Még mindig oktat a brazil matuzsálem, egy kirgiz második szemöldököt ajándékozott új-zélandi barátjának

Talán sehol sem mutatkozik meg olyan kíméletlen őszinteséggel az öregedés, mint a küzdősportokban, ahol a reflexek, a ruganyosság, az állóképesség minimális kopása is nagyon hirtelen tudja nagyon esendővé tenni a korábban érinthetetlennek tűnő bajnokokat is. Nem véletlen, hogy a csúcsról a nyugdíj felé vezető út rendszerint csúf vereségekkel van kikövezve, és csak kevesen tudnak pont a csúcson, pont dicsőségük teljében visszavonulni, mint mondjuk Habib Nurmagomedov.

Más kérdés, hogy vannak, akiket nem zavar a vereségekkel meg-megtört pályaív, és legendájukat sem a meccsmérleg határozza meg, hanem az újabb meg újabb kihívásokkal való szembenézés. Így van ez például az Ultimate Fighting Championship volt pehelysúlyú bajnokával, a brazil José Aldoval is, aki sokadvirágzását éli a szervezet egyik legerősebb súlycsoportjában.

Évekkel ezelőtt bejelentette a visszavonulását, de a mai napig oktatja a trónkövetelőket

Aldo még mindig csak 36 éves, életkora önmagában nem számít kiemelkedően soknak a küzdősportokban. Azonban ha bunyóéletkorát vesszük figyelembe, akkor 18 éves profi pályafutásával a brazil valóságos matuzsálem. A csendes, visszahúzódó természetű Aldo eredetileg focista akart lenni, de 17 évesen már kifejezetten egy MMA-karrier reményében költözött az Amazonas melletti Manausból Rio de Janeiróba.

18 évesen vívta első hivatalos mérkőzését, 20 éves korára már Japánban és Nagy-Britanniában is meccselt, 23 éves korára pedig átgázolt a 2000-es években meghatározó szerepet játszó World Extreme Cagefighting szervezet mezőnyén, és elnyerte a világbajnoki övet, amit azután a WEC felvásárlása után a UFC-ben is éveken keresztül magabiztosan védett meg.

Aldo meccsein szó szerint ijesztő veréseket osztott ki. De agresszív rohamai, hentesbárdként hasító combrúgásai és ellenfelei földreviteli kísérleteit páratlan ritmusérzékkel megakasztó térdrúgásai mellett sikereiben olyan szubtilis eszközök is szerepet játszottak, mint a támadás tengelyéről való elmozgást, kifordulást mesterien alkalmazó védekezése vagy – akkor még csak – védekezésben előhúzott birkózótudása.

Sebezhetetlen korszakát Conor McGregor zárta le; az ír ugyanis a UFC által tüzelt hosszú, és Aldónak kellemetlen médiakampány után 13 másodperc alatt kiütötte őt. A brazil soha nem kapott lehetőséget az ilyen nagy bajnokok ilyen gyors vereségei után amúgy szokásos visszavágóra, mivel McGregor bajnoki övéről lemondva a könnyűsúlyba távozott. De Aldo alig nyerte vissza Frankie Edgar ellen az övét, máris szembetalálta magát újabb nemezisével. Max Holloway előbb hazai pályán, Rio de Janeiróban taszította le őt a trónról, majd néhány hónappal később egy újabb KO-győzelemmel tette egyértelművé a korszakváltást.

A vereségek megmutatták a korábban sebezhetetlennek tartott brazil páncéljának repedéseit; a brazil nem tudott mit kezdeni az óriási fordulatszámot diktáló újgenerációs bunyósokkal (Holloway után a jelenlegi bajnok Alexander Volkanovskival sem), akik felőrölték a komótosabb ritmust kedvelő brazilt. Aldo 33 évesen el is kezdte pedzegetni, hogy ő már nem akar több ötmenetes főmeccset vívni (az MMA-ban egy normál meccs háromszor öt percig tart, a gálák főmeccseit írják ki öt menetre) ha lejár az aktuális szerződése, akkor visszavonul. Azonban a nyugdíjig hátralévő időben óriási győzelmeket aratott, de a Volkanovski elleni vereségével elvesztette a lehetőséget egy újabb címmeccsre.

Így azután Aldo otthagyta a pehelysúlyt, azonban mindenkit meglepve nem feljebb lépett, hanem lefogyasztott a 61 kilós harmatsúlyba. A brazil, aki addigi karrierje során csak óriási szenvedések árán tudta hozni még a 65 kilót is, első mérlegelésén úgy nézett ki, mint egy kísértet, de az étrenden és fogyasztási módszeren való változtatásnak köszönhetően beleszokott az új súlycsoportjába. Ugyan második harmatsúlyú meccsén az elképesztően kemény orosz bajnok, Pjotr Jan megállította, de vereségére Aldo két veszedelmes kihívó, Marlon Vera és Pedro Munhoz legyőzésével talált gyógyírt.

