Evelio Rosero: Hadseregek (részlet)

Mindkét levél a lányomtól jött. Nem olvasom el őket a postán, újra hazamegyek, mintha Otilia otthon várna, hogy együtt olvassuk el. A házunk előtt, a járda szélén gyerekek ülnek körben a földön. Elnézésüket kérem, hogy át kell haladnom köztük, de nem mozdulnak, a fejük szinte összeér. Föntről közéjük kukucskálok, és a kinyújtott, keskeny, barna tenyerükön meglátom a gránátot. „A gránát”, kiáltok fel, „még mindig itt van. Na jól van, adjátok ide”, szólok rájuk. A legidősebb gyerek úgy dönt, megtartja magának, és hátrálni kezd. A többiek követik a példáját. Megijesztettem őket. „Ez nem igaz”, gondolom, miközben zsebre teszem a leveleket, „előbb robbanok fel, mint hogy el tudnám olvasni a leveleidet, María”. Kinyújtom a kezem a gránátért, de a fiú nem hajlandó odaadni. „Nem a magáé”, mondja. A többiek felém fordulnak, várakoznak. Nagyon jól tudják, hogy ha futásnak erednek, soha nem érem utol őket. „De nem is a tiéd”, válaszolom. „Senkié. Add ide, mielőtt felrobban. Úgy akarsz a levegőbe repülni, mint a kitüntetett aknakereső kutya?” Azt remélem, hogy ez a fiú is ott volt köztünk, amikor a kutyát eltemették a temető egyik szélén, és felharsogtak a trombiták. És igen, úgy tűnik, nagyon is jól tudja, miről beszélek, mert azonnal odaadja. Mégis volt valami értelme a nyilvános temetésnek. A többi gyerek kissé hátrébb lép, eltávolodnak tőlem, de továbbra is körbevesznek. „Menjetek innen”, szólok rájuk, „hagyjatok egyedül ezzel”. Nem hagynak, követnek – szégyenlős távolságból, de követnek. Én meg? Hová menjek? Egy gránáttal a kezemben sétálok az utcán, gyerekekkel a nyomomban. „Menjetek már”, ordítok rájuk, „ne gyertek utánam, mert mind felrobbanunk”. Csak jönnek, rettenthetetlenül, sőt, mintha a házakból újabb gyerekek jönnének elő, suttogva faggatják a korábban érkezőket, és rendületlenül jönnek utánam. Honnan jön elő ennyi gyerek? Nem mentek el? Végre egy férfi rémült hangját hallom: „Hajítsa jó messzire, tanár úr! Mit csinál?” Aztán egy másik, női hang próbálja elijeszteni a gyerekeket: „Sipirc haza”, kiabál rájuk. A gyerekek nem fogadnak szót. Némák, szenvtelenek, biztosan azt várják, hogy a szemük előtt robbanjon fel egy öregember; az eszükbe sem jut, hogy akkor ők is felrobbannának. Egyre több ház ajtaja nyílik ki, a nő most már visít. Egyenesen a szakadék felé tartok. Elhaladok az elhagyatott gitárgyár mellett. Mauricio Rey házát is elhagyom, szinte szaladok. Aztán elérem a szakadék szélét. A gyerekek most túl közel jönnek, főleg az egyik, a legkisebb, deréktól lefelé meztelen, az ingujjamba kapaszkodik. „Menj innen”, szólok rá. Az izzadság miatt muszáj becsuknom a szemem. Biztos vagyok benne, hogy amikor felemelem a kezem, és elhajítom a gránátot, már csak a dobáshoz szükséges erőfeszítéstől felrobban a kezemben, és darabokra tép, egy rakás gyerekkel együtt. Isten tudja, előbb vagy utóbb nem röhögnek-e majd rajta a faluban. Pasos tanár úr egy jókora csapat gyerekkel együtt repült a levegőbe – mondom magamban, miközben érzem a gránát érdes felületét a tenyeremben. Ez a tüzes torkú állat egyetlen fújással elpusztít. Ha egyedül lennék, nem volna fájdalmas, nem kellene rád várnom, Otilia. Nem azt kértem tőled, hogy én legyek az első? A gyerekek még mindig ott vannak mögöttem; még egyszer teszek egy utolsó, hiábavaló kísérletet, hogy elkergessem őket, de csak egyre közelebb jönnek; nők és férfiak szólítgatják őket a távolból. Aztán kinyújtom a karomat, és a szakadékba hajítom az állatot. Halljuk a robbanást, ránk ragyognak a mélyből feltörő, apró lángnyelvek, a festett fények hangosan másznak fel a fák ágaira, az égre. A gyerekek felé fordulok: boldog, elragadtatott arcok, mintha tűzijátékot néznének.

