Ha a jegybankok velünk, ugyan ki ellenünk?! Három forgatókönyv arra, hová vezethet a mostani bankpánik a világban

Nem lesz semmi baj, mondanám szívesen, de ez sajnos nem igaz, mert pénzügy-politikai természetű baj lesz bőven a következő hónapokban. De valószínűleg nem lesz a bankrendszer stabilitását komolyan fenyegetni képes csődhullám. Azért nem, mert ezt könnyű megakadályozni, megfékezni, ha a nagy jegybankok időben meghozzák a szükséges döntéseket. Akkor hozzák meg időben, ha még élénk emlékeik vannak az utolsó tűzvészről, márpedig most ez a helyzet. 2008-2009 szerencsés és megnyugtató közelsége szinte kizárja a rendszerszintű, tartós működési zavarokat a fejlett világ bankrendszerében.

A bankrendszer és a monetáris politika alkalmazkodása viszont nem lesz ingyen.

A dologban az a kellemetlen, hogy az alkalmazkodás mind az infláció, mind a növekedés tekintetében követelhet áldozatokat. Nem feltétlenül vagy-vagy, hanem jó eséllyel is.

Egy vagy több, kisebb vagy nagyobb bank likviditási és/vagy tőkehelyzetének megrendülése egy jegybanknak olyan, mint a tűzoltóságon az ügyeletes váltásnak az éles riasztás. Tétje van, maximális koncentrációt, azonnali reakciót, módszeres, fegyelmezett cselekvést követel, de egy olyan szervezettől követeli mindezt, aminek minden képessége megvan a helyzet kezeléséhez.

Ha szükség van rá, lesz elegendő speciális likviditási facilitás, szükség esetén lesz felügyeleti kontroll az operáció felett, ha pedig a tűzben elégett a tőke, lesz állami vagy államilag koordinált tőkepótlás, szanálás. Az érintett bankok részvényei kinullázhatnak ugyan, a kötvényeikkel, különösen a felokosított hibrid finanszírozási formákat értékpapírosító termékekkel is lehet baj, a betétek és a folyószámlák védelme viszont mindössze két dolog függvénye: az egyik a monetáris hatóság, a „lender of the last resort” elhatározása, a másik pedig a beavatkozás gyorsasága.

El lehet rontani természetesen, de van 2+1, ennél sokkal nagyobb valószínűséggel bekövetkező rossz kimenetel.

1. Leáll az infláció érdemi kezelése

A kérgesebb lelkű megfigyelőkben, sajnos magamat is ide kell sorolnom, eleve él a gyanú, hogy a nagy jegybankok valójában esetleg nem óhajtják tartósan letörni az inflációt, éppen azért, mert évtizedek óta a világgazdaságban lévő adósságállomány felfújása volt a gyógyszer minden bajra. Ennek a hatóanyagnak a felhalmozódása pedig életveszélyes allergiás reakciót válthat ki egy másik monetáris politikai gyógyszer, a kamatemelés huzamos adagolása esetén. Valójában nem lehet megengedni, hogy a világban lévő adósságállomány átárazódjon, az infláció letöréséhez szükséges kamatszintek által vezérelve. Ez pillanatok alatt matematikailag garantáltan fenntarthatatlan pályákra tudná lökni a magán- és az államadósságok jelentős részét.

A látványos bankmentések pedig egyrészt jelzik, hogy a kamatemelés nevű gyógyszerből sokkal többet már nem bír el a szervezet,

másrészt kiváló hivatkozási alapot adnak az orvosi teamnek, hogy a másik betegség, az infláció tekintetében a továbbiakban az azzal való együttélést, az abba való beletörődést ajánlják a tisztelt betegnek.

