Az éghajlatnak mindegy, hogy miért tesszük, csak védjük meg a változástól

A klímaváltozás nem közeleg, hanem itt van. Hatásait nap mint nap érezzük – ahogy azt is, hogy a halogatással töltött minden egyes nap a jövőnket teszi sokkal nehezebbé. A halogatást a nemzetközi ENSZ-tárgyalásokon is érezzük évről évre, idén Sarm-es-Sejkben maradtak el a vállalások attól, ami szükséges lenne a klímaváltozás megfelelő kezeléséhez.

A klímavédelemről szóló törvényben Magyarország vállalta, hogy 2050-re eléri a klímasemlegességet, vagyis azt, hogy csak annyi üvegházhatásúgáz-kibocsátásunk lesz, amennyit semlegesíteni is tudunk. Ennek érdekében 2030-ra egy köztes célt is meghatároztunk: 40 százalékos kibocsátáscsökkentést az 1990-es szinthez képest.

A számok azonban azt mutatják, hogy nem haladunk elég gyorsan a klímasemlegesség felé: a mostani ütemezés szerint a feladat nagy részét áttoljuk 2030 és 2050 közé. Ezáltal nem elkerüljük, hanem halogatjuk az átállás terheit, amelyekkel jóval fájdalmasabb lesz szembenézni, ha ennyire kevés időt hagyunk magunknak.

Új ösztönző: az energiaárak

A klímaváltozásnak közép- és hosszú távon nehezen számszerűsíthető, de jelentős költségei vannak: gondoljunk csak az aszály- vagy árvízkárok miatti terméshozam-csökkenésre, vagy az egyre súlyosabb hőhullámok okozta egészségügyi terhekre. A probléma nemcsak az, hogy a költségek nehezen fejezhetők ki számokban, hanem az is, hogy a klímaküzdelemben ma kell áldozatokat hoznunk azért, hogy a távolabbi jövőben bekövetkező károkat megelőzzük. Ez politikailag nehezen kommunikálható, a jellemzően rövidebb távban gondolkodó hétköznapi polgárok számára pedig nem elég kézzelfogható.

Amikor a teher azonnali és biztos, a haszon pedig ennyire távoli és bizonytalan, minden ösztönünk a halogatás irányába terel bennünket.

Az energiaválság azonban teljesen új megvilágításba helyezte a klímapolitikát. Az éghajlatváltozásnak persze mindig voltak biztonságpolitikai aspektusai: a víz- és élelmiszer-biztonság, a klímamenekültek számának növekedése vagy az egészségügyi ellátórendszer teherbíró képességének határa, nem utolsósorban maga az energiafüggőség. A válság most az utóbbit állította reflektorfénybe.

A hazai energiamixen belül a földgáz aránya 34 százalék, amelynek 67 százaléka importból származik, ennek pedig mintegy 95 százaléka orosz import. A kőolaj 30 százalékot képvisel az energiamixben, 86 százaléka import, amelynek mintegy 80 százaléka származik Oroszországból. Figyelembe véve, hogy Magyarországon a klímaváltozást okozó üvegházhatású gázok kibocsátásának mintegy 72 százaléka kapcsolódik az energiaszektorhoz, világosan adódik a felismerés: az energiabiztonság és a klímavédelem nem csupán képes kéz a kézben haladni, de nincs is más lehetőség. A kőolaj- és földgázfelhasználás csökkentése egyszerre mindkét célt szolgálja, ugyanakkor ennek elérésére kizárólag a társadalom és a meghatározó piaci szereplők támogatásával van lehetőség.

