Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Tanácsadói karrierem utóbbi 3 évében a leggyakrabban elhangzó kérdés a következő: „…és mennyi forrást tud szerezni?” Ez legalább két dologra vezethető vissza: az egyik, a sajtóban látott és konferenciákon hallott hatalmas összegekre utalás, amelyek „keresik a helyüket” a világban, a másik az a beidegződés, amely szerint a növekedés, a további piacok meghódítása kizárólag tőkekérdés.
A tőkebefektetés alapvető célja az (lenne), hogy a felhalmozott tőkejavakat visszajuttassa a gazdaságba, értéket teremtve, hozzájárulva a fejlődéshez, egyúttal megtérülést biztosítva a tőketulajdonos számára. Erről szól(na) a kapitalizmus. A közgazdaságtan nagyon egyszerűen két formát különböztet meg: a nyilvános (public) és a magán (private) tőke befektetését, utóbbi egyszerűen azokat foglalja magában, amelyek célpontjai nem nyilvános, és/vagy tőzsdei társaságok. A szakirodalom és a szakmai közbeszéd tovább specifikálja az ilyen befektetéseket, azonban ennek ebben a cikkben kisebb a jelentősége. Annak viszont van, hogy ide,
vagyis a magántőke-befektetések és a magánhitelezés területére várom a következő, hangosabb felfordulást, amelynek az előszele már érezhető.
Gyanakvó befektetők, elhúzódó tőzsdei bevezetések, növekvő számú csődbejelentés és módszertani kritika. Közben inflációs nyomás, lakhatási problémák, lecsúszó középosztályok, politikai instabilitás egy markánsan változó kereskedelmi világrend és számos újabb pénzügyi buborék. Ilyen esetben felmerül a kérdés, hogy melyik a helyes megközelítés: megvonni a vállunkat és azt mondani, hogy a piacoknak megvan az öntisztuló képességük, vagy a viszonylag kis költséggel elhárítható, de óriási társadalmi (és így gazdasági) költségek kockázatát hordozó problémákat rövid úton kiküszöbölni? De kezdjük az elején!
Befektetés – másképp
Ha jóindulattal és kellő távolságból tekintünk a gazdasági szereplők mozgására, akkor azonosíthatók közöttük olyanok, amelyek valamilyen okból, úgymond, a lehetőségeik alatt teljesítenek. Legalábbis a szerint a befektető szerint, amelynek a célkeresztjébe kerülnek. A befektető magabiztossága mögött többnyire egy olyan elképzelés húzódik meg, hogy némi profiltisztítás, termékfejlesztés, kapacitásbővítés, átalakítás segítségével stb., a társaság értéke megnövelhető.
A piaci szereplők számossága és a piacok komplexitása miatt azonban ritka az olyan tranzakció, amelyben csak egy befektető és a céltársaság szerepel. Sokkal inkább intézményesült befektetési alapok vagy társaságok azok, amelyek összekötik őket és e közvetítőszerepük mellett bekapcsolódnak az úgynevezett „értékteremtésbe”. (Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket mind tőkealapnak, tekintettel arra, hogy a jogi formának nincs jelentősége a mondanivaló szempontjából.) Ők a befektetések után kutató, hatalmas pénzösszegekkel rendelkező piaci szereplők számára – magas díjazás mellett – kiemelkedő hozamokat kínálnak, az összegyűjtött állományt befektetik, és kezdődhet a varázslat.
Az aktuális szupersztárok között (a Private Equity International által legutóbb közzétett, állományi adatokon alapuló ranglista alapján) olyan neveket találunk, mint a KKR, az EQT és a Blackstone, de az első harmincba befértek olyanok is, mint az Apollo, a CVC, a Carlyle Group vagy a Partners Group. Az amerikaiak által dominált ligában érdekes, hogy a svéd EQT hosszú ideje a top 3-ban van, de az is, hogy a francia–luxemburgi CVC és a svájci Partners Group is rendre befér a nagyobbak közé.
