Vannak olyan melegek, akik vasárnaponként ott ülnek a templomban

• Az elmúlt időszak egyik csendes irodalmi szenzációja volt Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című verseskötete, ami több dimenzióját vizsgálja egy fiatal magyar nő azonos nemű szerelmi életének: a versek szólnak szexualitásról és identitáskeresésről, boldog párkapcsolatról és abúzusról, de a gyűlöletbeszéd és a propaganda témája is hangsúlyos része a kötetnek.
• Kupihár Rebeka tizennyolc és huszonnégy éves kora között született versei nagyon intimek és személyesek, ezért most azt mondja, igyekszik minél kevesebbet gondolni arra, hogy a könyve ott van mások könyvespolcán.
• A költővel a kamaszkorában megtalált hitéről és összetett Isten-kapcsolatáról, a szivárványos irodalom hazai hagyományairól és a kötet borítóján látható, nejlont imitáló réteg megoldásáról beszélgettünk.

Körülbelül végiggondolva a magyar irodalom történetét, elsőre nem találtam a tiédhez fogható kötetet. Mintha a leszbikus szerelmi költészetnek nem lennének hagyományai, gyökerei nálunk. Jól látom?

Igen, ilyen irodalmi hagyományt én sem ismerek, vagyis inkább azt hiszem, ennyire artikuláltan felvállalt, direktben ezzel a témával foglalkozó verseskötet még nem volt itthon. Azt látom utólag, hogy a kötet iránt emiatt sokféle elvárás fogalmazódott meg, mindet valószínűleg nem is tudtam megugrani, sőt nem is tudtam ezekről az elvárásokról. Tény, hogy egy nagyon nagy űr van itthon e téren, de én sem felhatalmazva, sem képesnek nem érzem magam arra, hogy ezt az űrt egyedül betöltsem, vagy hogy mások nevében beszéljek. Abban bízom, hogy ez a kötet bátorságot tud adni másoknak, hogy ők is megírják a saját élményeiket, véleményüket, legyenek azok hasonlók az enyémhez, vagy attól nagyon eltérők. Szerencsére külföldön azért már korábban is jobb volt a helyzet, illetve itthon is egyre javul a nők, valamint a szivárványos témákról is író nők aránya: Emily Dickinson, Radclyffe Hall, Adrienne Rich fontos szerzők voltak a számomra, ahogyan Szvoren Edina, Mesterházi Mónika és Lovas Nagy Anna is.

Mikor derült ki, hogy a vers lesz a műfajod? Egyáltalán az írásnak voltak előzményei a családodban?

Egy Eger melletti faluban, Felsőtárkányban nőttem fel, a családomban pedig érték volt az olvasás, nagyon jó könyvek kerülhettek otthon a kezembe, de senki nem foglalkozik irodalommal. Ahogyan a legtöbb gyerek, én is szerettem a rímeket hallgatni, tollba mondani, majd írni is, csak nálam a versírás valahogy nem múlt el. Az első komolyabb visszajelzést tizennégy évesen, az első írótáborban kaptam, bár árnyalja a képet, hogy a középkorú férfi részéről volt ebben némi hátsó szándék is. Ennek a helyzetnek a kiszolgáltatottságát csak most látom, több év távlatából. Jó volna sokkal jobban vigyázni a fiatal alkotókra.

Ezzel megérkezünk a kötet szövegeihez, amik több dimenzióját vizsgálják egy fiatal, nem heteró lány érzelmi életének: az identitáskeresését és a szexualitását, a külvilág ítéleteit vagy a férfi- és női minőségek jellemzőit. Koncepciózusan haladtál a ciklusok témáinál?

A témák csak utólag körvonalazódtak, akkor viszont már teljesen egyértelmű volt, hogyan lehet őket csoportosítani: melyek szólnak abúzusról, melyek identitáskeresésről vagy boldog párkapcsolatról, vagy mik azok, amik a gyűlöletbeszédet érintik. Aztán ott volt még a haza–biztonság–otthonkeresés témája is, szóval a ciklusok valahogy utólag könnyen megmutatták magukat.

