Ilyenek egy rothadó rendszer végórái

Aligha mondok azzal bármilyen újdonságot, hogy minden egyes új Závada-megjelenés eseményszámba megy a hazai irodalomban, hiszen az 1954-ben született szerző a Jadviga párnájától A fényképész utókorán át a Természetes fényig olyan alkotásokkal gazdagította a magyar kultúrát, amelyekben elsősorban a történelmi emlékezet, valamint az egyéni és kollektív identitás kérdéseit vizsgálta, ráadásul úgy, hogy közben a társadalmi és emberi viszonyok bonyolultságát is képes volt bemutatni.

Az író figyelme az elmúlt egy évtizedben érezhetően inkább a rövidebb alkotások felé fordult (Egy piaci nap, Hajó a ködben), illetve tőle szokatlan, újszerű művekkel is próbálkozott (Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin), és kerülte a rá annyira jellemző könyvmonstrumokat. Aztán most megérkezett tőle a bő félezer oldalas Pernye ​és fű, amely a legszebb závadai hagyományokhoz nyúl vissza.

Dokumentumfilm és valóság

Bár az új nagyregény viszonylag csalóka egyszerűséggel indul, és a története sem tartogat különösebb csavarokat (1988-ban egy értelmiségiekből álló társaság dokumentumfilmet tervez forgatni az ötvenes évek kuláküldözéseiről, ezért hónapokon keresztül látogatja a vidéket interjúalanyokat keresve), mégis olyan mély, hogy egy olvasással lehetetlen teljes mértékben feltárni.

A fő szál természetesen a nyomozásé, amelynek középpontjában két tűzeset áll, melyek miatt mondvacsinált indokokkal halálra, illetve életfogytiglanra ítéltek két, kuláknak nyilvánított személyt, illetve hosszú évekre börtönbe zárták a „bűntársaikat” is. Nem kell sokat olvasnunk ahhoz, hogy világossá váljon: itt két koncepciós perről van szó, melyben a vádlottak teljesen ártatlanok, vagy maximum gondatlanságból követtek el bármit is. A nyomozás egyik része arra szolgál, hogy bemutassa, miként is működtek ezek az egykori nagygazdák (vagy legalábbis az új hatalom által annak tartott személyek) ellen folytatott eljárások, a másik fele pedig arra világít rá, hogyan is viszonyulnak ezekhez az egykori érintettek (áldozatok, leszármazottak, bírók, ügyészek, ügyvédek, újságírók, szemtanúk).

„Kitárul egy iroda ajtaja, kintről lámpa villan, és a kiskamasz cselédfiút a gallérjánál fogva vezeti be öltönyös kihallgatója. Aki nem nyomozó, nem is ügyész, hanem ő a bíró. Nem túl magas, ám szikár, arcát két mély ránc nyújtja meg, a haja vörhenyesen szőke, de kopaszodik, és halkan szólal meg:

Állj ide, az asztal elé! Akkor most hangosan…! Várjál! Hol a jobbik ruhád? Szedd elő!

A fiú kibont a batyuból valami kabátkát.

Ebbe leszel? Vedd föl! Most akkor elölről! Pénteken délben…

Nem tegnap délben, kezd makogni a gyerek.

Nem tegnap délben, péntek délben!, javítja a bíró. Pénteken délben tizenkét óra körül a gazda…

Péntek délben… tizenkettő körül a gazda…”

Talán az utóbbi aspektus az érdekesebb, hiszen ekkor, a szocializmus utolsó óráiban már szabadabban lehet beszélni a múlt sötétebb oldalairól. Így már vannak, akik ki merik mondani az igazságot, vannak, akik még hezitálnak, és vannak, akik szerint minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett. A regény a múlttal való szembenézés igen széles skáláját mutatja be, hiszen sokszor azok mondják el a legtöbbet és a legőszintébben, akik egykor a rendszer részei voltak, és gyakran maguk az áldozatok kívánnak némán maradni. Ugyanakkor ezzel együtt is megmarad egyféle nyomozás, amit a filmesek mellett az olvasónak is le kell folytatnia, mégpedig azért, mert a különböző motivációkkal rendelkező tanúk természetesen sokszor ellentmondanak egymásnak, így nehéz kideríteni, ki mennyire bűnös ezeknek az embereknek a halálában, illetve tönkretételében. Itt bárki lehet egyaránt bűnös és áldozat is.

Az emberi kapcsolatok különös krónikája

De természetesen nem véletlenül 1988 a forgatás ideje sem. Ez ugyanis alkalmat ad arra, hogy betekinthessünk egy már régóta rothadó rendszer végóráiba, melyben minden egyes szereplőnek meg kell hoznia a maga döntéseit. Závada ügyesen választotta meg ezeket az értelmiségi szereplőket, akik párbeszédeikben egyszerre beszélnek direkt módon a történésekről, illetve vesznek részt olyan eseményeken, mint például a még csak formálódó ellenzéki pártok gyűlései.

Ezek a részek egyszerre szolgálnak arra, hogy bemutassák a korabeli valóságot, és arra, hogy a jelenünkből visszanézve meglássuk: milyen csalókák voltak az eljövendő demokratikus jövővel kapcsolatos értelmiségi remények.

Ugyanakkor olvasható ez a szöveg az emberi kapcsolatok különös krónikájaként is, hiszen ebben a szerzőre amúgy nem túlzottan jellemző egyszerű narrációban (mindössze az E/3. és E/1. váltakozik folyamatosan, hogy jobban beleállásunk a központi alak, Závada Pál mindvégig névtelenül maradó irodalmi alteregójának fejébe) több szerelmi sokszög is szerepet kap, és bár nem történik bennük semmi különös, mégis csak nehezen fejthető fel, hogy ki ki iránt táplál gyengéd érzelmeket, és ennek mi lesz a viszonzása. Az elején ez akár unalmasnak tűnhet, ám idővel meg lehet találni benne az értelmezés izgalmát.

De említhetnék egy olyan értelmezési szintet is, amely a szerzőt kedvelők számára lesz igazi ínyencfalat. Ez pedig a különféle alkotásait ehhez a történethez fűző metaszint, amelyben a szerző alteregója kapcsán megjelennek direkt vagy kevésbé direkt formában olyan korábbi kötetek, mint A fényképész utókora, a Kulákprés vagy a legfontosabb, a Jadviga párnája, amely érdekes eredettörténetet, valamint egyfajta folytatást, kiegészítést kapott az új regény lapjain. Az meg már csak külön csavar, hogy a kötetzáró szerzői magyarázat szerint az egész cselekmény minden szereplővel együtt kitalált, viszont a benne szereplő interjúk mind valódiak, melyeket a Statárium című, 1989-ben bemutatott dokumentumfilmhez készítettek a rendezővel, Sipos Andrással.

Talán ebből a rövid recenzióból is látható, hogy milyen mély lett a Pernye és fű. Az új Závada-kötet ismét csak egy olyan alkotás, amelyet érdemes lenne kézbe vennie mindenkinek, aki fogékony a történelmi párhuzamokra, és meg akarja érteni a 20–21. századi magyar politika- és társadalomtörténet tágabb összefüggéseit.

Závada Pál: Pernye és fű
Magvető, 2024, 7499 Ft