A magántőke-befektetések célpontjai jellemzően kisebb vagy közepes méretű vállalkozások, így sok botrányról nem hallani akkor sem, ha félresikerülnek. A szélesebb közvélemény viszont lassan mégis csak megtanulja a magántőke-befektetés kifejezést, amikor kedvenc iskolája, étterme, divatmárkája, játékboltja stb. eltűnik az életéből, családtagjai egészségügyi vagy idősotthoni tapasztalatai romlanak, vagy amikor egyik napról a másikra elveszíti a munkahelyét egy amúgy jól működőnek hitt (és látszó) cégnél. Többen emlékezhetnek a Debenhams (áruházlánc), a Red Lobster (tengeri gyorsétterem), a Toys „R” Us (játékáruház), az Envision (egészségügyi szolgáltató) vagy a Sears (áruházlánc) haldoklására, de a legutóbbi időkben eltűnő Claire’s divatkiegészítő-gyártó és a Northvolt svéd akkumulátorfejlesztő csődje mögött is hasonló okokat találunk. De miket is pontosan?
Értékteremtés – vagy nem?
A magántőkealapok és befektetési társaságok által ígért kiemelkedő hozamok és az ehhez tartozó kiemelkedő díjelvárások mögött majd minden esetben egy történetet találunk, amelyben központi elem az „értékteremtés”, valamint az ebben betöltött megkérdőjelezhetetlen(nek tűnő) szerepük. Ehhez azonban szükséges maguknak a céltársaságoknak a közreműködése is. A menedzsmentet pedig legegyszerűbben az együtt befektetés megtisztelő lehetőségével, vagy arcpirítóan magas pénzügyi ösztönzőkkel (lásd még: bónusz), nyerik meg az „értékteremtő” varázslat beteljesítéséhez.
A varázslat számos összetevőből állhat, a befektetési ajánlat pedig többnyire egyben nyelvújítási gyöngyszem is. Az „áremelés” helyén a nyereség- vagy profittartalom növelését, a „versenykorlátozás” helyén a piaci hatékonyság növelését, de az egyszerű „eladósodottság növelése” helyén is a „pénzügyi lehetőségek jobb kiaknázása” kifejezéseket találjuk. A régimódi szókészlet azonban – véleményem szerint – sokkal kifejezőbb.
Tőkeáttétel. Más néven eladósodottság. A céltársaság kivásárlása ugyanis történhet idegen forrásból (jellemzően banki, úgynevezett akvizíciós hitelből), amelynek végső terhét valamilyen módon maga a céltársaság viseli. De a működés során más időpontokban is tovább növelhető az adósságállomány, különösen ha a céltársaság amúgy képes értelmezhető mértékű cash flow termelésére. Ez az adókötelezettség mértékét csökkenti, így – megfelelő szögből nézve – azonnal megnöveli az eredményességet. Viszont egyúttal a sérülékenységet is. Sikeresen kombinálható ráadásul a következő összetevővel.
Megtérülés kimutatásának módszertana. A megfelelő (értsd: megfelelően magas) megtérülés kimutatása óvatos módszertant igényel. Ehhez azok közül a mutatók közül érdemes választani, amelyek képletében szereplő változók legalább egyikére maga a tőkealap is hatással van. Szabályozói előírás hiányában a belső megtérülési ráta (since inception IRR) mint mutató alkalmazása kiváló lehetőségeket hordoz: az időtáv mint vetítési alap a lehető legrövidebbre vehető annak érdekében, hogy a mutató értéke a lehető legmagasabb legyen. A befektetési időszakban a rendelkezésre tartott (szerződésben vállalt befektetési összeg) lehívásának időpontjáig eltelő idő figyelmen kívül hagyható, ha pedig például az akvizíciók közben elindulnak még egy úgynevezett áthidaló kölcsön felvételével, ez a lehívási időpont még tovább odázható. Persze mindezt kizárólag a kiszámíthatóság és tervezhetőség érdekében.
