Závada Pál: Rossz látni, hogy a soraim aktuálisabbak, mint gondoltam

Alkotói pályáját dokumentumprózával kezdte (Kulákprés), regényekkel folytatta (a teljesség igénye nélkül: Jadviga párnája, Milota, Idegen testünk, Természetes fény, Hajó a ködben), és közben írt színdarabokat (l. Janka estéi) is. A verses regény mindeddig hiányzott a repertoárból.

Ez így van, bár némely színdarabjaimban voltak dalszövegként vagy kórusok szövegeként kötött formában megírt sorok. Az Apfelbaumot azonban nem versnek tekintem, mert nem líra, hanem történetmesélés ebben a kötött formában is, tehát epika. Hasonlóan építkezik, mint bármely regényem: ennek is van története, ebben is vannak figurák. A regényeknél megszokott recepttől annyiban tértem el, hogy próbáltam magamat tartani ahhoz a drámai jambikus formához, amit a klasszikus drámaírók fedeztek fel és gyakoroltak évszázadokon keresztül, és amiben Madách is írta Az ember tragédiáját. A 11 és 10 szótagos jambikus sorokból építkező verses regény közvetlen előzménye ugyanakkor a Madách-tragédia újraértelmezésére szóló meghívás volt: a székesfehérvári Vörösmarty Színház felkérésére négyen – Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és jómagam – írtunk egy-egy 20. századi történelmi színt.

Ezt a darabot ugyebár 2021 szeptemberében mutatták be Az ember tragédiája 2.0 címmel, és mondjuk el, hogy a Színházi Dramaturgok Céhe az évad legjobb drámájának választotta. Hogyan keletkezett-formálódott a berlini-nagyváradi színből az Apfelbaum?

Az Apfelbaum magvát beleírtam a dráma rám eső részébe, de minthogy a járvány miatt el kellett halasztani egy évvel a próbaidőszakot, és előtte is volt egy év a megírásra, úgy döntöttem: folytatom, kibontom a történetet, és kiszabadítom a dráma műfaji kötöttségeiből, illetve abból a kényszerből, hogy a drámát muszáj bemutatni. Persze kérdés volt, hogy megőrizzem-e a formát, mert írhattam volna belőle prózaregényt is. Akkorra viszont ebben a fajta kötöttségben megéreztem egy felszabadító hatást, és ahelyett, hogy azon morogtam volna, mennyire gúzsba köt, hogy folyton számolni kell a szótagokat, és tömörnek kell lenni, kiderült: ez a forma jót tesz – legalábbis nekem, de remélem, hogy a szövegnek is. A sűrítés révén ugyanis az ember komolyabban veszi a mondatát és a gondolatot, jobban szemügyre veszi, hogy van-e benne elegendő mondanivaló. Emiatt végül egy csomó mindent elvetettem, de összességében jó volt, hogy nem kellett locsogni, nem kellett a fordulatokhoz különféle formai átkötéseket alkalmazni, ami regényírás közben óhatatlanul is gyakran szószaporítással jár. Sokat gondoltam Bodor Ádám barátomra, aki hihetetlenül tömören ír, és gyakran mondja másokra, hogy miért kell annyit szövegelni. Úgyhogy most én is igyekeztem sűríteni.

A kötött forma tartalmilag, tematikailag is nyitott új, előzetesen nem várt távlatokat?

Madách játékszabályaival élni is kimondottan felszabadító erejű volt, mert azt jelentette, hogy a következő színben egy másik történelmi helyzetbe, azaz egy másik időpontba, egy másik térbe, sőt akár újabb szerepek eljátszására felkészítve indíthattam el a szereplőimet. Nagyon izgalmas volt kitalálni, hogy a következő részben hol folytatódjon a történet, és milyen intrikus szerepet játsszon, mondjuk, Lucifer. Egyszer Leni Riefenstahl operatőrét alakítja Berlinben mint Ferdinand Luzzi, aztán 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor visszautazik Ádámmal Nagyváradra filmes tudósítóként; egy másik alkalommal, 1944-ben pedig a gettóban egy kis kommunista őssejt vezéreként tűnik fel Lóczi Ferenc néven. Ezek a játékok Madáchtól való ötletek, és egyszerre tették lehetővé, hogy megőrizzem az eredeti tragédia hagyományait, illetve hogy dekonstruáljam azokat.

Ha már Madách és hagyományok, milyen gyerekkori és aztán későbbi emlékei vannak a drámáról?

