Kellően éles szemmel a háború még borzalmasabb

Kellően éles szemmel a háború még borzalmasabb

Evelio Rosero a kortárs kolumbiai irodalom kiemelkedő alakja, akinek munkássága az ország társadalmi és történelmi traumáit vizsgálja mély empátiával és érzékenységgel. Írásai gyakran ötvözik a mindennapok realitását a mágikus realizmus elemeivel, miközben sötét humorral és emberközeli karakterekkel dolgozik. Rosero számára az erőszak nemcsak társadalmi kérdés, hanem egzisztenciális probléma is, amely mélyen áthatja az emberi kapcsolatokat és identitást. Munkáiban hangsúlyosan jelenik meg a hatalom és a kiszolgáltatottság dinamikája, valamint a háború és béke közötti törékeny egyensúly. Stílusa egyszerre költői és letisztult, így olvasói számára mindig mély és maradandó élményt nyújt.

Pedig Ismael bácsi csak kukkolni akart

A magyar olvasók abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy rögtön az író leghíresebb művével, a 2006-ban megjelent Hadseregekkel kezdhetik az ismerkedést. A történet egy kis kolumbiai faluban játszódik, ahol a béke törékeny illúziója lassan szertefoszlik a fegyveres konfliktusok valóságában. Rosero narrátora, Ismael Pasos egy idős tanár, aki feleségével, Otiliával éli csendes, visszavonult életét. Az eseményeket az ő szemszögéből követjük, ahogy a mindennapi élet nyugalma a polgárháború pusztító hatásai alatt darabokra hullik.

Amit először érdemes kiemelni, az az elbeszélő hangja és nézőpontja, amely nélkül ez a könyv nem működhetne olyan tökéletesen, ahogyan működik. A kötet elején még teljes az idill, és az idős tanár legfőbb gondja az, hogy miként tudná úgy meglesni meztelenül napozó szomszédasszonyát, hogy lehetőleg ne vegye észre senki. A férfi mániája ugyanis a kukkolás, amelyet az évek során tökélyre fejlesztett. Ismael ennek révén ragyogó megfigyelő, akinek a figyelmét nem kerülheti el semmi.

„A házunk előtt, a járda szélén gyerekek ülnek körben a földön. Elnézésüket kérem, hogy át kell haladnom köztük, de nem mozdulnak, a fejük szinte összeér. Föntről közéjük kukucskálok, és a kinyújtott, keskeny, barna tenyerükön meglátom a gránátot. »A gránát«, kiáltok fel, »még mindig itt van. Na jól van, adjátok ide«, szólok rájuk. A legidősebb gyerek úgy dönt, megtartja magának, és hátrálni kezd. A többiek követik a példáját. Megijesztettem őket. »Ez nem igaz«, gondolom, miközben zsebre teszem a leveleket, »előbb robbanok fel, mint hogy el tudnám olvasni a leveleidet, María«. Kinyújtom a kezem a gránátért, de a fiú nem hajlandó odaadni. »Nem a magáé«, mondja. A többiek felém fordulnak, várakoznak. Nagyon jól tudják, hogy ha futásnak erednek, soha nem érem utol őket. »De nem is a tiéd«, válaszolom. »Senkié. Add ide, mielőtt felrobban. Úgy akarsz a levegőbe repülni, mint a kitüntetett aknakereső kutya?« Azt remélem, hogy ez a fiú is ott volt köztünk, amikor a kutyát eltemették a temető egyik szélén, és felharsogtak a trombiták. És igen, úgy tűnik, nagyon is jól tudja, miről beszélek, mert azonnal odaadja. Mégis volt valami értelme a nyilvános temetésnek. A többi gyerek kissé hátrébb lép, eltávolodnak tőlem, de továbbra is körbevesznek. »Menjetek innen«, szólok rájuk, »hagyjatok egyedül ezzel«. Nem hagynak, követnek – szégyenlős távolságból, de követnek. Én meg? Hová menjek? Egy gránáttal a kezemben sétálok az utcán, gyerekekkel a nyomomban. »Menjetek már«, ordítok rájuk, »ne gyertek utánam, mert mind felrobbanunk«. Csak jönnek, rettenthetetlenül, sőt, mintha a házakból újabb gyerekek jönnének elő, suttogva faggatják a korábban érkezőket, és rendületlenül jönnek utánam. Honnan jön elő ennyi gyerek?”

A könyv idilli eleje és horrorszerű vége közötti hatalmas kontrasztot éppen az biztosítja, hogy a megfigyelő szeme mindent tökéletesen lát és detektál. Az első oldalakon a gyönyörű meztelen nőt, a csodálatos környezetet (narancsfák a kertben, aranyhalak a tóban, trópusi madarak a levegőben), az utolsókon pedig a háború iszonyatát.

Egy háborúban még a természet is ellenünk van

A regényben – amelynek egy hosszabb részletét itt olvashatják – egyébként is különleges jelentősége van a természet és a falu helyszíneinek. A kezdetben idillinek tűnő környezet a cselekmény előrehaladtával sötétebbé, fenyegetőbbé válik, párhuzamosan Ismael belső világának szétesésével. A háború átalakítja az ismerős tájakat, és a falusi élet megszokott ritmusát kaotikus és fájdalmas események sorozatává változtatja.

A Hadseregek másik igen erős vonása, hogy a mindent átható erőszakot nem közvetlenül ábrázolja, hanem annak következményein keresztül teszi érzékelhetővé. Az eltűnések, a falu fokozatos kiürülése és Ismael magára maradása mind a háború pusztításának árnyalt megjelenítései. Rosero nem a háború ideológiai vagy politikai aspektusaira helyezi a hangsúlyt, hanem az emberi arcára: arra, hogy miként formálja át az erőszak a közösségeket és az egyéni sorsokat. A hazai olvasók minden bizonnyal nem túl járatosak a kolumbiai eseményekben, de nem is feltétlenül kell ismernünk és megértenünk azokat. Itt teljességgel mindegy, hogy az állami fegyveres erők, a gerillák, a paramilitárisok vagy éppen a drogkereskedők emberei jelennek meg, mindannyian halálos fenyegetést jelentenek a civilek számára.

Rosero regénye nemcsak a kolumbiai polgárháború borzalmairól szól, hanem az emberi kitartásról és az élet szeretetéről is, még a legkegyetlenebb körülmények között is. Az olvasót arra kényszeríti, hogy szembenézzen az erőszak következményeivel, miközben rávilágít az emberi kapcsolatok és a közösség jelentőségére. A Hadseregek méltán vált Rosero életművének csúcspontjává, és nemzetközi szinten is elismerést hozott számára. Az Alfaguara-díj és az Independent Foreign Fiction Prize mellett a kritikusok és az olvasók is a háború abszurditásának és az emberi lélek erejének egyik legmeghatóbb ábrázolásaként tartják számon. A kortárs latin-amerikai irodalomra specializálódott Sonora Kiadó a Liliana legyőzhetetlen nyara után tehát ismét egy kiváló alkotással ajándékozott meg bennünket.

Evelio Rosero: Hadseregek
Fordította: Miklós Laura
Sonora, 2024, 4999 Ft

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!