Minden bűn, amit a Szőlő utcai fiúk fejére olvasott Gulyás, a kormány szégyene – és a megoldás egyik kulcsa a lakhatás lenne

Magyarországon a hajléktalan gyerek fogalma hivatalosan nem elismert ellátási kategória. Pedig a lakhatási szegénység nagyon sok gyereket érint, és sokaknak közülük egyáltalán nincsen otthonuk. Nekünk – az Utcáról Lakásba! Egyesületnél – is megrázó látni, hogy milyen sokan kénytelenek lakhatási okok miatt a családjukon kívül nevelkedni, de a gyerekeket sújtó lakhatási szegénységnek sok arca van. Egy ügyfelünk történetén keresztül most kitekintünk a gyerekeket sújtó lakhatási szegénység és hajléktalanság néhány kérdésére.

A 23 ezer állami gondozott gyereken túl több mint hétezren élnek gyermekek és családok átmeneti otthonában. (Ez utóbbiak olyan intézményi férőhelyek, ahol a gyerekek az édesanyjukkal együtt lehetnek). Ráadásul arról nincsen pontos adat, hogy a tavaly népszerűsített munkásszálló-fejlesztések milyen eredményeket hoztak, és a KSH-nál nyilvántartott 44 ezer közösségi szálláshely és 181 ezer magánszálláshely közt mennyi a munkásszállós hely, és ezeken a helyeken hányan élnek gyerekükkel. Az így is biztos, hogy a konkrétan otthontalan gyerekek száma több tízezer is lehet, de nehéz a számukat megbecsülni.

A bizonytalan lakáshelyzetekben, szívességi lakásokban élők számának becslése még nehezebb, de csak a szegregátumokban élő gyerekek száma 120 ezerre volt tehető egy 2019-es felmérés szerint. Itt különösen gyakran, de a szegregátumokon kívül is, a saját tulajdonú lakásokban élők körében is súlyosan nehéz lakáskörülmények állnak fenn, így a közművek nélküli vagy veszélyes állapotú, statikailag problémás vagy penészes lakások közül is átlagon felüli számban élnek gyerekek. A lakhatási szegénység egyik dimenziója az extrém túlzsúfoltság, ami országosan jelentkezik.

A Tárki tanulmánya szerint három gyerekből kettő túlzsúfolt háztartásban él itthon. Tehát a gyerekek rossz lakhatási körülményei nem feltétlenül csak a szegénységhez kapcsolódnak. A Gyermekjogi Koalíció által bemutatott Eurostat-adatok szerint a lakhatási szegénység által érintett gyerekek számában Magyarországot csak Románia előzi meg az Európai Unióban, és hazánk a túlzsúfolt otthonokban élő gyerekek számában is nagyon rosszul teljesít. Ezen belül az extrém túlzsúfoltság (amikor az egész családnak csak egyetlen szoba áll a rendelkezésére, vagy a különböző nemű családtagok sem tudnak külön helyiségben lakni) érzelmileg és idegileg is nagyon megterhelő egy kisgyereknek. Veszélyezteti egy gyerek fejlődését, ha például nincs helye vagy egy nyugodt pillanata aludni vagy tanulni, de ez önmagában nem fogható az otthontalanság okozta állandó bizonytalansághoz. A kettő ugyanakkor gyakran együtt jár: az intézményekben és kereskedelmi szálláshelyeken, munkásszállókon a családok gyakran egyetlen szobában laknak. Gyakoriak a túlzsúfolódó háztartások akkor is, ha a hajléktalanná váló családok gyerekeit – akár formálisan, akár informálisan – más családtagok fogadják magukhoz.

Ez történt azokkal az ügyfeleinkkel, akik eredetileg az ország egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségéből származtak: a szülők hajléktalanná válásuk után Budapesten találtak munkát, ahol kunyhóban éltek több mint egy évtizeden át, miközben kénytelenek voltak a gyereküket rokonuknál hátrahagyni. A generációkon átívelő szegénység megtörése a szociális munka legfontosabb és legnehezebb feladatai közé tartozik. Így az Utcáról Lakásba! Egyesület számára is különösen nagy jelentőséggel bír, amikor gyerekek lakhatási helyzetén javíthatunk, és megtörhetjük a generációkon átöröklődő lakhatási szegénységet.