Feldúlt nők sorfala közt megyek haza; most hallották csak a hírt, és a gyerekeikért sietnek, néhányan átölelik őket, mások megszidják, elfenekelik őket, mintha bármiről is tehetnének, gondolom magamban, és hallom a férfiak számonkérő szavait. Most férfiak és nők járnak a nyomomban: „Honnan került elő ez a gránát, tanár úr?” „Az utcán volt”, felelem nekik, és belül elsüllyedek a szégyentől; még magamnak sem vallottam be, de hónapok óta nem jutott az eszembe, teljesen megfeledkeztem róla, biztosan benőtte a gaz, és eltakarta – mentegetem magam –, amitől szürke virágnak látszott. Egészen hazáig kísérnek, és bejönnek velem, mintha a saját otthonukba értek volna haza. Mit ünneplünk? Kit győztünk le? Jobb is így, jó ideje senki sem jött be ebbe a házba, hogy egy féktelen mulatságot csapjon. Mi van, ha Otilia hirtelen kilép a konyhából? Gratulálnak, valaki a nevemet skandálja, egy pillanat alatt mindenkihez eljut a hír. Én csak szeretnék leülni, és elolvasni a lányom leveleit, de egyedül. Ez most lehetetlen. Megérkezik Chepe is a kávézó vendégeivel. Az egyikük egy kupica pálinkát nyújt felém, egy húzásra megiszom. Az emberek tapsolnak. Észreveszem, hogy remeg a kezem. Talán féltem? Persze hogy féltem, be is vizeltem – fedezem fel, de nem a félelemtől, bizonygatom magamnak, ez csak az öregség, a puszta öregség –, és bezárkózom a szobámba, hogy átöltözzek. Odabent nem érzek szégyent, és nem tehetek róla, hogy kihagy az emlékezetem, egyetlen idős ember sem tehet róla, nyugtatom magam. Felveszek egy másik nadrágot, és így maradok, ülök az ágy szélén, kezemben a levelekkel, ismét felismerem a lányom kézírását, de egyedül akarom elolvasni. El kell köszönnöm a barátoktól. „Mi a gond, tanár úr?”, kiabálnak az ajtó túloldaláról, „jöjjön, csatlakozzon hozzánk”, és nevetnek meg tapsolnak, amikor kimegyek. „Tanár úr, nincs zene?”

A kertben ugyanazok a gyerekek bóklásznak, akik a gránátot is megtalálták, biztosan újabb gránátokat keresnek, ami elnyújthatná az ünnepséget, de valójában a félbetört fát nézik döbbenten, a szénné égett narancsokat, a halastó maradványait, a pusztítás során elhervadt virágokat – Otilia szomorú lesz, amikor visszajön, mert elfelejtettem megöntözni őket. A szomszédasszonyaim birtokba veszik a konyhát, begyújtják a tűzhelyet, és kávét főznek. „Tanár úr, maga mit eszik? A Jóisten kegyelmezzen, Otilia vissza fog jönni, higgyen benne, mindennap imádkozunk érte.” A két Túlélő ijedten kukucskál a tömegre a fal tövéből. A kerítés nyílásánál kiszúrom Geraldina fekete alakját, a néma fia kíséri. Néhány ismerős beszámol neki a gránátról. Ismét egy kupicával kínálnak, megint egy húzásra megiszom. „Most komolyan – súgom oda Chepének –, jobb lett volna, ha felrobbanok; de egyedül.” „Megértem, tanár úr, megértem”, feleli; vörös a szeme. A nők közül Ana Cuenco és Rosita Viterbo lépnek hozzám, egy pillanatra félrehívnak. „Tanár úr, miért nem jön el velünk?”, faggatnak. „Hová?”, kérdezem tőlük. „Bogotába megyünk a családjainkkal”, mondják. Nem értem őket. „Könyörgünk, tanár úr, már mindent előkészítettünk, még ma elmegyünk. Bogotában megvárhatja Otiliát, ott nyugodtabban kivárhatja a dolgokat. Vagy menjen a lányához, csak minél hamarabb menjen el, hagyja itt ezt a falut.” „Dehogy megyek el”, felelem nekik, „eszembe se jutott”. Néhány próbálkozás után felvetik, hogy szeretnék megvenni és emlékül elvinni magukkal a Szent Antal-szobrunkat. „Csodatévő, és mi mindenképp jobban vigyáznánk rá, mint maga, megőriznénk Otiliának.” „Csodatévő?”, kérdezek vissza, „akkor nálunk elfeledkezett arról, hogy csodát tegyen”. Azzal nekik is ajándékozom a szobrot, „vigyék nyugodtan, amikor csak akarják”. Nem kéretik magukat, ismerik a járást. Különös elővigyázatossággal eltűnnek a kis Szent Antal-szoborral, úgy tartják a karjukban, mint egy kisgyereket, és mielőtt még kétségeim támadnának, és felmerülne bennem, hogy Otilia vajon egyetértene-e a döntésemmel, hogy nekik ajándékoztam, valami történik, és már nem szólhatok utánuk: az emberek utat nyitnak valaki előtt, és távolabb lépnek tőlem, mintha kivetnének maguk közül.

Evelio Rosero: Hadseregek
Fordította: Miklós Laura
Sonora, 2024, 4999 Ft