Konszolidációs képesség. Egy iparág több kisebb szereplőjének egyidejű kivásárlása lehetőséget ad egy részpiaci konszolidációra is, természetesen csakis a piaci hatékonyság növelése (vagy más megközelítés szerint az erősen fragmentált piac egészségesebb szerkezetének kialakítása) érdekében. Mint „értékteremtés”. Hagyományos, régimódi szókészlettel megfogalmazva ezt versenykorlátozásnak vagy koncentrációnövekedésnek nevezzük, amelynek egyik áhított velejárója az árszintemelkedés, még akkor is, ha ez a „nyereség vagy profittartalom növelése” kifejezéssel van helyettesítve. Hosszabb magyarázat nélkül belátható, hogy ez a tőkealapok és a befektetők számára miért jelent ellenállhatatlan lehetőségeket, és hogy miért káros összességében egy gazdaság működésére nézve.
Kamat- és/vagy hozamkörnyezet. Végtelenül alacsony kamatokkal jellemezhető piaci környezetben óriási a kísértés az eladósodottság végsőkig feszítésére, különösen, ha ezzel az adókötelezettségek minimálisra szorítása és a befektetők számára kimutatott hozamok egekbe növelése jár együtt. Szintén az egekbe lökve a tőkealap teljesítménnyel arányos díjvárományát. A befektetőknek készülő, amúgy is az alapkezelő széles körű diszkréciója alapján összeválogatott módszertani elemekkel terhelt beszámolóprezentációban ez már fel sem fog tűnni senkinek, hiszen „sehol máshol nem lehet normálisan pénzt keresni”. Milyen szerencse tehát, hogy a tőkealapok ilyen piaci feltételek mellett is képesek az „értékteremtésre”.
Alacsony piaci penetráció. Minél kevesebb a tőkealap, annál nagyobb az egy alapra jutó potenciális céltársaságok száma (azaz nagyobb a választék), kevesebb a piaci hír és kisebb a gyanakvó vagy fanyalgó szereplők köre. És persze a hatósági figyelem is. Különösen a piaci koncentráció és a versenykorlátozó mozdulatok irányába. Így jobbak az esélyek egy viszonylag közeli, sikeres értékesítésre (exitre) is, például egy tőzsdei bevezetés keretében. (Ezzel a befektetők számára a realizált megtérülés kifizetésére is.)
Ha a varázslat megtörik
Az utolsó tényezőt azonosíthattuk volna gyorsaságnak is, ugyanis, egy kedvezően alacsony kamat- és hozamkörnyezet nyilván vonzza a hasonló gondolkodásúakat, azaz egyre több és több tőkealap piacra lépését hozza. Ez pedig először szűkíti a választékot a potenciális céltársaságok tekintetében, majd, végső soron, a kiszállás, azaz a sikeres, elképzelt magas áron történő értékesítés lehetőségét kezdi aláásni.
Amint az az utóbbi években jól látható, a felhők gyülekezni kezdtek az iparág szereplői felett. Elsőként a hirtelen emelkedő kamatkörnyezet szedi áldozatait. Elkezdenek bajba kerülni azok a korábbi céltársaságok, amiket az eladósodottság mértékéből adódóan gyorsan romló likviditás kiszolgáltatottá tesz. Egy beszállítói késés, alapanyagár-emelkedés, a romló inflációs környezet, vagy bármi más, ami önmagában kezelhető lenne, végzetessé válhat számukra. És egyre több esetben azzá is válik.
Ha a magántőke befektetési történetek másik oldalát, a kiszállást (exit), a megígért hozamok realizálásához vezető utat szemléljük, akkor az a kérdés vetődik fel, hogy képes-e a jelenlegi tőkepiac keresleti oldala (akik befektetnének) felszívni a növekvő kínálatot (akik realizálnának és elvinnék a hozamot). Azaz: a növekvő számú tőkealap képes-e „beváltani a csekket” és realizálni a befektetői számára korábban színes prezentációkban beígért, zavarba ejtő méretű hozamokat. A válasz egyre inkább az, hogy nem.
