Jogosan került célkeresztbe a bizalmi vagyonkezelés?

Az elmúlt hetekben számos írás jelent meg azzal kapcsolatban, hogy adózási szempontból milyen igazságtalan előnyöket teremt a Magyarországon 12 éve bevezetett ún. bizalmi vagyonkezelés (bvk) intézménye, és ez milyen károkat okoz a költségvetésben.

Ha ezen cikkeket olvassuk, szinte lelki szemeink előtt látjuk a „gazdag cégtulajdonosok” tömegeit, akik – mintha nem lenne holnap – rohannak értékesíteni a cégeiket. Mert adómentesen tehetik mindezt. Ez pedig egyes vélemények szerint olyan adóelőny, amire korábban nem volt példa.

A szóban forgó cikkek és megnyilvánulások között pedig akadt, amelyik azt sugallta, mintha a bvk megoldást jelentene a közpénzek magánvagyonokká történő átalakítására. Egyre több olyan szakértői vélemény is napvilágot lát, amelyek szerint az ún. családi (eseti) vagyonkezelések jó eséllyel adóelkerülési céllal jöttek létre, és csak a professzionális vagyonkezelés tudja biztosítani a prudens működést.

Jelen írásunk célja annak vizsgálata, vajon mennyire megalapozottak ezek a vélemények és állítások. Ez különösen fontos most, hiszen napirenden van a bvk intézményéhez kapcsolódó adózási szabályok jogalkotó általi újragondolása.

Tényleg törvénytelenül megszerzett közpénz kerül a bvk-ba?

Az utóbbi időben több olyan cikk és nyilatkozat látott napvilágot, ahol a bizalmi vagyonkezelést összemosták a magántőkealapokkal, ezzel azt sejtetve, hogy hasonló struktúrákról van szó, amelyek valamiképpen a közvagyon magánosítását is szolgálják. A közcímben feltett kérdés nagyon egyszerű, egyszavas megválaszolása előtt azonban elkerülhetetlen annak rövid, közérthető ismertetése, hogy mi is a bvk, mi a célja, kik a szereplői és miért került egyáltalán a magyar jogrendszerbe.

A bizalmi vagyonkezelés elsődlegesen egy vagyontervezési és vagyonvédelmi célokat szolgáló konstrukció, amely azért került be az újrakodifikált Ptk.-ba, mert a jogalkotó felismerte, hogy a rendszerváltozás óta létrejött egy olyan vállalkozói réteg, akiknél égető probléma a generációváltás és a hozzákapcsolódó vagyontranszfer. Ezek kezelésére korábban hazánkban nem állt rendelkezésre megfelelő eszköz, szemben számost nyugat-európai országgal.

Lényege és legfőbb előnye: a vagyontulajdonosoknak egy rugalmasan alakítható alternatívát ad a törvényes/végrendelet szerinti örökléshez képest. Mit jelent ez pontosan? A vagyon tulajdonosa nem pusztán az öröklés pillanatát, hanem az azt követő időszakot is szabályozni tudja: meghatározhatja a vagyonelemek (cégek, ingatlanok, likvid vagyon stb.) sorsát, a befektetési politikát, a jövőben döntéseket hozható személyi kört, illetve a vagyonhoz jutók körét (kedvezményezettek), a vagyonhoz jutás felételeit, mértékét, időpontját, stb.

Bár hosszan lehetne sorolni az érveket, szükségtelen részletezni, hogy mekkora igény van erre az érintetti kör részéről, különösen az évekig/évtizedekig épített családi tulajdonban lévő vállalkozások esetében.

Itt ugyanis egy pillanat alatt tud az alapító halála, az öröklés véget vetni az egy csónakban evezés elvének és gyakorlatának, ami garantált út a vagyonvesztéshez, nem beszélve az alapító személyes preferenciának sérülékenységéről.

