A világbajnokság egy olyan szám, ami velünk továbbra sem tűnik oszthatónak

Hétfő este lejátszotta utolsó világbajnoki selejtezőjét a magyar labdarúgó-válogatott, és harmincöt év után most sem sikerült kijutnunk a világ legnézettebb sporteseményére. Marco Rossi együttese azonban két győzelemmel zárta a selejtezősorozatot, ezzel pozitív impulzusokat adva a végére a futballszeretőknek és a teljesítményt elemzőknek, értékelőknek. De tényleg van okunk a mosolygásra?

A három Európa-bajnoki csoportmérkőzés és a két barátságos találkozó mellett tíz világbajnoki-selejtező mérkőzés szerepelt a magyar válogatott idei naptárában. A hat győzelem mellett öt-öt vereség és döntetlen díszíti az idei bizonyítványt, ez 51,11%-os teljesítmény, a következő osztályba léphetünk.

Hogy mennyire fognak mosolyogni majd a szülők az osztályzatokat és az egész évben mutatott teljesítményt látva, az még kérdés, de tény, hogy

az évekkel ezelőtt beharangozott fejlődést, előrelépést ezek a számok még nem támasztják alá.

Minden új sorozat előtt reménykedünk, felülünk az érzelmi hullámvasútra, számolgatunk, és a végén az aktuális eseménnyel csak ülünk, mint két ismeretlen, iksz és ipszilon megoldatlanul.

2010-ben remek lapokat kapott kézbe a magyar labdarúgás, a bubi és dáma mellé már a flopra megérkezett a tízes, az ász és természetesen a király. Hatalmas összegek estek be a kasszába, és az osztó személye nem változott a következő években sem. A bankók mellé megérkeztek az ígéretek, a stratégiában megfogalmazott célok, és ezek nagy része sikeresen meg is valósult. De a szakma mostohagyerekként csúszott ki a hozzáértés öleléséből. A tizenegy éve tartó kánaán alatt az eredmények nem sokat változtak.

A világbajnokságra kijutásról csak az mer álmodozni, akinek a selejtezők előtt kommunikálni kell az esélyeinkről, de neki is csuriban van az ujja az asztal alatt a sajtótájékoztatón. Az Európa-bajnokság látogatását engedélyezték a kiscsoportosaknak is, bővítve a mezőnyt, így egy harmadik és egy negyedik hely is elegendő volt ahhoz, amihez korábban sohasem. Az elmúlt évtizedben kivétel nélkül ezeket a helyeket sikerült megszereznünk, az aktuális világranglista-helyezéseink sem változtak, és a százalékos teljesítményeink sem térnek el nagyon egymástól.

Harmadikból negyedikre

A harmadik kalapból sorsolt magyar válogatott 4. helye csalódásnak mondható, pláne, ha számításba vesszük, hogy Anglia és Lengyelország ellen is szinte tét nélküli meccsen sikerült begyűjteni a pontokat. Az angoloknak három pont kellett a továbbjutáshoz, és az utolsó két játéknapon Andorra és San Marino várt Gareth Southgate csapatára, Lengyelország pedig már biztos pozícióból várta a varsói találkozót.

Az albánok elleni stabil kezdőcsapathoz mérten így hat poszton is sztárokat pihentetett Paulo Sousa, a lengyelek szakvezetője. Ezt a megközelítést árnyalhatja picit az a kép, amit Marco Rossi konyhája mutat, ahol hiába a gyarapodó, jobbnál jobb receptek száma, elkészíthetetlenek az olasz konyha legfinomabb ételei, mert nem érkezik hozzájuk alapanyag. A magyar futball pedig képtelen volt a gyártásra és a szállításra is az elmúlt években, a keret öt top5-bajnokságából érkező labdarúgója pontosan az elért negyedik helyre predesztinálja a válogatottat.

A szövetségi kapitány mutatói javuló tendenciát mutattak az elmúlt években, így nem meglepő, hogy eredményességben az utóbbi évtizedek legsikeresebb kapitányainak egyike, pedig fogyasztotta a labdarúgás a szakvezetőket rendesen, akkor is, ha már nem fért a hasába.