Ügyfeleink mindketten végig dolgoztak, munkahelyükön sem tudták róluk, hogy otthontalanok, és minden szabad napjukon a gyereket látogatták – ha csak volt pénzük az útiköltségre. Az évtizedes küzdelem után egy egyszobás bérleményhez jutottak az egyesület Kunyhóból Lakásba! programján keresztül – így elindulhatott a családegyesítés. A kislány a szülőkhöz költözött, és szociális munkás kollégáink támogatásával a szüleinél magasabb iskolai végzettséget és szakképesítéseket is szerzett. A szegénységben élő gyerekek számára ez kulcsfontosságú, mivel jóval kevesebb időt töltenek iskolában többségi társaiknál.

Eközben a közkézen lévő lakások száma folyamatosan csökken, az önkormányzati lakásállomány állapota pedig olyan kritikusan rossz, hogy tízezres nagyságrendben nem tudják bérbe adni ezeket az önkormányzatok: a KSH adatai szerint 99 ezer önkormányzati lakásból 79 ezerben lakott bérlő 2024-ben, és a teljes lakásszám csak az elmúlt évtizedben 14 ezer lakással csökkent.

Ez az állomány sok esetben valóban nem bérbe adható: a fővárosban több kerületnél jellemző, hogy fürdőszoba vagy akár konyha nélküli helyiségek is a lakásállományban maradtak. Sokszor azonban ezek olyan épületekben találhatóak, hogy nem lenne szükséges üresen állniuk. Még egy szobaként a szomszédos lakáshoz csatolva is enyhíthetnének a lakhatási válságon, lehetővé téve például a gyerekek családban nevelkedését. A józsefvárosi és más önkormányzatok gyakorlatában is helyt kap a szubstandard és méreten aluli lakások egybenyitása.

Az Utcáról Lakásba! Egyesület bérlőjének esetében a család helyzete évekre rendeződött, de a szegénység nem múlik el varázsütésre, és egy generáció szinte sosem tudja megoldani a társadalmi integráció feladatát, főleg, ha egy család helyzete már a lakásvesztésig jutott.

Amikor gyerekük felnőtt, a család számára egyre szűkösebbé vált az egyszobás bérlemény. Amikor a huszonéves fiatal nőnek is gyereke született, akkor számukra is az hozta el a megoldást, hogy a társasház üresen álló, és önmagában már nem hasznosítható helyiséget béreljék ki. Azt, hogy a lakhatási szegénységből való kiút milyen kis lépésekkel, de biztosan tud haladni, mutatja, hogy

míg a szülőpár lakásának felújítását még az egyesület támogatta, addig a második generáció, a lányuk és férje már önerőből, a család összefogásával fel tudja újítani az új bérleményt.

A lakhatási válság felszámolása úgy az egyének, mint a teljes társadalom szintjén évtizedeken átívelő munka kell, hogy legyen. A társadalmi megbékélésnek is fontos lépése lenne, ha ebben meglenne a társadalmi egység, és a rászoruló emberek bízhatnának abban, hogy egy idő múltán számukra is hozzáférhetővé válik a segítség a lakhatási helyzetük rendezésében. Jelenleg ha egy család segítséget kap a helyzete rendezéséhez, gyakori probléma, hogy a közvetlen környezetük, a család, szomszédok úgy érzik, hogy a segítség mások kárára történt – miért éppen ők, miért nem én? Ezért is van az, hogy az ügyfeleink történeteit mi is gyakran névtelenül osztjuk meg, miközben büszkék vagyunk minden olyan esetre, amikor valaki arcát és nevét vállalva megosztja a történetét, hogy másoknak segíthessen ezzel.

Végül arra térek ki, hogy hiába nem mi szültük ezeket a gyerekeket, miért közügy mégis a lakhatásuk megoldása, és miért nem üdvözöljük a csecsemőotthonos megoldást, amit a kormány a kórházban tartott kisbabák helyzetének rendezésére felvillantott. Ezek a babák gyakran éppen a szélsőséges lakhatási szegénységben élő családok gyerekei, akik közül sokan – ahogy ügyfelünk példája is mutatja, segítségnyújtás mellett – nevelkedhetnének a családjukban is. Ehhez képest ma a kormány csecsemőotthonokat nyit, holott ezeket sem véletlenül számolták fel eredetileg: bizonyított, hogy a kisgyerekek egészséges fejlődését ezek az intézmények nem teszik lehetővé.