A rögvalóság
A 2025-ös év első negyedévében azt látjuk, hogy csak az Egyesült Államokban a csőd- és felszámolási helyzetbe kerülő vállalkozások mintegy 70 százaléka mögött ilyen tőkealapok álltak. Európában, például Franciaországban, a csődeljárás alá került vállalkozások száma történelmi rekordokat ér el (2025. szeptemberben 12 hónapra visszatekintve), párhuzamosan a szinte soha nem látott mértékű eladósodottsággal. Nem meglepetés, hogy kimagasló arányt képviselnek ebben a tőkealapok által tulajdonolt entitások.
Az első tőzsdei bevezetések (IPO) száma globálisan drámaian csökken még 2025 elején is, ami elsősorban az értékelési vitákra és az egyre gyanakvóbb befektetői hozzáállásra vezethető vissza. A tőkealapok által papíron kimutatott értéknövekedést nehéz a való életben pénzre váltani és a befektetőknek visszaosztani. Ezért számos alap sokkal hosszabban marad piacon, disztribúció nélkül, mint az eredeti várakozásokban szerepelt. Az év folyamán, legalábbis a harmadik negyedéves adatokat látva, ez a trend fordulni látszik, azaz visszatér az élet a tőkealapok piacára. A várakozások terén legalábbis biztosan. Ezzel együtt piaci jelentések szerint, mintegy 3,5 billió dollár értékű eszköz vár még mindig értékesítésre, ez globálisan nagyjából 30 ezer társaságnak feleltethető meg, úgyhogy némi időbe telik majd, hogy ezt felszívja a piac. Ha egyáltalán.
A befektetői elégedetlenség azonban nem tűnt el, és az akadémiai körökből (CFA Institute) származó módszertani kritikák is ráirányították a figyelmet a tőkealapok gyengeségeire, a hirtelen megszűnő munkahelyek és a csődeljárások által érintett gazdasági szereplők tovagyűrűző problémái mellett.
A szorult helyzet arra kényszeríti a tőkealapokat, hogy előremenekülve például más – a saját kezelésükben lévő – alapokkal (continuation funds) vetessenek meg egyes eszközöket (egykori céltársaságokat, vagy azok egyes eszközeit). Ezzel egyrészt azt a látszatot keltve, hogy igenis van megtérülés, amellyel időlegesen el lehet hallgattatni a befektetőket. Másrészt ez az „akvizíció” a másik alap esetében elindít egy másik órát, mutatva, hogy igenis van új befektetés és új befektetők. Letekerve ezzel pár évre az esetleg kínos kérdéseket, közben pedig reménykedve, hogy hátha történik valami. Ez azonban csak egy kétségbeesett kapkodás az alapok részéről a likviditás után.
Mi tartja életben mindezt? Vannak a nyugdíjalapok, a hatalmas szuverén alapok, de biztosítók is, az úgynevezett matematikai tartalékaikkal, és egyéb más olyan intézményi befektetők, amik nagyon hosszú távban gondolkodnak, nagyon szigorú befektetési szabályaik pedig egyre szűkítik a mozgásterüket – és ezzel a hozamlehetőségeiket is. A kicsit elhazudott, mesterségesen kisimított, a valódi volatilitást jótékonyan – a piaci értéken történő értékelés hiányában – módszertani mutatványokkal betakaró megtérülési számok benyelése még mindig kedvezőbbnek tűnik számukra, mint akármi más. Ha feltárulnának a valódi kockázati kilátások, az csak kínos jelentéseket és népszerűtlen teendőket indukálna a portfóliómenedzsment számára. Ezt pedig kerülni igyekeznek. Így várhatóan ez a kereslet csak nőni fog és életben fogja tartani a fent említett megkérdőjelezhető struktúrákat. Hacsak nem történik valami.