Általános iskolás lehettem, amikor először láttam a Szegedi Szabadtéri Játékokon, de csak a nézőtér egy nagyon-nagyon távoli pontjáról. A Bánk bánhoz hasonlóan úgy volt benne a gyerekkori legendáriumomban, mint valami nagyon komoly színpadi dolog, amiben deklamálnak, versben beszélnek, és amiből túl sokat nem értek. Aztán persze később, felnőtt fejjel is számos színpadra vitelét láttam, köztük rosszakat is, és habár nem voltam rajongója, volt néhány olyan előadás, amelyik tetszett. Szándékosan nem akarok rossz és jó példákat sorolni, viszont amikor az ember olvassa a drámát, a szöveg kínálja magát, hogy kapcsolódjunk hozzá, hogy gondolkodjunk el rajta; és nemcsak az emblematikus sorokra célzok, hanem az igazi, ma is érvényes gondolatokra. Ezért aztán fogtam a drámát, bemásoltam a gépembe, és úgy olvastam, hogy vastagon szedtem azokat a sorokat, amelyeket szándékosan el akartam lopni, és vártam, hogy mikor lesz alkalom beépíteni a szövegembe. Ha nem szent szövegnek tekintünk egy ilyen drámát, hanem elfogadjuk, hogy akár frivol vagy ironikus módon is lehet hozzá kapcsolódni, annak nem bénító, hanem megtermékenyítő és felszabadító hatása van.

A Madách-drámához képest talán a leglényegesebb változás, hogy Éva mellé beemelte a mitológiai Lilitet. Miért döntött úgy, hogy miközben a nem öregedő Ádám figurája állandó, bővíti a női szereplők körét?

Kifejezetten nem szeretem a Tragédia nőképét, mindig bosszantott, ahogy Évát ábrázolja, ezért úgy döntöttem, hogy vitatkozni és pimaszkodni fogok vele, és olyan Évát vagy Évákat teremtek, akiket Madách ki nem állhatott volna. Ráadásul az Éva-toposzt megdupláztam az autonóm és szabad Lilit figurájával. Lilit az Éva előtti nulladik, nem szakrális nő, aki nem fért bele a szent szövegekbe, száműzetett a Bibliából, és csak a profán hagyatékban lelhető fel a figurája, viszont rendkívül erőteljesen és évezredeken keresztül mindig visszatérő, habár rejtett alak. Olyan, mintha szégyellték volna, tényleg úgy kell keresgélni, hogy az ember egyáltalán találjon róla valamilyen festményt, írni is nagyon keveset írtak róla, de ez engem rendkívül lelkessé tett.

Az állandó intrikus, minden jelenetben rendkívül invenciózus Lucifer figurájához hasonlóan nyilván megkerülhetetlen az Úr alakja. Utóbbi ugyanakkor feltűnően sokat hallgat az Apfelbaumban, a válaszai gyakran semmitmondóak, a legjobb esetben is kitérőek, hárítóak. Ez a megközelítés csak számomra áll nagyon közel a már említett 2.0-s színdarab Titanic-színének megoldásához, amelyben a Derzsi János alakította Úr meg sem szólal a színpadon?

Valóban, Darvasi nem adott egy szót sem az Úr szájába, ez tényleg nagyon szellemes megoldás. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek vele. Lényegében itt azt az Úrral kapcsolatos dilemmát és tanácstalanságot próbáltam beleírni a könyvbe, ami tulajdonképpen az egész 20–21. századi gondolkodás egyik alapproblémája: van a végtelen jóság és van a mindenhatóság, de a kettő nem fér össze. Főleg a második világháború után nagyon komoly teológusoknak és istenhívőknek is fel kellett tenniük a kérdést: ha mindenható az Úr, akkor ezt miért hagyta? És akkor jöttek a spekulálások arról, hogy mégse mindenható, illetve hogy az ember fejlődött meg erősödött, és az Úr hagyta, hogy az ember egy csomó cselekvést kivegyen kezéből, és már nem gyakorolta a mindenhatóságát, hanem hagyta, hogy hasson az ember. Na de akkor csak látta a borzalmakat, nem? Hát nem, mert közben behunyta a szemét, vagy, mit tudom én, aludt, vagy tettette az alvást, mert még mindig jobb volt. Mintha kellenének az ilyesfajta feltételezések, hogy valahogy meg lehessen magyarázni a szüntelenül létező jó vagy jót akarás rettenetes összeroncsolásait, meglékelését.

Az Apfelbaumot időnként rendkívül személyes kitérők szakítják meg, amelyekben az elbeszélő, szabadon csapongva az időben, élettörténeti adalékokkal szolgál – ezek többsége nagyváradi és berlini utazásokhoz kapcsolódik az 1970-es évektől a 2000-es évekig –, illetve amelyekben legendás pályatársakra reflektál. Ezekben a strófákban különösen hangsúlyos Réz Pál emlékének megidézése. Tekinthető az Apfelbaum egyfajta memoárnak, irodalomtörténeti tablónak?

