Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik, és nem minősülnek befektetési ajánlatnak.
A jegybanki függetlenség egy csoda. Csodák pedig ugye… hogyne lennének, csak a helyén kell kezelnünk a várakozásainkat, és akkor nem esünk természetfeletti vagy éppen természetellenes képzelgések csapdájába.
A monetáris hatóság függetlensége nem azt jelenti, sosem jelentette azt, hogy akár a törvényhozástól, akár a kormányzati főhatalom gyakorlásától, akár kifejezetten a fiskális politika alakításától elszigetelten, ezekhez képest külön világban szabályoznák a pénz árát, mennyiségét, hozzáférhetőségét. Meg újabban még egy sor dolgot ezeken kívül.
Ellenkezőleg, a gazdaságpolitikai mix akkor közelíthet valamiféle optimumhoz, vagy akár csak a józanság és a célszerűség minimumához, ha a magatartási szabályok finomhangolása, a költségvetés eszközei, és a monetáris politika egymással összehangoltan működnek. Ez az összehangoltság és a monetáris politikának a rövid távú politikai nyomástól, és ezáltal a hitelvesztéstől való intézményes mentesítése a gyakorlatban egymásnak ellentmondó követelmények. Ha ugyanis súlyos véleménykülönbségek vannak a kormányzat és egy elvileg független monetáris hatóság között, akkor vagy nem lesz összhang, vagy csak úgy lesz, ha közelítik egymáshoz a gondolkodásukat és a tevékenységüket. Nézzünk egy-két példát, hogy megy ez a közelítés a gyakorlatban!
A Janet Yellen pénzügyminiszteri kinevezéséről szóló hírek ugyanis remek alkalmat adnak arra, hogy egy jót mulassunk a Fed és az amerikai pénzügyminisztérium kívánatos összhangjának kiinduló feltételein. Janet Yellen egészen kivételes, megkérdőjelezhetetlenül alkalmas jelölt a pénzügyminisztérium élére, és a mi szempontunkból messze nem az a legérdekesebb benne, hogy ő lesz az első nő, aki betölti ezt a posztot. Nála ez amúgy sem újdonság. Már 1971-ben is ő volt az egyetlen nő, aki abban az évben közgazdaságtanból PhD fokozatot szerzett a Yale egyetemen – egyébiránt mindkét témavezetője, James Tobin és Joseph Stiglitz Nobel-díjat kapott később. Amitől Yellen aligha hatódik meg különösebben, hiszen a férje, Goerge Akerlof ugyancsak Nobel-díjas közgazdász. Egyetlen gyermekük nem rémült meg a nagy fák árnyékától, egyetemen tanít közgazdaságtant, elég magasan van a léc, nem lehet könnyű neki.
Yellen a végzés után jó pár évet tanított a Harvardon, aztán a Fed stábjába hívta dolgozni egy korábbi tanára, 1977-ben – az sem most volt. Az igazi fedes karrierje azonban 1994-ben indult, amikor Bill Clinton jelölése nyomán a Fed Board of Governors tagja lett.
Három évvel később azonban Clinton új őrhelyre állította – az elnök mellett működő, nagyon befolyásos gazdaságpolitikai tanácsadó testület, a Council of Economic Advisers elnöke lett. Figyeljünk jól, ez az első ugrás, a Fed egyik felsővezetője átpattan az Egyesült Államok elnöke mellé, az első számú gazdaságpolitikai tanácsadó székébe. 2004-ben lett újra jegybankár, a San Franciscó-i Fed elnökeként, ezt követően 2010-től a Fed alelnökeként folytatta. Négy évvel később pedig ő volt az első nő, aki a Fed első számú vezetője lett.
2021-től pedig a költségvetési politika irányítója, pénzügyminiszter. Oda, vissza. Egyszer a kormányzattól (teljesen) függetlenül monetáris politikát irányít, aztán a kormányzati gazdaságpolitika agya lesz, majd ismét a monetáris politika jön, az első számú vezető szerepében is, természetesen őrködve a Fed függetlensége felett, majd a kormányzat első számú szakpolitikusa lesz a gazdaságpolitika terén.
Önmagában Yellen karrierje megmosolyogtatóvá teszi a jegybanki függetlenség koncepciójának tiszta érvényesülését,
hiszen ezt a mozgást követve nyilvánvaló, hogy nem pusztán az informális hálózatok teszik egy szerves egésszé a gazdaságpolitika főbb irányító pontjait, hanem a felfogásoknak, a gondolkodásmódoknak, a szervezeti kultúráknak sincs sok esélyük lényegesen különböző pályán fejlődni. Ettől még a Fed autonómiája nagyon is valóságos – ahogy egy színházi előadás is valóság, mi más lenne.
Gondolhatnánk persze azt, hogy egyedi esetről van szó, de nem, ellenkezőleg. Éppen a következő menetrend látszik ismétlődő mintázatnak: drámai körülmények között véget ér egy konjuntúraciklus (2007-08-ban és 2020-ban), történetesen mindkét esetben egy republikánus elnök hivatali ideje végén, demokrata adminisztráció érkezik, amely olyan pénzügyminiszterrel vág neki a válságkezelésnek, akinek szerényen szólva is komolyan vehető tapasztalatai vannak a Feddel kapcsolatban.
2009-ben Barack Obama kormányzása indulásakor azt a Timothy Geithnert nevezte ki pénzügyminiszternek, aki pontosan egy nappal azelőttig a New York-i Fed elnöke volt. A New York-i Fed pedig nem egy a regionális Fed szervezetek között, hanem a zászlóshajó, amelynek elnöke nem vesz részt a rotációban, amelyben a regionális Fed-elnökök váltják egymást a legfőbb döntéshozó testületben, a nyíltpiaci bizottságban (Fed Open Market Comittee), hanem állandó tagja és alelnöke annak, és a monetáris politika technikai üzemeltetésében is kiemelt szerepe van. Azonban az elképesztően kékvérű, hihetetlen családi háttérrel és az elitbe való tökéletes beágyazottsággal, továbbá ugyancsak kiváló kvalitásokkal rendelkező, tapasztalt Geithner számára sem ez volt az első váltás a kormányzati gazdaságpolitikai irányítás és a monetáris hatóság között.
A New York-i Fed-elnökséget megelőzően csillogó és komplett karriert futott be a pénzügyminisztériumban, amelyet annak nemzetközi ügyekért felelős vezetőjeként (Under Secretary for International Affairs), a minisztérium harmadik számú vezetőjeként hagyott ott. Így megy ez.
A valóban szinte bevehetetlen sziklaerődként védett, hibátlan intézményes autonómiával rendelkező Fed függetlenségét a költségvetési politikától illetve a kormányzattól talán leginkább úgy kell elképzelni, mint a csokoládé- és a vaníliafagylalt egymástól való függetlenségét. Külön főzik, külön kevergetik, külön hűtik fogyasztható hőmérsékletűre, külön tégelyben is tárolják. De aztán ugyanazzal a kanállal szervírozzák ugyanabba a kehelybe, és mire megesszük, össze is olvadnak teljesen.
Ami az élvezeti értékükből nem feltétlenül von le semmit, sőt. Legyünk egészen nyugodtak, ha esetleg amiatt aggódnánk, hogy a Fed milyen mértékben támogatja meg az amerikai szövetségi költségvetés hiányának finanszírozását, az adósságpálya fenntarthatóságával kapcsolatos mégoly gondterhelten elmondott nyilatkozatok ellenére is.
Persze ha a jövőbeni infláció miatt aggódunk inkább, akkor nem biztos, hogy ízleni fog a csoki és a vanília összeolvadva, egy kanálban.