Menekülőút vagy végső döfés?
Fontos döntés a közelmúltban az Egyesült Államokban, hogy a „demokratizáció” jegyében elérhetővé válik kisbefektetők (retail investor) számára is a magántőkealapokba történő közvetlen befektetés. Az érvelés szerint a tőzsdén, vagy más egyéb, erősen szabályozott (azaz a kisbefektetők számára áttekinthetőbb és biztonságosabb) befektetési formában elérhető hozamokat meghaladják a magántőkealapok hozamai, és ezt szélesebb kör számára is elérhetővé kell tenni. Formailag a munkáltatók által támogatott, nyugdíjcélú befektetések előtt nyílik meg az út az ilyen tőkealapokhoz. A nyugdíjcélú megtakarítások igen jelentős része az intézményi befektetőkön keresztül már most is ki van téve a magántőkealapok tevékenységének, ezzel a változással pedig még egy ágon tovább nő.
Felvetődik, hogy e döntés nem azt célozza-e inkább, hogy a fent említett tőkealapok kapjanak egy kiutat abból a helyzetből, amelybe belenavigálták magukat. Véleményem szerint ugyanis semmi értelme nincs kisbefektetőket ráterelni erre a pályára. A 2025 végén a szektorban tapasztalt felfutó várakozások nem kis mértékben viszont nyilván ennek tulajdoníthatók. A rózsaszín várakozások érdekes kontrasztja az a tény, hogy mára megizmosodott a magánhitel-ágazat, ami tömött sorokban igyekszik segítő kezet nyújtani a megszoruló, likviditási problémákkal küszködő, esetleg tőkealapok által tulajdonolt vállalkozásoknak. Pedig a First Brands nevű autóalkatrész-gyártó nemrég történt összeomlása az adósságviszonyt megtestesítő eszközökből „bevásárlók” számára értékes, bár költséges tanulság (lehetne). Köztük, ezúttal – a Credit Suisse fájó hiányában – a UBS számára, ami majd 30 százalékra becsült teljes kitettségével szomorkodik az elúszott összegek felett.
Mit lehet tenni?
A személyes meggyőződésem az, hogy a szabályozás feladata, hogy egy kiszámítható mederben tartsa a megszokott vagy éppen elfogadott társadalmi viszonyokat. Ha pedig ezek kisiklani látszanak – sokkal nagyobb közösségnek okozva kárt, mint amekkora a pozitív következményekből részesülők száma –, akkor beavatkozzon.
Az európai pénzügyi szolgáltatási szektor szabályozása szigorúbb, mint az Egyesült Államoké, ezért az európait szokás korlátozónak vagy restriktívnek beállítani. A magántőkealapok tevékenysége ezzel együtt sem hagy minket izgalmak nélkül. Gondoljunk csak arra, hogy nemcsak a nagy múltú Harrods, vagy az éppen piacnövelésben lévő TalkTalk telekommunikációs szolgáltató, de a Heathrow Airport mögött is találunk belőlük. A következőket mindenképpen érdemes lenne most megfontolni, akár pótlólagos lépéseket tenni, és nem megvárni azt, hogy valamilyen visszafordíthatatlan esemény kényszerítse erre a szabályozói oldalt. A piac hatékony működése sokszor fájdalmas következményekkel járhat, és ha ezeket politikai-társadalmi okokból vállalhatatlannak tartjuk, akkor célszerű néha áttekinteni, hogy van-e lehetőség kis költséggel elkerülni nagyságrendekkel nagyobb költséggel járó problémákat.
