkorát csak lehet!
• 6-8 ezer férőhelynél nagyobb kicsit indokolatlan a piaci állapotokat ismerve, nem is beszélve a Covidról.
• Kevés! Ennél jóval nagyobb kell!
• 20 022 férőhelyes lett, maradhat?
• Maradhat! És mi lesz a neve? A Puskás Stadion és a Pancho Aréna már foglalt. Esetleg Száguldó Őrnagy Csarnok? Öcsi bácsi Szentélye? Mindörökké 6:3? Aranycsapatbarlang?
• Ez egy kézilabdapálya…
• Jó, akkor majd később elnevezzük valamiről, de kezdjétek el építeni!

Egész egyszerűen semmi sem indokolja, hogy 2021-ben, a Covid-járvány második évében átadjanak a Népligetben egy 20 ezres csarnokot. Olyannyira nem, hogy a december 16-i megnyitó minden pillanatán érezni lehetett, hogy ez az egész csak egy nyűg, egy kötelező kör egy csomó embernek, és igazán senki sem érti, mi is ez az egész.

Egy személyes sztorival indítanék. A Gyáli úton nőttem fel, ami sokáig szomszédos volt az egykori Fradi-pályával, és 25 éven át mindennap a Könyves Kálmán körúton keresztül mentem iskolába, dolgozni vagy egyszerűen csak haza valahonnan. Első kézből néztem végig, ahogy ez a nem éppen felemelő környék a város többi részével ellentétben évtizedeken át semmit sem fejlődött. Aztán jó pár éve irodaépületeket húztak fel, elbontották a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem és katonai laktanya azbesztet árasztó romjait, majd eldózerolták az Albert stadiont is.

Most rá sem lehet ismerni a környékre. Az Albert stadion sasszárnyas lelátói helyett a hatalmas Telekom-székház takarja ki a futurisztikus Groupama Arénát, a Könyves Kálmánon egyre-másra húzzák fel az irodaépületeket, a buszpályaudvar mögött pedig megépült egy akkora hodály, ami tényleg úgy néz ki ezen a környéken, mintha leszállt volna az első anyahajó egy földönkívüli invázióhoz. A Népligetet és környékét elérte a dzsentrifikáció szele, de pont annyira, hogy a szemközti oldalon évek óta rohadó Planetárium szimbolikus emlékeztetője legyen annak, hogy mennyivel fontosabb lett a sport Magyarországon a tudománynál.

A jelenlegi magyar kormányról közismert, hogy sportnemzetként tekint Magyarországra, és ez annyira fontos, hogy gyakran még a józan észt is felülírja. Ugyan jó régóta nem követem a kézilabdát, azt még én is tudom, hogy ha fociban csak a Fradi kiemelt meccsei és a válogatott képes 10 ezres tömeget vonzani, akkor ez a szám a vízilabda vagy a kézilabda esetében jóval alacsonyabb. Egy Veszprém vagy egy Szeged nyilván képes nagyobb meccseken 3-5 ezer embert is becsődíteni, de amíg a Fradi női kézicsapata maximum 2-3 ezer ember előtt játszik, addig teljesen értelmetlennek tűnik egy 20 022 férőhelyes kézicsarnok. Még akkor is, ha a válogatott meccseire azért jóval többen szoktak összegyűlni.

A Google Térkép és a Wikipédia szerint az új sportlétesítményt egyelőre szimplán Budapesti Multifunkcionális Sportcsarnoknak hívják, ezért engedje meg a kedves olvasó, hogy én is csak szimplán Sportcsarnokként hivatkozzam rá. Szóval a Sportcsarnok felé közeledve az alábbi két benyomáson volt a domináns:

• meglepően kevesen vannak,
• megdöbbentően hatalmas maga az épület.

Pedig a belépő mindössze ezer forint volt, ezért családi programokat, all-star meccseket és Punnany Massif-fellépést garantáltak a szervezők, de az egész eseménynek olyan hangulata volt, mintha az utolsó pillanatban dobták volna össze, és mindenki csak túl akart lenni rajta valahogy. A Punnany Massif fellépését például koncertshow-ként hirdették, ami annyira idióta, nem létező kifejezés, mintha azt mondanánk, hogy autókocsi vagy biciklikerékpár.

Később kiderült, hogy a leírva talán még jól is csengő kifejezés valójában csak egy szimpla főpróba volt, a zenekar egy nem túl nagy színpadon, nem túl bonyolult show-elemekkel, rettenetes hangosítással adott egy közepesen hosszú koncertet a szinte üresen kongó arénában. Ha nem sejteném, hogy ezért a fellépésért tisztes gázsit kaptak, még meg is sajnáltam volna őket, hogy egy tök halott hangulatú helyen, egy kézipálya sarkán, egy picike színpadon kellett játszaniuk úgy, hogy a zenéjük sokszor csak disszonánsan búgó zajnak hatott, amiből még a legegyszerűbb refrént sem lehetett gyakran kihallani. Mintha a komplett zenekart csak rákötötték volna arra a hangfalra, amelyről a műsorvezetők is szóltak, annyira rettenetes volt a hangosítás. Hogy mennyire bizarr volt az egész, azt talán az jelzi a legjobban, hogy még a zenekar egyik frontembere is valahogy úgy próbálta feltüzelni a közönséget, hogy

Sziasztok, kézilabdacsarnok!