Az Egyensúly Intézet, Magyarország független szakpolitikai agytrösztje, a fentieket szem előtt tartva, a Vállalkozók Országos Szövetségével együttműködésben szervezett idén egyeztetéssorozatot a közlekedési és az épületszektor meghatározó szereplőivel. Azért emeltük ki ezt a két területet, mert az épületszektor felel Magyarország végső energiafelhasználásának és üvegházhatásúgáz-kibocsátásának mintegy harmadáért, a közlekedés pedig a negyedéért. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezeken a területeken már ma is elérhetők olyan megoldások, amelyek révén számottevő mértékben csökkenthetjük az éghajlati terhelést. Ha ebben a két szektorban sikeresen mérsékeljük a kibocsátásokat, jóval közelebb kerülünk a klímasemlegességhez. Ám ahhoz, hogy ne fussunk ki az időből, már ma lépnünk kell.

Az Egyensúly Intézet ezért mindenekelőtt a jelenleginél jóval ambiciózusabb terveket sürget: a 2030-as kibocsátáscsökkentési célunkat 40 helyett legalább 45–60 százalékra kell emelnünk. Ez a jelenlegi geopolitikai helyzetben már nem „csupán” klímavédelmi cél, gazdasági érdek vagy erkölcsi felelősség, hanem biztonságpolitikai szükségszerűség is.

Egyre nagyobb autókkal egyre messzebbre megyünk

A hazai közlekedési kibocsátások ma is folyamatosan nőnek. A személygépkocsik átlagéletkora 13,5 év, a forgalomba hozott személygépjárművek fele pedig 7–10 éves importautó. Vagyis hosszú időbe telik, mire a közel 4 milliós autóállományt alacsony vagy zéró kibocsátású járművekre cseréljük le. Bár az új gépjárművek fajlagos energiafelhasználása évről évre javul, az ebből származó kibocsátáscsökkentést kioltja, hogy egyre nagyobb járművekkel akarunk egyre többet utazni: az egy főre jutó jármű-utaskilométerek száma is folyamatosan növekszik.

Ez azt jelenti, hogy önmagában a technológiaváltás ösztönzése nem lesz elegendő.

Ezért az Egyensúly Intézet technológiaváltásra ösztönző és gépjárműforgalom-csökkentő javaslatokat is megfogalmazott az éghajlati terhelés csökkentésére.

Az elektromobilitás terjesztését segítenénk azzal, hogy 2030-tól csak elektromos autókkal lehessen taxizni – a közlekedési szektor szereplői közül többen még korábbi dátumot javasoltak, sőt felvetették, hogy érdemes lenne a hivatali autókra is kiterjeszteni ezt a követelményt. Ugyanakkor minden résztvevő hangsúlyozta, hogy ez csak a töltési infrastruktúra – különösen a gyorstöltőhálózat – jelentős fejlesztésével valósítható meg.

A nagyjából 40 ezer elektromos autó eltörpül a 4 milliós állomány mellett, ezért a legszennyezőbb gépjárműveket fokozatosan ki kell vonni a forgalomból. Ez lenne a célja az úgynevezett roncsbeváltó program mihamarabbi elindításának: célzott támogatásokkal kell segíteni az alacsony jövedelmű családokat abban, hogy régi, erősen szennyező autóikat jóval alacsonyabb kibocsátású (de nem feltétlenül új) járművekre cserélhessék. A megkérdezett iparági szereplők ezt teljes mellszélességgel támogatnák. Ugyanakkor ahhoz, hogy valóban jól működjön a rendszer, és a körforgásos gazdaság megvalósításához is hozzájáruljon, növelni kell a gépjárművekből származó hulladékok feldolgozását lehetővé tevő kapacitásokat.

A technológiai megoldások mellett a klímavédelmi és energiabiztonsági célok megvalósítása érdekében az autóforgalmat is tudatosabban kell szabályozni. Ezt segítené a tiszta zónák létrehozása a nagyvárosokban: ezek olyan területek, ahová behajtási korlátozást vezetnek be a belső égésű motoros járművek számára, ezzel alakítva a közlekedési szokásokat és javítva a levegő minőségét is. A megkérdezett vállalati vezetők alapvetően támogatták a javaslatot, de kiemelték, hogy ehhez elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű, akár autó nélkül is elérhető szolgáltatás biztosítása, nem utolsósorban pedig a tömegközlekedés fejlesztése.