De emellett számtalan példa és élethelyzet igazolja, hogy az örökléssel szemben miért ezt az utat miért jelöli ki a tulajdonos a vagyon jövőbeni kezelésére. Az pedig, hogy a jövő ilyen módon való leszabályozása milyen mértékű, az egyéni megítélés kérdése. A vagyon tulajdonosa választhatja azt az utat, hogy megtalálja és kijelöli azokat a személyeket, akikben és akiknek jövőbeni döntéseiben megbízik és emiatt nem alkot egy részletes szabályrendszert, vagy pedig a következő 50 évet „milliméter pontosan” leszabályozó útmutatót készít. És mivel a jogi szabályozás nagy rugalmasságot ad a vagyonrendelőnek, a két szélsőérték között bármit dönthet a vagyonrendelő és amíg él/cselekvőképes, ezt a döntését szabadon módosíthatja is, hasonlóan egyébként a végrendelethez.

Fentiek fényében tehát nagyon egyszerű a válasz az alcímben feltett kérdésre: a bvk nem a közpénzek szabálytalan megszerzésére lett tervezve, hanem kifejezetten a magánvagyon hosszútávú menedzseléséről szól.

Valóban sosem látott mértékű adőelőny vagy kiskapu?

Vizsgáljuk meg tehát a bizalmi vagyonkezeléshez kapcsolódó adószabályokat, azok közül is azt, amely oly sokszor került a kritikák középpontjába. Nevezetesen, a hivatkozott cikkek által már szinte mantrázott, leegyszerűsítő példát, mely szerint a tulajdonos a bvk-ból értékesíti a „plusznulláért” alapított majd bvk-ba rendeléskor felértékelt cégét és adómentesen jut annak ellenértékéhez.

A kérdés vizsgálatát indirekt módon kezdjük, azaz nézzük meg, hogyan alakul a cégvagyonban lévő értéknövekedés adózása akkor, ha a tulajdonos nem rendeli azt bvk-ba. Ez esetben a részesedést előbb-utóbb megkapják az örökösök, akik jellemzően az egyenes ági leszármazottak. Amellett, hogy az öröklés illetékmentes, vizsgálatunk szempontjából még fontosabb, hogy az öröklés időpontjában érvényes piaci érték lesz az örökösöknél az adózási (szja) szempontból érvényes bekerülési érték. Mit jelent ez? Egyszerű példával: ha a tulajdonos által korábban, 3 millió forintért alapított cég az örökhagyás pillanatában 3 milliárd forintot ér, akkor az örökösök a részesedés későbbi értékesítése, megszüntetése esetén 3 milliárd forint adómentes összeghez juthatnak, és csak az e feletti rész lesz adóköteles.

Ezzel szemben, ha a tulajdonos egy ponton úgy dönt, hogy a vagyonát bizalmi vagyonkezelésbe helyezi, akkor ezzel kvázi azonnal lemond a fenti adómentességről. Az alapító halála – mivel a vagyon bvk-ban van – nem lesz egy adóztatási pont, nem értékelődik fel az adózási szempontból elfogadott bekerülési érték (példánkban 3 milliárd forintra) az örökösöknél (akik már nem is örökösök, hanem kedvezményezettek). Ezen adómentességről való lemondást tudja valamilyen szinten kompenzálni az a kritikák középpontjában lévő szabály, amely lehetőséget ad arra, hogy a tulajdonos (vagyonrendelő) az aktuális piaci áron helyezheti a részesedést a bvk-ba. Az ekkor, tehát a vagyonrendeléskor meghatározott piaci ár az az összeg, amelyet a kedvezményezetti kör idővel (a jelenleg érvényes szabályozás szerint minimum 5 év elteltével) adómentesen szerezhet meg, az e fölötti összeg kizárólag adókötelesen tud eljutni magánszemély szintre.

Leegyszerűsítve az összehasonlítást: ha megtörtént mondjuk 2020-ban a bvk-ba rendelés, amikor is a piaci ár 1,5 milliárd forint volt, az alapító pedig meghal 2030-ban, amikor a cég piaci értéke 3 milliárd forint, akkor a bvk esetében a kedvezményezetti/örökösi kör összesen 1,5 milliárd forint adómentes jövedelemhez juthat, míg öröklés esetén az adómentes összeg 3 milliárd forint. Nyilvánvalóan fontos szempont a jövedelemhez jutás időpontja is az összehasonlítás során, viszont a példa jól mutatja, mennyire megalapozott vagy inkább megalapozatlan a „sosem látott mértékű adóelőnyként” való minősítés.