Tájékoztatási és jelentési kötelezettség. Ha eltöröljük az éles határvonalakat egyes befektetési lehetőségek és befektetők között, akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem követi ezt a változást a tájékoztatási és jelentési kötelezettségek köre. Ha ugyanis „demokratizáljuk” az amúgy úgynevezett professzionális befektetői kör számára kitalált befektetési lehetőségeket, akkor elvárható, hogy az új, kevésbé tájékozott és kevésbé reziliens befektetői körnek az ő viszonyaihoz illeszkedő tartalmú és részletességű tájékoztatók, majd jelentések készüljenek. Látva a ma akár 20-50 ezer euró minimális befektetési összeggel elérhető befektetési lehetőségeket és a kapcsolódó tájékoztatókat, azért van bennem egy erős rossz érzés.
Módszertani felülvizsgálat. Ha már jelentés és hozam-összehasonlítás, akkor nem kerülhető meg a módszertan, azaz például a használt hozammutatók egységes (és következetes) alkalmazása. Ha ugyanis az említett „demokratizáció” célja annak biztosítása, hogy minden befektető hozzáférjen a magántőkealapok által kínált „magasabb” hozamokhoz, akkor célszerű olyan mutatószámok alkalmazása, amelyek ezt az összehasonlítást lehetővé, a pozitív eltérést (már ha van) pedig plasztikussá teszik. További magyarázatot talán nem igényel az sem, hogy szerencsésebb, ha az előírt mutatószámok képleteiben szereplő változók nem hagynak mozgásteret alternatív értelmezésre/alkalmazásra, a viszonyítási alapok (benchmarkok) pedig elvszerűek és következetesen vannak alkalmazva. Ez a változás véleményem szerint maga is képes lehet visszaszorítani azoknak a tőkealapoknak az előretörését, amelyek valódi értékteremtése nem érhető tetten, a tőzsdén elérhetőnél magasabb hozama pedig – a CFA Institute irányából érkező kritika szerint – nem igazolható.
Tőkeáttételi korlátok. Nem példa nélküli a pénzügyi szolgáltatási szektorban a tőkeáttétel vagy az eladósodottság korlátozása. Az adórendszerben is találhatunk az elfogadott eladósodottsági mértékre vonatkozó szabályokat, védendő az adótömeget mint a közbevételek legfontosabbikát. Érdemes lenne tehát elgondolkodni azon, hogy hogyan akadályozható meg az a „túlfutásos” helyzet, amikor egy hirtelen változó kamatkörnyezet nagy számban, akár szisztematikusan bizonyos szektorok vagy földrajzi térségek érintettségén keresztül ingatja meg a stabilitást vagy bizonyos ágazatokban, iparágakban, vagy egy teljes gazdaságban. Jól látható a történelmi példákból, mint például a legutóbbi egyesült államokbeli bankcsődök vagy akár a Credit Suisse tragédiája, hogy a problémás mozdulatok végső következményeit mindig sokkal szélesebb kör „fizeti meg”, mint akik az eredeti kedvezményezettek voltak.
Befektetői kör korlátozása. Drasztikus megoldásnak tűnik egy ilyen tiltás, de számos történelmi példa mutatja a közelmúltból is, hogy hova vezet, ha nincs összhang a befektető ismeretei, kockázatértékelési képességei és a számára kínált pénzügyi termékek tulajdonságai között – elég csak a devizahitelezésre gondolni. Az Európai Unió nagy figyelmet fordított a befektetői ismeretek és kockázatviselő képesség feltárására, elvárva ezek összhangját a védtelenebb magánbefektetők számára kínált termékek esetében. Ennek a gyakorlata azonban rendre elvérzik az emberi mulasztások (kérdőíven később behúzott x-ek), szolgáltatói ellenérdekeltség (értékesítési kényszer), vagy éppen a mesterséges intelligencia rendelkezésre állása (a befektetői kérdőív kitöltése, távollévők között kötött megállapodások esetén) okán. A közvetlen tilalom helyett, ahol rendelkezésre állnak piaci eszközök, alternatíva lehet kockázatkezelési célú kötelezettségek párhuzamos előírása (biztosítás, garancia, fedezeti ügyletek stb.), ezzel is érzékelhetővé téve a valódi kockázatok nagyságrendjét a befektető számára.