A nyári Európa-bajnokságon mutatott produktum sokakat terelt vakvágányra, elhitetve az addig elképzelhetetlent: hogy bárkit megverhetünk. Aztán jött egy hazai pofon Anglia ellen, egy kellemetlen kilengés Albániát fogadva és máris keresztbe húzott mindent az ép ész, a boldogság rideg törtjele.

Ilyenkor elkezdődik a magyarázkodás, a hibás, a bűnbak keresése, egymásra mutogat, aki addig együtt hált és vacsorázott. Telnek-múlnak a napok, hetek, hónapok és azon kapjuk magunkat, hogy a legutóbbi tíz mérkőzésünkből csak San Marino és Andorra ellen nyertünk, és talán, egy kis szerencsével, akár még a harmadik helyet is megkaparinthatjuk.

Nem sikerült! Nem sikerült a csoportunkban velünk hasonló erőt képviselő vagy komolyabb képességeket felvonultató csapatok ellen bravúrokat felvonultatni sem. Nagyon szép eredmény, kommunikálni kiválóan lehet, de a londoni és varsói eredmények igazi értékét a kiélezett helyzet tette volna igazán értékelhetővé. Mindeközben a térség, a szomszédok, a sógorok, az állandó összehasonlítás alá esők is pályára léptek, nem is akárhogyan.

A közvetlen riválisok ellen minden csapat jobban teljesített, egyedül Ausztria – akitől a végső megváltást, segítő jobbot reméltük – esett térdre hamarabb, hozott rosszabb mutatókat. A csoport első három helyezettje ellen szerzett öt pont nem a legjobb statisztika, mint ahogy az sem, hogy ezeken a meccseken átlagban csak hat és fél gólszerzési kísérletig jutottunk mérkőzésenként, és ezekből, is kettő talált csak kaput. Így nehéz mérkőzéseket nyerni.

A Nemzetek Ligájában legyőzött és megelőzött Szerbia, valamint Horvátország is erőn felül teljesített, az utolsó fordulóban harcolva ki a katari repülőjegy megváltásának lehetőségét. Lengyelország az utolsó előtti játéknapon már bebiztosította a rájátszásra jogosító helyét, Románia és Szlovákia is a játékerejének, lehetőségeinek és a világranglistán elfoglalt helyének megfelelően teljesített. Mi pedig irigykedünk, miközben nagyítóval keressük évek óta a problémákat, gondokat, a szakmai mentőcsomaghoz vezető térképet. Számos javaslat, észrevétel látott már napvilágot az elmúlt években, mégis a legegyszerűbb a számoknál maradni.

Az NB I.-ben játszik a legtöbb külföldi munkavállaló úgy, hogy a legmagasabb átlagéletkorral is a magyar liga rendelkezik. Külföldiekkel és idősödő labdarúgókkal töltjük fel azokat a helyeket, ahova az akadémiáinkról szeretnénk tehetségeket kinevelni. Ezen a ponton elbukik a logika.

Vannak, akik javulást vélnek felfedezni a hazai színvonalban, azonban az Európa-liga és a Konferencia Liga-selejtezők, az UEFA-koefficiens szerinti helyezés nem erről árulkodik. A Ferencváros elmúlt években mutatott fejlődése és nemzetközi részvétele nem mosható össze az egész közeg nemzetközi szinthez mért előrelépésével – mivel olyan nincs.

Az utánpótlásbázisokról kikerülő nagyszámú, minőségi portéka szintén nincs. Innen megközelítve pedig nem szabad szomorkodni, hiszen semmi szokatlan nem történt: ugyanúgy szerepeltünk, mint eddig bármikor, a szövetségi kapitány kihozta a jelen körülmények között a legtöbbet csapatából, és mosolyogva zárta a 2021-es évet. Feladnunk sem kell azonnal, azt mondják, egyre tágabb lesz a tér, a futballunk és a világbajnokság pedig, mint két párhuzamos vonal, a végtelenben talán összeér.

Jövőre edzőmérkőzéseken és a Nemzetek Ligája A csoportjában nézhetjük meg testközelből, hogyan csinálják ezt a nagyok, a legjobb csapatok. Ilyen mérkőzéseken lehet fejlődni, álmodozni és számolgatni tovább. Hiszen kit kitettek, mint egy zárójelet, ha írni nem is, de számolni megtanul. A végeredmény: maradnánk versenyben, egyszer maradnánk már maradéktalanul.