Különösen könnyen bekövetkezhet ez, ha mindeközben a beteg kigyúrt hozzátartozói ólmosbottal kocogtatják az intenzív osztály ajtaját, nyomatékosítva a helyzet iránti érdeklődésük komolyságát. Az Egyesült Államokban már elértük ezt a fázist, a recesszió még el sem kezdődött igazán, az infláció még meg sem tört igazán, de a monetáris szigorítás bűnbakká tétele máris életképes politikai termékké vált. Más országokban is lehet erre példát találni, még csak nagyon keresni sem kell.

2. Esetleg akkora recesszió lesz, hogy a fal adja a másikat

Ha nem is folytatódik a kamatemelési ciklus, a már alaposan megemelkedett kamatszintnek pusztán a fennmaradása is olyan tényező, amely elegyedve a kockázatkezelési bizottságok és felügyeleti elvárások szorítójába kerülő banki mérlegekkel, valamint az eleve a levegőben lévő recessziós félelmekkel nagyon csúnyán igazságot tehet a hard landing vagy soft landing vitában.

Tehát nem az a „kellemes” forgatókönyv valósulna meg, hogy a jegybankok vitézül megszorongatják az (egyébként általuk túllazított) monetáris kondíciókat, és így – kiváltva egy kisebb recessziót, és eret vágva a magas vérnyomású munkaerőpiacon – dicsőséges győzelmet aratnak az infláció felett.

Hanem esetleg az történne, hogy a kamatemelésekkel feltartóztatott hitelkereslet után a hitelkínálat is behúzná a satuféket a bankrendszer piaci és szabályozási logikájú alkalmazkodása következtében. A gazdaság valamennyi szereplőjének széles jókedvét és jövőbe vetett bizalmát alaposan próbára tevő, tartósan fennálló híráramlás mellett.

Ennek az lenne a csak az ínyenceknek – és nekik is csak intellektuálisan – szép, egyébként nagyon is rút következménye, hogy a hitelkereslet és a hitelkínálat egyidejű satufékezése per definitionem tovább rontaná a banki mérlegek menedzselésének feltételeit. Visszatérhetne a jó öreg „balance-sheet recession”, amelyben tehát a gazdaság szereplői a reálgazdaságban és a bankrendszerben egyaránt elkezdenek a hitelállományuk csökkentésére optimalizálni. Így kialakulhatnak egy önfenntartó deleveraging-válság, tehát a hitelállományok leépülése által fájdalmasan elnyújtott kontrakciós periódus feltételei.

1.+2. Egy darabig párhuzamosan is jöhet a fenti két forgatókönyv

Ha valami, akkor egy nagy recesszió le tudja törni az inflációt, a pénzügyi rendszer menedzselt visszahűtése pedig vissza tudja fogni a pénz forgási sebességét, de ez nem azt jelenti, hogy egy-két negyedévig ne lehetne szenvedni mindkét csapástól. Lehet.

Amennyiben a vállalati profitok pufferzónája elég vastag ahhoz, hogy időben elnyújtva, az üzleti környezet romlásához képest jelentős fáziskéséssel kezdjen el folyni a vér a strukturális és demográfiai okokból is kifeszített munkaerőpiacon, akkor folytatódhat az a mintázat, amit az elmúlt egy évben láttunk. Azaz meg-meg inog ugyan az inflációs dinamika egy-egy részpiacon, de a praktikusan teljes foglalkoztatás és az egészséges bérdinamika fenntartja a nyomást az inflációs gépezet munkahengereiben, így az zakatol tovább. Amíg aztán elemeire nem hullik, ahogy ez a kezelési útmutatóban egyébként korrektül le van írva régóta.

Az egyes amerikai és svájci bankok különböző természetű problémáiból tehát aligha lesz mindent maga alá temető járvány, már építik is a karantént a szakdolgozók. Néhány beteget elveszítünk természetesen, de az igazi baj nem abból lesz, hogy a jegybanki szakértő csapatok olyan feladattal szembesülnek, aminek a megoldására kiválóan fel vannak készülve.

Sokkal aggasztóbbak azok a strukturális, demográfiai, politikai problémák, amelyekkel szemben, bárki bármit mond, valójában teljesen tehetetlenek.