Befektetési szabályok. Tapasztaljuk, hogy egyes területeken „kéz kezet mos”, azaz befektetők és a befektetési lehetőséget kínálók (különösen ott, ahol nagyok a számok) érdekei egy irányba mutatnak bizonyos elvek vagy éppen írott jogszabályok megkerülése tekintetében. Ma ez kezd körvonalazódni az intézményi befektetők esetében, ha a tőkealapok-beli befektetéseiket szemléljük. Érdemes lenne tehát egy lépés távolságból ránézni arra, hogy mi is történik ott és hogyan lehet elejét venni a nem-csak kínos, de költséges meglepetéseknek. Véleményem szerint az is elgondolkodtató, hogy a közösségi média segítségével gyorsan cselekvő, kisebb, de nagy számban együttesen mozgó magánbefektetők hogyan tarthatók bizonyos keretek között. Vélt vagy valós információkra alapozott, gyorsan felépülő, de kiemelkedően nagy kockázatot jelentő állományaik révén ugyanis ők is képesek jókora stabilitási problémát okozni. Már láttuk, hogy miként mozgathatnak tőzsdei árfolyamokat (erre példa a Gamestop története), így nem nehéz elképzelni, mire lehetnek képesek kevésbé transzparens szegmensekben.
A pénzügyi szolgáltatási szektort az Európai Unió egy olyan kiemelt területnek tekinti, amely az egységes belső piac hatékony működésének záloga. A globális szereplők jelenléte és a globális elérés azonban feladja a leckét. E szereplők mozgása, innovativitása gyorsulni fog, a szabályozás relatív lemaradása pedig véleményem szerint növekedni. A változó világrend, az átalakuló politikai erőviszonyok nem fogják érintetlenül hagyni ezt a szektort, sőt várható, hogy olyan hatások érik majd, amelyekre még nem került sor eddigi történelme folyamán. Érdemes tehát a meglévő, látható réseket betömni, hogy ezek ne kezdjék ki a rendszer állékonyságát. Ha a fenti kisebb-nagyobb hiányosságok kisimulnak, a piac akár maga fogja magát megfelelően korrigálni.
A nem nyilvános és nem szabályozott befektetések állományának növekedése nem a véletlen műve. Mérete és a pénzügyi stabilitásra gyakorolható hatása miatt itt az idő, hogy kihúzzuk a fényre és kritikusan nézzünk rá. Nyilvánosság számára is elérhető elemzések szerint a kiemelkedőnek bemutatott hozamok meghatározó része mindössze az adóteher csökkenésére vezethető vissza, tulajdoníthatóan az eladósodottságnak. További meghatározó részért az erőltetett költségcsökkentések felelnek, és csak csekély mértékben fejlesztéseknek, piaci terjeszkedésnek, azaz valódi értékteremtésnek tudható be a hozam. Ezzel együtt az eredmények nagy része a tőkealapok körül csapódik le, míg a kockázatokat (és a veszteségeket) szinte teljes egészében a befektetők és a céltársaságok maguk, valamint beszállítóik, alkalmazottaik és ügyfeleik viselik.
Akkor miről is szólnak ezek a struktúrák egyáltalán? Ha csak piaci tökéletlenségek, akkor miért maradnak fenn és termelődnek újra? Milyen szerepet töltenek be a gazdaságok növekedésében, fejlődésében, ha egyáltalán betöltenek? Mit mond el az, hogy egyre inkább nő a magántőkealapok politikai befolyása, miközben egyre több társadalmi-gazdasági probléma jelenik meg a környezetükben? Attól tartok, hogy most van itt az idő arra, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, mert később esetleg ez csak nagyobb költséggel lesz lehetséges. Ha egyáltalán az lesz.