Ez pedig egyáltalán nem a zenész hibája, hiszen a szervezők a megnyitóig egyszerűen nem nevezték el a helyszínt, szegény előadóművész pedig akkor hogyan hívja a közönséget? Szevasztok, emberek? Szevasztok, kézilabdát kedvelő nézők? Nem, szevasztok, Sportcsarnok, tényleg ez az egyetlen vállalható megoldás. (Frissítés: A csarnok Wikipédia-oldalán december 16-án este 10 után megjelent, hogy az épület szponzorált neve MVM Dome)

De kicsit előrerohantam. Ugyanis a helyszínre beérve (három kapun való beléptetés után) azt hittem, hogy valami futurisztikus élményben lesz részem, de a Sportcsarnok belseje elsőre egyáltalán nem impozáns, sőt, totál ugyanúgy néz ki a lelátón és a pályán kívüli rész, mint a Papp László Aréna. Édességeket, üdítőt és sört áruló pultok, ruhatár, nem dohányzónak szánt, de dohányzásra használt menekülőútvonalak, nagy, szürke terek, és itt-ott pár izgalmasnak tűnő világítás, de semmi több. Mellettem közben elsétált a Fradi-sas és Gedeon, az MTK kabalalibája, és miközben őket fotóztam, Gedeon odasétált hozzám, hogy ha akarok, lőjünk egy szelfit. Annyira kedvesen, kedélyesen jött oda hozzám, hogy a lokálpatrióta DNS-embe kódolt fradizmusom pár pillanatra kikapcsolt, aminek ez a fotó lett az eredménye:

Kicsit tovább téblábolva azt azért észrevettem, hogy aki rajong itthon a kézilabdáért, vagy ehhez a közösséghez tartozik, az valószínűleg eljött. Sportmelegítős kisfiúk és kislányok, fekete pólós ultrák és pár jobban öltözött hölgy és úr jelentette a közönséget, ami a szpíker szerint hatezer emberből állt. De ebben a rohadt nagy hodályban ez a hatezer ember inkább tűnt 2-3 ezernek. Miközben ezen gondolkodtam, elsétáltam egy Gattyán György-féle teqballasztal mellett, amiről azt már tudom, hogy voltaképpen a pingpong és a lábtengó keveréke, de jó pár percig kellett néznem, amíg rájöttem, hogy itt valami egészen mást csinálnak. Az ott lévő fiatalok és idősebbek ugyanis nem teqballoztak, hanem quatcholtak, ami a kézilabda pingpongasztalra (bocsánat, teqballasztalra) optimalizált verziója, de igazából csak egyszerre hat-hét ember dobálta össze-vissza a labdákat.

A Sportcsarnok tényleg hatalmas, de hiába akartam az egészet bejárni, hamar rá kellett jönnöm, hogy igazából ugyanazt fogom látni körbe-körbe. Büfépultok, ruhatárak, kijáratok és pár dekorációs elem, hogy valami lekösse ezt a rengeteg gyereket. Az egyik ilyen egy villogó ledfal volt, ahol egy kedves hölgy mondta, hogy itt bizony szelfit készíthetek a fiúkkal. A „fiúk” itt a férfi kéziseket jelenti, a fotó meg valójában egy digitális szelfibox, amelyen kiválaszthatom, melyik öt játékossal szeretnék egy közös képet, hogy aztán a képernyőre bevigyorogva elkészüljön a közös fotónk. Így sikerült:

Na de legyünk őszinték: ki a francot érdekel, milyen a folyosó, a büfépult vagy a mosdó (a vécék egyébként tényleg rohadt jól néznek ki!), a lényeg a lelátókon és a pályán van.

A Sportcsarnok belseje pedig tényleg annyira impozáns, mintha valamilyen nyugati arénában lennénk.

A hatalmas különbség a Papp László Aréna és a Sportcsarnok között, hogy az Arénának a küzdőtere is annyira hatalmas, mint a lelátók, a Sportcsarnok esetében viszont a küzdőtér alig nagyobb másfél kézilabdapályánál. Elképzelni sem tudom, milyen hátborzongató élmény lehet egy ennyire kicsi pályán játszani úgy, hogy méterekkel fölötted ezrek üvöltenek. Kicsit olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet egy NBA-meccsen ülni Amerikában, ha a nézők háromnegyede nem jött volna el. Van hatalmas belogó jumbotron a pálya felett, minden lelátó fölött hatalmas ledfalak, a székek kényelmesek, felhajthatók és párnázottak, és úgy általában nagyon tágas és szellősnek tűnik a lelátón még akkor is, ha sikerül egyszer majd feltölteni nézőkkel.