Korszerű épületek nélkül nem megy

Az épületszektorban technológiai szempontból sokkal jobb a helyzet. Az új építések esetében pontosan tudjuk, hogyan lehet elérni a közel nulla energiaszintet, ennek megvalósulása ezért kizárólag szabályozás kérdése. Ennél sokkal fontosabb a már ma is álló épületek állapota. A mai épületállomány több mint 80 százaléka még velünk lesz 2050-ben, így építhetünk bármilyen klímabarát ingatlanokat, a jelenlegi épületállomány dekarbonizációja nélkül a klímasemlegesség csak álom marad. A szigetelés, a nyílászárócsere és a fűtés-korszerűsítés akár 60 százalékkal is csökkentheti egy ingatlan energiaigényét, ami megújulóenergia-forrásokkal kiegészítve segíthet elérni a nulla kibocsátást.

Ehhez viszont évi 100 ezer lakás mély felújítására van szükség – sőt az általunk megkérdezett iparági szereplők még ennél nagyobb számot is indokoltnak tartanak.

Ehhez azonban egybehangzóan azt vélik a legfontosabb feltételnek, hogy kiszámítható piaci környezet alakuljon ki, egy választási ciklusokon átívelő, átlátható támogatási rendszer létrehozása révén.

Egy ilyen nagyságrendű és ütemű épületfelújítási program számos feladatot vet fel: alapvetően az alapanyag és a munkaerő elérhetőségének és költségeinek kérdését, a villamosenergia-hálózat fejlesztésének szükségességét, valamint a felújításokhoz kapcsolódó szociális kihívásokat. Az Egyensúly Intézet ezek megoldására is kidolgozott javaslatokat, amelyeket az iparági szereplők is támogatnának: a rendelkezésre álló erőforrások szűkössége miatt a felújításokat kell előnyben részesíteni az új építésekkel szemben, az elérhető szakemberek számáról pedig az oktatási és a szakképzési rendszer átalakításával kell gondoskodni.

Használjuk ki a válság lehetőségeit

Azt tapasztaljuk, hogy az energiaválság hatására egyre több üzleti szereplő fordít nagyobb és nagyobb figyelmet a fenntarthatóságra. Az környezetnek a maga részéről teljesen közömbös, hogy energiatakarékossági okból vagy belső indíttatásból vigyázunk-e rá. Egyedül az számít, hogy az éghajlatváltozás kezelése érdekében egyáltalán elinduljunk az energiahatékonyság és a kőolaj- és gázfelhasználás-csökkentés irányába, ezt pedig minél gyorsabban és következetesebben tegyük.

A vállalatokkal folytatott egyeztetéseink nyomán több iparági vezető is jelezte, hogy az ott elhangzottak hatására hozott létre kifejezetten fenntarthatósági feladatokra dedikált munkakört a saját cégében. Ez különösen biztató, hiszen tudjuk, hogy akármilyen jól átgondolt egy szakpolitikai program, bukásra van ítélve, ha nincs mögötte társadalmi, piaci támogatás.

A történelem arra tanít, hogy a jó változások nagyon gyakran fájdalmas válságokból születnek.

Sokak várakozásával ellentétben azonban a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság és a koronavírus-járvány sem hozta el a zöldfordulatot.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennek a válságnak is csak az árnyoldalait tapasztaljuk meg, a benne rejlő lehetőségeket pedig ismét elszalasszuk! Itt a lehetőség, hogy racionális és bátor döntéseket hozzunk.

Hogy ezt jól felfogott anyagi érdekből, a túlélési ösztöntől vagy a következő generációk iránti felelősségtől vezérelve tesszük, mellékes. A lényeg annyi, hogy tegyük!