338 ezer kilométer van a lábában, de amíg járni tud, addig futni is
2021. október 15. – 23:18
Bogár Jánosról úgy tartják, hogy legszívesebben két testben élne, mert akkor egyszerre több futóversenyen is részt vehetne. Noha egy testben is éppen elég kilométert gyűjt be: most például egy hétbe sűrítette bele a 246 kilométeres Spartathlont és a 216 kilométeres Ultrabalatont.
„Az Ultrabalaton nem hiányzott már a testemnek, de eleve úgy terveztem, hogy ha sérülés nem jön közbe, akkor a Spartathlon után ezt is megcsinálom. Az a sok pacsi, buzdítás és hajrázás, amit kaptam az Ultrabalatonon, viszont nagyon jó a léleknek, ezt mindig nagyon szeretem átélni, nehéz meglenni nélküle” – mondja Bogár, aki az Ultrabalatonon az 1-es rajtszám örökös birtokosa, bár szerinte ezt az idén óriási idővel nyerő Csécsei Zoltán is megérdemelné.
Ha az 57 éves Bogár már nincs is a leggyorsabb hazai ultrások között, a szakág megkerülhetetlen és legendás alakja. 1991-ben megnyerte a Spartathlont, az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres futást (2019-ig ő volt az egyetlen magyar férfi győztes a versenyen), majd a Bécs–Budapest szupermaratonokon vált szinte verhetetlenné, hatszor (1992, 1994, 1995, 1996, 1997, 1998) győzött az öt szakaszra elosztott, 320 kilométeres távon. Emellett négyszeres országos bajnok 100 kilométeren, és a mai napig érvényes az 1994-es, 24 órás futáson felállított országos csúcsa, a 263,7 kilométer.
Bogárt a Budapesttől Moszkváig elfutó, télen pedig a jeges Dunát rendre átúszó Schirilla György egyik könyve vezette az ultrafutáshoz és a vegetarianizmushoz. „Ahogy elolvastam a könyvét, egy óra alatt bekattantam, nagy motivációt adott, az addigi 10–20 kilométeres edzésadagokat 40–60-ra növeltem.”
Az 1980-as években nem túl sok ultraverseny között lehetett válogatni, itthon is csak bontogatta a szárnyait a szakág. Bogárnak először 1988-ban volt lehetősége ultrázni, egy Hungaroringen rendezett 100 kilométeres versenyen indult, ahol a második lett.
Azt mondta, kezdetleges körülmények voltak még akkoriban. „Amink volt, abból gazdálkodtunk. Ma a bőség kavalkádja van frissítőkből és táplálék-kiegészítőkból, mi meg csak Polyvitaplexet (patikákban kapható vitamintabletta) szedtünk, és ha sikerült, Ausztriából hozattunk Isostart és az Adidas Torsion cipőjét.”
A futásra békéscsabai katonai szolgálata idején kapott rá Bogár, a pihenőidőket is sokszor inkább edzésre fordította. Mindenféle távon elindult, és egyre jobb eredményeket ért el. „Az edzőm, Tóth Sándor szerint még jobb maratonfutó lehettem volna, ha csak arra készülök. 2 óra 19 perc az egyéni rekordom, de jól ment a 100 kilométer, és a 24 órába is belekóstoltam. Ezek inkább a lassulás irányába mutattak, de jobban is szerettem az ilyen hosszú távokat.”
Bogár 1989-ben már a Spartathlonon is kipróbálta magát, első nekifutásra a 13. helyen végzett, 30 óra 43 perc alatt teljesítette a 246 kilométert. Egy évvel később, az idején közel hat órát javítva már a harmadik volt, majd 1991-ben, 24 óra 15 perces futással elhódította az első helyet.
A győzelem után harminc évig nem tért vissza Athénba a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Fancsalon élő futó, de idén ősszel újra ott toporgott 23 másik magyar futó mellett a rajtnál. Hogy ott lehetett, azt az érte megmozduló futóbarátainak is köszönhette, ők adták össze a költségeit biztosító pénzt. Bár Bogárnak hihetetlen eredménysora van, sosem tudott profivá válni, nehéz körülmények között él. Az ultrázás most is sokaknak csak hobbi, pár évtizeddel ezelőtt pedig még esélytelenebb volt ebből megélni. Bogár, ha nyert is pénzeket, azt mindig a versenyeire vagy a felkészülésére fordította, azok az autók, amelyek a Bécs–Budapestek első helyeiért jártak, szintén ezt a célt szolgálták. A szponzorainak többsége pedig inkább csak termékekkel támogatja, támogatta. A fanatikusan edző Bogárnak a munkáit sem volt egyszerű mindig összeegyeztetnie a sportkarrierjével, megesett, hogy műszakba kellett mennie, és ezért nem állhatott fel valahol a dobogóra.