Az más kérdés, hogy szegény nézők enyhén szólva elég vérszegény programot kaptak. A Punnany Massif koncertshow-ja/főpróbája/fellépése mellett 4-5 kabala bohóckodott a pályán, szegény műsorvezetők próbálták kicsit feltüzelni a közönséget, ami még fél ház esetében is működött volna, de ennyi emberrel nagyon nem. Aztán egy ideig azt nézhettük, hogy a magyar női kézilabda legnagyobb élő legendái (Radulovics Bojána, Görbicz Anita, Kökény Beatrix, Farkas Ági és még lehetne sorolni) heteseket lőnek hol a gyengébbik kezükkel, hol csukott szemmel, a kapuban pedig valamilyen kabalaállat bohóckodik.

Ott mentem ki a második sörömért (a korsó sör egyébként 790 forintba került, de egyszer ki kell fizetni a 350 forintos repoharat is), amikor épp Kökény Bea lőtt a gyengébbik kezével Gedeonnak, az MTK-libának, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon ki élvezi ezt egyáltalán. A nézők biztos nem, hiszen tét nélküli poénhetesdobásokat látnak a pályán. A veteránok biztos nem, mert amíg a férfiak legalább egy „rendes” meccset játszhattak egymással, addig a nők csak jópofizó heteseket kaptak. És ahogy észrevettem, a műsorvezetők sem, akik hiába próbáltak meg mindent, hogy valahogy hangulatot csináljanak, végül egészen mélyre kényszerültek menni.

A harmadik sörömért ugyanis akkor mentem ki, amikor Petur András a pálya szélén elkezdte wild gardennek (ez angolul vad kertet jelent tükörfordításban) hívni Vadkerti Attilát, majd Ivo Diaz nevével rakott össze egy ivós poént.

Szó se róla, baromi nosztalgikus volt látni a saját gyerekkorom kézis hőseit, ahogy 40 felett is képesek kínai figurára, betörésekre és egy-egy keményebb átlövésre. Majd egyszer például mondja el nekem valaki, hogy minek kell lenni ahhoz előző életemben, hogy olyan génállományom legyen, mint Carlos Péreznek, aki 50 évesen is úgy mozog, ahogy én már 25 évesen sem tudtam.

A Sportcsarnokot tehát zenei főpróbával, öregfiúkmeccsel és kabalás bohóckodással nyitották meg, ami egy 100 milliárd adóforintba kerülő projekt esetén döbbenetesen lehangoló, és joggal veti fel azt a kérdést, hogy ezt a monstrumot hogyan töltik meg emberekkel annyira rendszeresen, hogy rentábilis legyen. Mindenki látja, hogy az új stadionok konganak az ürességtől, a Fradin kívül a többi klub jó, ha 1-2 ezer embert ki tud vinni a lelátókra. A kézilabdában vannak ennél népszerűbb csapatok mind férfiben, mind nőiben, de ebben a 20 ezres csarnokban valószínűleg elférne az összes első osztályú kéziklub szurkolója, női és férfi csapatok együtt.

Nyilván lehet ide hozni nagyobb nemzetközi eseményeket, és ahogy hallom, a Sportcsarnok sem kizárólag kézilabdára jó, lehet itt majd jéghokit, kosárlabdát vagy teniszt is játszani, sőt, akár vízilabdát is, de azt már senki se akarja megkérdezni, hogy utóbbi esetében akkor meg mi a francért építették meg pár híddal odébb a Duna Arénát. Egyedül a válogatott mérkőzéseknél lehet valamennyire kihasználva ez a böhöm nagy tér, de azokból nincs minden héten kettő-három, hogy bármi is indokoljon egy ekkora beruházást.

Lehet arról is hallani, hogy majd élőzenei koncerteket akarnak idehozni, ami azért jópofa ötlet, mert ha egy Punnany Massif-főpróbát sem képesek a szervezők kihangosítani, akkor hogyan fognak mondjuk világsztárokat? Csak mert a Papp László Aréna alig pár ezer férőhellyel kisebb, és az sincs maximálisan kihasználva, pláne nem a Covid-járvány második évében, amikor minden turnét és koncertet lemondanak vagy újabb egy-két évvel tolnak későbbre. Ráadásul annyira kicsi a küzdőtér, hogy ott túl nagy színpad nem igazán fér el, ahogy a közönségnek is csak a töredéke tudna a színpad előtt csápolni. A brutálisan torz visszhang és a Punnany Massif rettenetesen szóló főpróbája után azért őszintén nagy bátorság kell ahhoz, hogy ide komoly produkciókat akarjanak hozni.