Csak kiegészítésképpen két megjegyzés még az adóelőnyök motiválta cégértékesítésekhez kapcsolódóan. Egyrészt nem életszerű, hogy a cégtulajdonosok pusztán azért akarnák értékesíteni cégeiket, mert ez adózási szempontból kedvező. Nyilván fontos szempont az adó, de ez csupán egy a sok közül. Másrészt pedig fontos azt is megemlíteni, hogy

ha valaki céget akar értékesíteni úgy, hogy az ne járjon adófizetési kötelezettséggel, nem kell hozzá bvk.

EU-s szabályozáson alapuló rendelkezések (holding struktúra, bejelentett részesedés) évtizedek óta teljesen legális lehetőséget adnak minderre. Ez logikus is, hiszen egy cégértékesítés esetén befolyó összeg jellemzően messze nagyobb mértékű, mint ami kizárólag fogyasztási célokat szolgál: nagy részét újra befektetik, amire tökéletesen alkalmas egy családi holding társaság.

Bár a fentiekben írtak fényében már nem feltétlenül lenne szükséges, mégis érdemes kitérni arra is, mennyiben tekinthető a bvk vonatkozó szabályozása „adózási kiskapunak”. Bár az ún. „kiskapunak” nincs hivatalos definíciója, jelentése közismert: egy szabály kijátszására, megkerülésére szolgáló rejtett, nem közismert lehetőség. Ez alapján a bvk és azon belül a vagyon felértékelésének lehetősége a kapcsolódó adózási következményekkel nem kiskapu.

Azt pedig, ha valaki visszaél bármely szabályozás adta lehetőséggel, és figyelmen kívül hagyja az adózásban a tételes szabályokon kívül az alapelveket, nevezetesen a rendeltetésszerű joggyakorlás és a tartalom elsődlegessége a formával szemben elveket, akkor azt sokkal inkább hívhatjuk feldobott labdának mint kiskapunak. Feldobott labdának az adóhatóság számára, aminek minden lehetősége megvan arra, hogy a nem rendeltetésszerűen eljáró adózókkal szemben fellépjen. Az pedig, hogy mi tekinthető ilyen magatartásnak, az ügy összes körülménye alapján ítélhető meg, de aki a hivatalosan hosszú távra létrehozott bvk-ját rövid időn belül megszüntetve magánszemély szintre vitte az adómentesen kivehető pénzét, az jó eséllyel ebbe a kategóriába tartozik.

Tényleg problémás a családi (eseti) vagyonkezelés?

Az elmúlt időszakban megjelent írások egy részében felmerült egy olyan megközelítés, mely szerint a jogszerűen működő bvk-k és az adóelkerülési célzattal létrehozott konstrukciók fő vízválasztója a vagyonkezelés formája. Azaz, ha egy tulajdonos a vagyonát egy független, piaci alapon működő professzionális vagyonkezelői engedéllyel rendelkező szolgáltatónak adja, akkor az adózási szempontból rendben van. Ezzel szemben, ha a vagyonkezelés ún. eseti (családi), azaz a vagyonkezelői, illetve az utóvagyonkezelői pozíciót a családtagok saját maguk vagy az általuk kijelölt személy tölti be, akkor az jó eséllyel felveti a rendeltetésellenes joggyakorlás kategóriáját.