Ez az Aldo ráadásul már nem egészen az az Aldo, aki a 2000-es években rohammal vette be a pehelysúlyt. Bunyójában már sokkal hangsúlyosabb a boksz – rúgásait csak desszertnek tartogatja –, és nem restelli dobásokkal és földharccal széttördelni ellenfelei nagyfordulatszámú bunyóját (mert ugye a legenda-státusz azzal is jár, hogy Aldo ellenfelei tökéletesen tisztában vannak erősségeivel és gyengéivel, és ezekre több órányi meccsfelvétel segítségével készülhetnek).

Mindig volt egy újabb trükk az ingujjban

Azt nem lehet mondani, hogy magyar idő szerint vasárnap hajnali ellenfele, a bukmékerek által valamivel esélyesebbnek tartott bostoni Rob Font ne készült volna fel Aldóból. Az első menettől kezdve folyamatosan szurkálta a brazilt gyors első kezes ütéseivel, Aldo aktív fejmozgását szép felütésekkel büntette, és kemény, energiaszívó ütéseket mért testre is. A tökéletesen kalibrált bunyóval – melyben csak annyi volt a szépséghiba, hogy földreviteli kísérletét Aldo magabiztosan hárította – Font el is vitte volna a menetet, csakhogy 10 másodperccel a gongszó előtt Aldo megvillantott egy balegyenes-jobbegyenes kombinációt, amivel földre küldte ellenfelét.

Font szerencséjére a menet rögtön véget is ért, és a második menetre regenerálódva onnan folytathatta, ahol a bekapott ütés előtt abbahagyta. Csakhogy hiába dolgozott többet ellenfelénél, a bedagadt szemű Aldo találatai újra meg újra megrendítették őt, földreviteli kísérleteit pedig mindig megkontrázta a brazil, aki utána percekig a földhöz tudta őt szegezni.

A korábban az ötmenetes meccsektől elzárkózó Aldo az intenzív küzdelem közben is képes volt a tempóváltásokra, váratlan offenzívákra, kulcsfontosságú találatokra, és az utolsó menetekben nem volt rest földharcban kifárasztani ellenfelét, miközben ő felső pozícióból értékes perceket nyert (ennek ellenére Aldo a meccs végére annyira kimerült, hogy képtelen volt egy fojtást befogni a kiszolgáltatott Font-on), és végül magabiztos pontozással hozta magát a meccset is.

Aldo bejelentette, hogy újból célba veszi a harmatsúlyú világbajnoki övet, és kihívta az elmúlt években doppingügyei, majd sérülése miatt csak hézagosan bunyózó egykori világbajnokot, TJ Dillashaw-t, döntsék el, melyikük mehet a bizarr sorsú címért.

Forgórúgással is lehet erősíteni egy barátságot

A hajnali gála másik főmeccsét két könnyűsúlyú thai-boksz klasszis vívta. A kirgiz (de orosz-azeri származású és Kazahsztánban született) Rafael Fizijev és az új-zélandi Brad Riddell korábban edzőpartnerek is voltak az egyik legfontosabb thaiföldi edzőközpontban, a Tiger Muay Thayban, és amikor kiderült, hogy a UFC összepárosítaná őket, megbeszélték egymással, hogy a meccsre félreteszik a barátságot, de utána megmarad a jó viszony. Sőt, Fizijev a meccs előtt azt állította, hogy szerinte ez a rivalizálás erősíteni is fogja a barátságukat.

A meccs természetesen egy technikás és szikrázóan kemény állóharcot hozott. Érezhetően Fizijev diktálta a tempót, és testrúgásaival szépen kontrol alatt tartotta ellenfele mozgását, de egyik könyökütésével a második menetben Riddell homlokán egy csúnyán vérző második szemöldököt is nyitott. A harmadik menetben azután Fizijev gyilkos csapdába csalta barátját: úgy tett, mintha bal lábával egy újabb testrúgásra készülne, majd az erre ösztönösen jobbra mozgó Riddellt meglepte egy forgó köríves rúgással. A kirgiz talpa az új-zélandi állán csattant, a bíró pedig úgy gondolta, Riddell eleget kapott.

Győzelmével az első UFC-meccsén egyébként Magomed Musztafajevtől szintén forgórúgással vereséget szenvedő, azóta viszont hibátlan Fizijev bekerült a UFC talán legerősebb súlycsoportjának legjobb 10 bunyósa közé, és nem lenne meglepő, ha jövő ilyenkor már címmeccsen látnánk viszont.