Miközben éppen a helyzetek hétköznapisága megrendítő ebben a könyvben, ahogyan egy rejtőzködéssel, titkolózással teli élet bontakozik ki benne: hogyan kell figyelni a másik ösztönös megérintésére nyilvános helyeken, vagy „bármilyen fényerővel, takargatás nélkül” láthatóvá tenni a mobilod háttérképét. Mégis az egész kötetben nagyon is van valami magasztos, és egyszerre ad vallomásos, szerelmi lírát és istenes költészetet. Te hova sorolod?

Azt hiszem, én túlságosan belülről látom ezt a kötetet ahhoz, hogy irodalmi szempontból valahová be tudjam sorolni. De azt gondolom, hogy

a legfontosabb témája a szerelem.

Ebből eredően is nagyon intim és radikálisan személyes. A munka melyik pontján tett ez a leginkább sebezhetővé? Félelmetes például az a gondolat, hogy a szövegek kikerülhetnek az irodalom biztonságos teréből?

Azt hiszem, hogy most, a megjelenés után érzem magam a leginkább sebezhetőnek; most vagyok a legnehezebben ebben a folyamatban. A megírás sosem nehéz, abban sosincs félelem – ha lenne, akkor nem írnék, vagy nem ebben a témában írnék. Az, hogy a szövegek kikerülhetnek a szűk irodalmi körökből, örömteli. De az azért ijesztő, hogy ismeretlenek rólam mint magánszemélyről gondolhatnak valamit pusztán a versek alapján.

Hiszen a vers több is, meg kevesebb is, mint ami vagyok.

Sokkal árnyaltabbnak és összetettebbnek élem meg magamat, mint ami belefér egy könyvbe. Félek a skatulyázástól. És szeretném a civil szakmámat is külön kezelni az írástól. Talán furcsa, de próbálok minél kevesebbet gondolni arra, hogy ez a könyv ott van emberek személyes tereiben, polcán, táskájában, kezében.

A borító külön is említést érdemel: egy vizuális geggel grafikusan, vagyis magán a nyomtatott papíron van rajta egy nejlont imitáló réteg. Ez kinek az ötlete volt?

A Magvető tervezőgrafikusának, Pintér Józsefnek az érdeme, de nekem is tetszett.

Valóban kreatív megoldás, de kérdés, mit lép erre a kormányhivatal.

A megjelenés előtt a kiadóban, mint egy családi megbeszélésen, mindenki elmondta az ezzel kapcsolatos félelmeit, de az egyértelmű volt, hogy a kötet nem kap fóliát, ahogyan egyik magvetős könyv sem. Nagyon hálás vagyok, hogy a kötet fóliátlanul jelenhet meg, és hogy nem korlátozzák az árusítását. Kicsit talán ellentmondok magamnak, de jólesett látni a múltkor az egyik könyvesboltban, ahogyan az eladó lapozgatta, hogy bárki belenézhet, kapcsolatba léphet vele. A kiadói megbeszélésen egyedül a címhez ragaszkodtam, a szerkesztőm első körben mást javasolt, én viszont biztos voltam benne, hogy ez a címe a kötetnek, amit meg szeretnék írni. Szeretem, hogy benne van az az alapvető feszültség, amiből én is dolgozni próbálok,

és szeretem, hogy benne van az Isten, még ha kisbetűvel is.

Az nyilván nem célom, hogy bárkit provokáljak ezzel.

A Horváth Péter-ösztöndíjad apropóján Parti Nagy Lajos méltatta a munkád, és többek között azt mondta, „Isten nem fóliázik”. Ennél mégis bonyolultabb a könyvben megjelenő Isten-képed, „könyörgöm, mondd meg, tényleg boldogabb lennél, és én tisztább, ha a páromnak borostája lenne és merevedése?”, írod például a címadó versben. Hogyan alakult nálad ez az Isten-kapcsolat?