A következőkben – alapozva a már fent írtakra is – igyekszünk rávilágítani arra, hogy miért nem értünk egyet a fenti megközelítéssel. Egyszerűen azért, mert a döntő kritérium a rendeltetésszerű joggyakorlás megítélésére nem más, mint hogy milyen gyorsan fizetik ki a vagyont adómentesen a vagyonkezelésből. Ha felértékelve berendelem a vagyont és rövid időn belül adómentesen kifizetem a bvk-ból a kedvezményezetti körnek, akkor a bvk lértehozásának deklarált céljával megyek szembe, így teljesen jogos az adózási kezelés hatóság általi megkérdőjelezése.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mi is a bvk célja, a vagyontulajdonosok miért alkalmazzák az esetek túlnyomó többségében. A bvk létrehozása a legtöbb esetben tulajdonképpen egy óvintézkedés a tulajdonos részéről: nem akarja, hogy egy váratlan haláleset miatt a vagyon az örökösök között szétaprózodjon, örökösödési viták következtében vagyonvesztés következzen be, stb. Ugyanakkor egy ilyen óvintézkedés nem azt jelenti, hogy le akar mondani a bizalmi vagyonkezelésbe helyezett vállalkozásával vagy más vagyonelemeivel kapcsolatos döntési jogköreiről. Ugyanúgy akar dolgozni, tulajdonolni, döntéseket hozni. Ha a vagyonrendelő meghal vagy cselvőképtelenné válik, utóvagyonkezelőként belép az erre a vagyonrendelő által előre kijelölt bizalmi személy, aki biztosítja a vagyonkezelés folytatólagosságát az előírtaknak megfelelően.

Ezen megközelítéssel teljesen logikus, ha a vagyonrendelő saját magát nevezi ki elsődleges vagyonkezelőnek és minimális korlátot állít fel magával szemben, míg az általa kijelölt utóvagyonkezelők esetében már egy szigorúbb, vagy jóval szigorúbb keretrendszert rögzít. A lehetőség, hogy a vagyonrendelő életében bármikor módosíthatja, sőt akár meg is szüntetheti a bizalmi vagyonkezelést, szintén nem vezethet azon következtetéshez, mely szerint ez rendeltetésellenes magatartás lenne. Természetes, hogy reagálva az élethelyzetekre, gazdasági körülményekre a változtatás indokolt a vagyonhoz kapcsolódó stratégiában is, amit gátolna egy „kőbe vésett”, megváltoztathatatlan szabályrendszer.

Ami pedig a professzionális vagyonkezelést illeti, határozott véleményünk, hogy egyre nagyobb szerepet fognak betölteni ezen a területen. Kiindulva az eseti és a professzionális vagyonkezelők által kezelt vagyonok számából, látható, hogy még viszonylag szűk, de már létezik az a réteg, akiknek tényleg segítséget jelent, ha egy szolgáltató leveszi vállukról a tulajdonlás terhét és vállalja annak biztosítását, hogy a vagyont úgy és akkor használják fel, ahogy annak tulajdonosa meghatározta. Az eseti/családi bvk-k közül is egyre több fog eljutni abba a fázisba, amikor „elfogynak” a családi, bizalmi körből jövő potenciális utóvagyonkezelők, akik képesek és akarják is vállalni a vagyonkezelői funkciót. Ez esetben adja magát, hogy a vagyonkezelői stafétát egy professzionális szolgáltató vegye át. Idővel egyre több professzionális vagyonkezelő lesz, akikről a piaci szereplők (tulajdonosok) is el merik majd hinni, hogy jó döntés bevonni őket a vagyon menedzselésébe, de kétségtelen, hogy ennek nincs még meg a kialakult hagyománya Magyarországon.

Az pedig, hogy a családi bvk-kat a jogalkotó beterelje a professzionális vagyonkezelés irányába, teljesen szembe menne az intézmény céljával, értelmével, az érintett kkvt-t tulajdonló családok érdekeivel. Szerencsére ilyen típusú változtatásokról egyelőre nem érkeztek hírek a törvényalkotói oldalról.

Ha pedig törvényalkotásnál tartunk: természetesen maximálisan egyetértünk azzal, hogy – mint minden jogintézmény esetében – fontosak az egyértelmű jogi keretek, a szabályozás gyakorlattal együtt történő fejlődése, az adójogszabályok betartása és betartatása, illetve ezek általános adópolitikába történő harmonikus beillesztése. Ha ezen területeken hiányosság van, vagy tér a szabályozás javítására, természetes, hogy a jogalkotó beavatkozása indokolt. Ugyanakkor, bármilyen jogszabály módosításra fog is sor kerülni, a legfontosabb, hogy ne menjünk el a lényeg mellett! Nevezetesen mi is a célja, az értelme, miért is lett népszerű a bizalmi vagyonkezelés a vagyonnal rendelkező családok körében, illetve ez a cél legitimnek és indokoltnak tekinthető-e.