Felidézhet talán ilyesmit is. Már említettem, hogy a könyv ötlete korábbra nyúlik vissza, de 2016-ra mindenképp, amikor májusban meghalt Réz Pali, majd két hónappal később Esterházy Péter; ezek bennem össze is kapcsolódtak. Utána sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnék valamilyen kapcsolatba lépni a legfontosabb halottaimmal. Aztán amikor elkezdtem írni az Apfelbaumot, eszembe jutott, hogy a Madách által felkínált játékszabályok lehetőséget adnak a személyes emlékfolyamra, azaz arra, hogy minden további nélkül új versszakot kezdjek egy-egy emlékkel. Ezért úgy döntöttem, hogy ezeknek az emlékeknek a főszereplője atyai jóbarátom és mesterem, Réz Pali lesz, és azok a halottak, akik őhozzá kapcsolódnak, illetve a vele eltöltött évtizedeim főbb figurái.

Szerkesztőtársaimmal 1990-től a Holmi 2016-os megszűnéséig jártunk hétről hétre Réz lakására. Ezeknek a találkozóknak a főszereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, egy irodalmi szubkultúra tagjait – igyekeztem felvonultatni, és visszaemlékeztem közös utazásokra is. Például 1992-ben egy nagyváradi kisbuszban ott ült Petri Györgytől Domokos Mátyáson át Fodor Gézáig a korabeli irodalmi és színházi élet megannyi fontos alakja. A legközelebbi barátaim közül a legtöbben ráadásul megfordultak Berlinben, voltak ott ösztöndíjasok, gyakran meg is látogattam őket. Ha Berlinre gondolok, eszembe jut például, ahogy Eörsi Pistával meg Darvasi Lacival sétáltunk, és Brechtről, a kettéosztott Berlin emblematikus, zavarba ejtően NDK-párti figurájáról beszélgettünk, hogy vajon mit szólt volna a halála után öt évvel felhúzott berlini falhoz, hogyan fért volna össze a művészi szabadságával. Mert hátha nehezen vagy sehogy – habár ki tudhatja.

Az Apfelbaumban nemcsak a meghatározó pályatársakat vonultatja fel, hanem korábbi szereplőinek némelyikét is beleírja a cselekménybe, gondolok itt az Idegen testünkből megismert Flamm Johannkára, Raposka Károlyra, Weiner Jakabra vagy Weiss Juditra a Hajó a ködben című regényből. Fontos szempont volt, hogy a verses regény beilleszthető legyen a Závada-univerzumba, lehetővé téve az átjárhatóságot a fikciós alkotások között?

Ez egy játék is. Először akkor jutott eszembe, hogy visszanyúlok az Idegen testünk figuráihoz, amikor belegondoltam, hogy de hiszen már írtam arról, hogy Johannka németül tud, és költőnek indult, és hogy az Idegen testünkben vannak kifejezetten berlini jelenetek a Magyar Intézethez kapcsolódóan, illetve hogy szerepel benne egy Raposka Károly nevű könyvtáros. Adta magát, hogy ezeket be tudom emelni, és össze tudom kapcsolni a szereplőimet, mivel Apfelbaum Ádám szintén az 1930-as évek második felében utazik a német fővárosba. Arról nem is beszélve, hogy az Idegen testünkből írt zenés színdarabomban, a Magyar ünnepben, amit Alföldi Róbert rendezett a Nemzeti Színházban, számos ária és kórus hangzott el Bella Máté megzenésítésében. Minthogy azoknak a szövegét kötött formában írtam meg, szintén be lehetett őket emelni, mindenféle erőlködés nélkül kínálta magát az önidézet lehetősége. Ez persze egy kicsit bujkálós játék is, hogy ki veszi észre, de talán akkor sem lógnak ki, ha senki. De lehetőséget kínálnak arra, hogy kapcsolódni lehessen olyan egykori gondolatokhoz, amikkel tizenöt éve foglalkoztam, hogy végül rájöjjek: még mindig ugyanott tartok, nem lettem okosabb, legfeljebb most egy másik oldalról közelítem meg ugyanazt a kérdést.

Az Apfelbaum történelmi traumák sorát vonultatja fel a nácik hatalomra jutásától a holokauszton és a kommunizmuson át 1956-ig. Most, hogy immáron több mint egy hónapja szembesülünk egy újabb háború és ezzel egy újabb értelmetlen pusztítás képeivel, kelet-közép-európaiként is az a benyomásunk lehet, hogy a 21. század nem különb a 20.-nál, és nem képvisel más minőséget. Vajon az Apfelbaum egy ilyesfajta tükröt is tart, tarthat a mának?

