Azt vallották, azért nincsenek holttestek, mert megették az áldozataikat

Elég ritkán, de néha előfordul, hogy az adott év egyik legfontosabb könyve egy olyan kis kiadónál jelenik meg, amelynek sem pénze, sem lehetősége nincs komolyabb reklámozásra, így az olvasók csak lassan, amolyan „suttogó propaganda” útján értesülnek arról, hogy van egy olyan kiadvány, amelyet vétek lenne kihagyni. Tavaly is volt egy ilyen kötet, a Tea Kiadó gondozásában jelent meg, és a kemencei juszticmordot állította középpontba.

Először is, mi az a juszticmord? Vádlottak kárára végzetes bírói tévedésből végrehajtott törvényes gyilkosság. Másodszor, mi az ábrázolt esemény? „Hont vármegyében 1782 márciusában egy betöréses lopás gyanúsítottjai botozásos vallatás során azt állítják, elkövettek egy rablógyilkosságot, majd még több gyilkosságot. […] egyikük azt vallja, azért nincsenek holttestek, mert áldozataikat megették. […] A Hont vármegyei ítélőszék negyvenegy embert páratlan kegyetlenséggel kivégeztet […]” Teszem hozzá rögtön: ártatlanul.

Ebből a nemzeti köztudatból kieső – pontosabban oda soha be nem kerülő – szörnyűségből lehetett volna egy igazán különleges történelmi regényt írni, amit a szerző, Kele Fodor Ákos meg is tett, meg nem is. Ugyanis egy olyan vaskos, félig szépirodalmi, félig tényirodalmi alkotással állt elő, amellyel még nem nagyon találkozhattunk itthon.

A Honti hantok egyfelől megpróbálja szépirodalmi igénnyel rekonstruálni az akkori eseményeket, arcot és személyiséget adni az egykori áldozatoknak, másfelől pedig igyekszik feltárni az események hátterét, a lehető legrészletesebb módon bevetve a történelemtudomány, a régészet, a szociológia vagy éppen a pszichológia eszköztárát is. Az eredmény egyértelműen sokkoló.

A valóság maga a horror

„Sárközi György feje a Kemencét és Perőcsényt összekötő gyalogút mellett, az akasztófa szomszédságában felállított szégyenkerékre szögezve táplálja az ég madarait. Az augusztusi hőségben csókák és szarkák zsivajognak körülötte. Sárközi őszbe elegyedett feje tetején, hol leggyérebb a haja, egy ujjpercnyi mély gödör van, melyet hajdanán egy csákány ütött. Megtalálta ezt egy szarka, kicsípte a besüppedő bőrt, s most a gödrön át húzza ki a fejből a velőt. Csókák csapnak le, csacsognak, tyákognak, elriasztják a szarkát, mely odébbszáll csőrében egy cafattal. A csillogó fekete madarak hárman-négyen is Sárközi arcára szállnak, a szemeit, szürke ajkait és ínyét csípik.

A kétágú akasztófa mellett másik két szégyenkerék is magasodik. Az egyik kerékre Zsigárd István összetört testét tették, a másikra Poronyti Istvánét, karjaikat és lábaikat a küllők közé fűzték, és most rajtuk is a madarak civakodnak.

Tíz hónappal később, az ezerhétszáznyolcvanharmadik esztendő nyarán egy szekér indul a kemencei vármegyeházától, s az akasztófa felé közeledik, tizenkét riadt kisgyereket visznek rajta, a legidősebbek is hétévesek, tábla lóg a nyakukban, melyre a nevüket vésték, és a megyét, ahová kerülni fognak. A legnagyobb kislány, szép hosszú, fekete hajú, kinek »Didi Mária« és »Varasd« áll a tábláján, amikor messziről megpillantja a legelők közt vezető út mellett a magasba meredő vesztőhelyet, azonnal le is süti a tekintetét, és szorosabban öleli kétéves öccsét, mert emlékszik még arra a záporos és véres és sírással teli napra, Sárközire, Porontyira, Zsigárdra és másokra, akik gyakran látogatták meg apjukat Hontalmáson.”

A mű szépirodalmi szála ilyen, a lehető legnaturalisztikusabban ábrázolt módon mutatja be, hogy pontosan mi történt két és fél évszázaddal ezelőtt, mégpedig úgy, hogy következzen bármilyen szörnyűség, az események sodorni fogják magukkal az olvasókat. Már itt is érezhető, hogy a szerző milyen mélyen beleásta magát a témába, ugyanis kétség sem férhet hozzá, hogy amit itt olvashatunk, az mind korhű, legyenek azok a cigány szokások, a bíróság működése vagy a kivégzés menete.

Ráadásul a történet felépítése is igen megdöbbentő, ugyanis Kele Fodor az elején folyamatosan olyan nézőpontokat használ, amelyekből úgy tűnik, hogy itt tényleg emberevő szörnyetegekről van szó, holott a másik, tényirodalmi szálon már rég megtudhatta mindenki, hogy a vádak teljességgel hamisak. Ez pedig nemcsak arra szolgál, hogy jobban el tudjuk képzelni ezeket az elképesztő vádakat, hanem arra is, hogy az olvasó meg tudja vizsgálni saját és a társadalom előítéleteit is.

Ez az egész ügy, amelyet a rengeteg eljárásjogi hiba ellenére sem lehet igazi koncepciós pernek tekinteni (hiszen nem volt előre megírt ítélet, és nem volt előzetes cél a megvádolt cigányok tömeges kivégzése sem), ugyanis elsősorban azokból az évszázados, igen gyakran tévedéseken alapuló előítéletekből ered, amelyekkel azóta sem tudtunk mit kezdeni. Ennélfogva ebben a kötetben egyszerre tudunk meg rengeteg dolgot a perrel kapcsolatban, és szerezhetünk óriási mennyiségű információt a cigányság szokásairól, történelméről és kultúrájáról.

Egy igen alapos munka a cigányságról

Ugyanakkor nemcsak erről a hányatott népcsoportról olvashatunk rengeteget, hanem arról is, hogy milyen okból alakultak ki a velük kapcsolatos előítéletek, és hogy miért vallhatja be és hitetheti el magáról valaki, hogy embert evett. Mindeközben az is kiderül, hogy miért hihette el a többségi társadalom ezeket a képtelen vádakat, vagy hogy miért alakult úgy az események utóélete, ahogy. Ezekhez a gondolatokhoz a szerző alaposan kielemzi a korabeli dokumentumokat, majd az azóta íródott szakirodalmat, hogy a végén rámutasson a szerinte bennük szereplő nyilvánvaló hibákra. A könyvet záró cigányozási napló pedig igen sokkoló gyűjteménye a velünk élő hétköznapi rasszizmusnak.

A Honti hantok az egyik olyan mű 2024-ből, amelyről már csak a témája miatt is mindenképpen beszélni kell (a másik Závada Pál nagyregénye, a Pernye és fű), emellett pedig egy olyan alkotás, amely irodalmi értékei miatt is érdemes a figyelemre.

A történetet a Független Színház Magyarország (FüSzi) Emberevők című kamaradarabjában is feldolgozták.

Kele Fodor Ákos: Honti hantok
Tea Kiadó, 2024, 6800 Ft