„Az idei Spartathlon nem jött volna össze, ha Tamás Rita és sportoldala nem segít nekem, ők biztosították a hátteremet, köszönöm azoknak, akik összefogtak értem. Felemelő volt, hogy a 24 magyar ott állt a rajtnál, és egymást segítettük, és szurkoltunk. A harminc év alatt nem sok minden változott, igaz, most az Akropolisz lábától indultunk, és nem a Márvány-stadionból. Gyorsan visszajöttek az emlékek, a Korinthoszi-csatorna után már tudtam, mi után mi következik, szinte az összes kanyar ismerős volt. A végén pedig jóleső meglepetés volt, hogy a verseny főszervezője szinte barátként fogadott, még ő is emlékezett rám harminc évvel ezelőttről.”
Egy ultra a megpróbáltatásokról szól, de aki Bogár János Spartathlon közben készült fotóit megnézi, mindig egy derűs, mosolygó alakot lát, akinek mintha meg sem kottyanna a közel 250 kilométer.
„A futás számomra mindig öröm, és az kiül az arcomra is, de azért vannak olyan fotók is, amelyeken nagyon szenvedek. A táv elejétől a végéig nem vagyunk boldogok, de számomra a futás szépségét jelenti az, hogy nehéz, és az a lényege, hogy legyőzzük magunkat. Amikor jól megy, akkor is szinte várom, hogy jöjjön a nehézség, és el is fog jönni, de a befutás után az ad elégedettségérzést, hogy megküzdöttem vele. Ettől válik széppé.”
Bogár idén 31 óra 22 perc alatt ért célba a Spartathlonon, ami elmondása szerint biztonsági futás volt, nem vett ki belőle mindent, másnap már tudott is futni pár kilométert. Néhány nappal később pedig már az Ultrabalatonon rajtolt el, és 29 óra 35 perc alatt sikeresen teljesítette is a 216 kilométeres távot. Azt mondta, korábban még jobb volt a regenerációja, ezt vegetariánus életmódjának is köszönheti szerinte, de még most is elég rövid időn belül képes egymás után nagy távokat lefutni. Igaz, ma már a napi kettő helyett inkább csak egyszer fut, 20–30–60 kilométereket.
„Az Ultrabalaton után volt egy kis izomlázam, de gatya fel, és mentem ki edzeni. Úgy vagyok vele, ha járni tudok, akkor futni is. Futás nélkül nem bírok ki szinte egy napot sem. Ebbe csak a sérülés tud beleszólni. Néha van ilyen, de akkor, ahogy a párom szokta mondani, az nem én vagyok, nem lehet velem olyankor bírni.”
Bogár mostanság is hetente 200 kilométereket fut, és összesítése szerint életében már 338 ezer kilométert lefutott, amivel nyolc és félszer megkerülhette volna már a Földet.
Az első magyar Spartathlon-győztessel persze nem csak ultrákon találkozhatunk, hanem gyakorlatilag bármilyen távon és az ország bármelyik pontján. Sőt, a határon túl is feltűnhet, hiszen gyakorta egy évben nyolcvannál is több versenyt teljesít.
„Volt, hogy egy hétvégén négy versenyen indultam. Minden héten át kell élnem, hogy futók között vagyok. Lényegtelen, hogy nyerhetek-e, 57 évesen erre már amúgy is csak gyenge mezőnyben számíthatok. Mindig jó új arcokat látni és a régiekkel találkozni, és együtt futni, szenvedni, szorítani a másikért. Mindenevő vagyok, nagyon nehéz rangsort felállítani, nekem szinte egyenértékű egy kassai két mérföldes verseny a Spartathlonnal vagy az Ultrabalatonnal. A rövid távok is nagyon fárasztók.”