Először is, a gyerekek érzelmi biztonságához kiemelten fontos a biztos lakhatás és a családi közegben nevelkedés. Ennek érdekében ma is a gyermekvédelmi törvény célja, hogy a gyerekek családban nevelkedhessenek: a törvény saját család híján is a nevelőcsaládot preferálja az intézményekhez képest. Ez jelenleg nem valósul meg. Miközben nincsen elég nevelőcsalád, a származási családok sem kapnak segítséget a lakhatási okú kiemelések elkerüléséhez. Ez a helyzet az elmúlt évtizedben sem javult, bár mi is már tíz éve is cikkeztünk a témában.

Ha a gyerekek a családjukban nőnek fel, akkor magasabb iskolai végzettséget szereznek, és a személyes jóllétüknek és lehetőségeiknek köszönhetően a társadalmi részvételük, munkahelyi stabilitásuk is jobb. Ha mindez valakit nem érintene meg, költség-haszon elemzések is kimutatják ennek a pozitív gazdasági hozadékát. Ügyfelünk példája pedig azt mutatja, hogy

egy egyszeri nagyobb beavatkozás, és a tartós, szakszerű figyelem valóban valódi visszautat jelenthet a társadalomba.

Azt, hogy a megfelelő háttérnek, és benne a stabil otthonnak és szülői nevelésnek mekkora a tétje, arra mindennél jobban rávilágít a mostani Szőlő utcai botránynak az a kevés figyelmet kapó vonatkozása, hogy hogyan is alakul a fiatalkorú bűnelkövetők családi- és lakhatási háttere.

Évek óta hét- és nyolcezer fő között mozog a fiatalkorú elkövetők száma, akiknek a négyötöde fiú. Nem minden fiatalkorú bűnelkövetés eredményez azonban szabadságvesztést: 2023-ban 470 fiatalkorút ítéltek elzárásra (a többiek más büntetést, pl. pénzbírságot, felfüggesztett büntetést vagy más ítéletet kaptak). Ezeknek a fiatalkorú elkövetőknek, akiket elzárásra ítélnek, a nagyobb része viszont nem börtönbe, hanem javítóintézetbe került (2024-ben 379 fő). A többi elzárásra ítélt fiatal kerül fiatalkorúak börtönébe. Maga a javítóintézeti fogva tartás ugyanakkor eddig nem a büntetés-végrehajtás, hanem a gyermekvédelmi rendszer ernyője alá tartozott, ami érthető: egy olyan tini, akiről a szülei, vagy a szülei híján a társadalom megfelelően gondoskodik, nem is találkozik ezeknek a cselekményeknek a lehetőségével sem, és nem is tud róla, hogy elkövethetne ilyesmit.

Ennek megfelelően a javítóintézeti nevelés célja az elkövetővé váló fiatalok rehabilitációja, és társadalmi integrációjának elősegítése. Azt, hogy erre a jelen rendszer mennyire alkalmas, láthattuk.

Minden bűn, amit Gulyás Gergely a heti kormányinfón a Szőlő utcában fogvatartott fiúk fejére olvasott, a saját és a kormánya szégyene.

Ha megtudjuk, hogy a fiatalkorú elkövetők közül hány állami gondozott fiatal van, akkor kétszeresen is. A gyerekeknek nem intézetekre, hanem szerető otthonokra, alkalmas szülők híján alkalmas nevelőcsaládokra van szükségük.

A bűnelkövető fiatalok harmada élt a bűnelkövetés idején gyermekvédelmi intézményben vagy nevelőcsaládban, vagyis az elkövetők körében az államra bízott fiatalok aránya messze felülmúlja a társadalmi arányukat, és csak negyedük élt kétszülős háztartásban.

A Kriminológiai intézet számai teljes mértékben alátámasztják azt a köztudottnak számító összefüggést, hogy a fiatalkorú bűnelkövetésben a családi háttér döntő szerepet játszik – és ebben az állam közbeavatkozásának nincsen esélykiegyenlítő szerepe. Épp ellenkezőleg.

A gyerekek családban maradásának támogatása, és az anyagi okokból történő gyerekkiemelések megelőzése többet tenne a fiatalok bűnmegelőzéséért, mint a rendőrök kivezénylése a javítóintézetekbe. Hiszen amikor a gyerek javítóintézeti nevelésben van, akkor már a megelőzés helyett tűzoltás zajlik, vagy az sem – a számok azonban világosan mutatják, hogy a családon kívül nevelkedés ma a fiatalkori bűnelkövetésnek komoly kockázatát hordozza.