Nem akartam ennyire közeli vagy direkt lenni, és azt, hogy a nagyváradi-berlini történetem már-már tanmesének vagy tandrámának tűnjön. Ha a háború hamarabb történik, vagy a verses regényt később írom, kifejezetten megrémültem volna, ha látom, hogy ennyire közel kerülünk olyan elképzelt párbeszédekhez, amelyeket én tulajdonképpen múltbélinek képzeltem. Az egyik ilyen a második világháborús népirtás után egyetlen túlélőként megmaradt, tolókocsis Juliska Madáchot idéző monológja az üres éghez: „Nem él az Úr, hogy gondja lenne ránk, és nincs hatalma rajtunk, hogy új népet és új eszmét hozzon a világra.” A másik jelenet pedig Lucifer vitája az Úrral. „…csatát, ahogy eddig sem, az Úrnak ellenében ezután sem nyerhetsz!” – mondja az Úr az ártó szellemnek, mire Lucifer így vág vissza: „Még csatát sem? Viccelsz? S tán te nyerted meg a második világháborút is? És végignézted összes folytatását?”

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vita, amelyik a legborzalmasabb történetekről és az ezzel kapcsolatos felelősségről szól, nem csupán a második világháború kataklizmájának feldolgozásához használható, hanem nagyon durván a jelenre meg a közeljövőre is reflektál. Hiszen kiderült, hogy a mi életünkben ugyanaz történik, ráadásul ugyanúgy. Putyin itt nőtt a szemünk előtt, hasonlóan Hitlerhez, és pont úgy beszéltünk róla: hogy a háború sem Putyinnak, sem Oroszországnak nem érdeke, nem is bírná Oroszország, ki van zárva, Putyin csak zsarolni akar, csak ezt akar, azt akar elérni, és hogyha elérheti, akkor megetetjük a vadállatot, és utána nyugszik. De igazából nem is tekintette a világ olyan veszélyes vadállatnak, valahogy inkább egy aljas, ravasz rókának, de hogy ennyire veszélyes is, hogy ennyire vérengző, azt nem sejtettük. Talán abban bíztunk, hogy alkatilag nem egy medve, és tessék, megmutatja, hogy ő is tud egy vérengző orosz medve lenni, úgy, mint Sztálin. Összességében elég rossz látni, hogy az Apfelbaum sorai sokkal aktuálisabbak, mint gondoltam volna.

Ha már történelmi párhuzamok és áthallások, nagyon elrugaszkodott, merész gondolattársítás a záró, 1989-es berlini jelenet Ádámjáról arra a fiatal magyar szónokra asszociálni, aki pár hónappal korábban a budapesti Hősök terén elmondott beszédével szerzett országos ismertséget?

Noha egy ilyen figurához nyilván használja az ember a valós figurákról szerzett tapasztalatait és élményeit is, szándékosan helyeztem a mai országhatárokon kívülre a cselekmény helyszínét. Magyarországon nem is nagyon játszódik jelenet, legfeljebb emlékezés van benne budapesti helyzetekre, viszonyokra. Ugyanakkor ez egy magyar regény, a figurái magyarul beszélnek a legtöbbet, noha a fikció szerint németül és románul is egy kicsit. A gondolat tehát magyar, a legszörnyűbb magyar tradíció sarából van összeépítve. Persze lehet asszociálni a mi rókafiúnkra, én is gondoltam rá; ugyebár Orbán Ottó írja az első Orbán-kormány fideszes politikusairól, hogy „rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból”. Végül azonban azért tágítottam ki a történetet, hogy az akarnok, a diktátorfióka hatókörét európai dimenzióba helyezhessem. Ádámnak európai hatású ambíciói lesznek a berlini fal összeomlásakor, Kelet-Európa vezérének, Európa alelnökének vagy valami ilyesminek képzeli magát, vagyis megfogalmazódik benne egy tébolyult hatalmi ábránd, amihez megpróbálja kicsikarni az Úr valamiféle jóváhagyását. Az Úr azonban szó nélkül elmegy mellette, Éva pedig rémülten nézi a férfi ambícióit. Ezután az összességében azért mégis általánosabb érvényűnek szánt Apfelbaum cselekménye már végképp teljes fikció, az utolsó jelenetek szándékosan el vannak tolva egy elképzelt világba, beleértve azt az Esterházytól vett ötletet is, hogy az Úr megpróbál szaxofonon játszani Charlie Parkerrel.