Ahogyan ez a kapcsolat megjelenik a kötetben, az nagyjából fedi ezt a viszonyt. Ez egy dinamikusan változó kapcsolat, amiben vannak csöndek, közelség, unalom, megrendülés, ahogyan az az emberi kapcsolatoknál is lenni szokott. Gyerekként nem kaptam vallásos nevelést, a családom egyáltalán nem gyakorolta a keresztény vallást, a hit kamaszkoromban talált meg. Egy barátomat kértem arra, hogy vigyen el a kedvenc templomába, ahol nagyon mélyen megérintett a liturgia. Ezután sok időt töltöttem szerzetesek között, monostorokban, lelkigyakorlatos házakban.

Mi ragadott meg ezekben a közegekben?

A világuk igazsága és mélysége. Megrendítő érzés volt megtapasztalni, hogy közel kerültem valamihez, aminek a közelsége eddig hiányzott az életemből. Ma is szeretek templomba járni, és azt hiszem, a hit ad egyfajta tőkesúlyt az életemnek.

Arról, hogy a katolikus neveltetés vagy a mély hit hogyan kerülhet konfliktusba a melegséggel, és hogyan lehet ezt a konfliktust feloldani, többek között Nádasdy Ádám elbeszéléseiből tudhatunk. A bűnösség gondolata nálad megjelent valaha?

Én nem tudom, hogy mi bűn és mi nem, ebben a bonyolult kérdésben nem vagyok kompetens. Én csak abban vagyok kompetens, ahogy a belső iránytűmet érzem: hogy mi az, ami engem a jó felé visz.

Nem nagyon tudom bűnnek látni azt, ami kölcsönös örömön, biztonságon és szereteten alapszik.

Ez nem fér bele az én bűnkoncepciómba. Az is igaz, hogy érdemes taktikusnak is lenni: tudni kell például, hogy kihez lehet menni gyónni, vagy hova lehet járni misére. De fontosnak gondolom, hogy ha vannak is emberek, akik Isten akaratával ellentétesnek látják a mi létezésünket, a velük való találkozásokban ez tud valamennyit árnyalódni. Vannak pozitív tapasztalataim keresztény emberekkel, akikkel néha sok munka árán, de közelebb kerültünk egymáshoz, a kölcsönös megértéshez. Bár a homofóbia természetesen nem oké, én is sokkal nyitottabb, mondhatni kíváncsibb lettem az elutasítással kapcsolatban.

A szövegeid ilyen jellegű hatásában tudsz hinni?

Abba az illúzióba nem ringatnám magam, hogy ez a néhány vers képes lesz megváltoztatni bárki véleményét, de talán képes elindítani párbeszédet emberek között, kinyitni a horizontjait a különböző nézőpontok felé. Vagy hogy egyáltalán valakinek a homlokterébe kerüljön például az a tény, hogy vannak olyan melegek, akik vasárnaponként ott ülnek mellettük a templomban.

A világi közegből is hozol néhány példát arra, hogy a „megmérgezik a gyerekeinket” szólamai hogyan jelennek meg akár a munkahelyen is, de te megértéssel fordulsz feléjük: „az embert próbálom meglátni, levágni róla a propaganda szavait” (…) „bárcsak tudná, hogy a buzik is imádkoznak, és hogy az egyik pont érte”, írod az ezek mind a pokolra jutnak című versben. Érdemes még a propaganda ellenében imádkozni?

A propaganda az emberi alapérzelmekre hat, félelmet, undort és dühöt ébreszt. Mégis szeretnék abban hinni, hogy a természetünknek nem része az, hogy ha két ember kölcsönösen szereti egymást, az gyűlöletet vált ki. Szóval szerintem nem is imádkozni, hanem cselekedni érdemes. Vagy alternatívan imádkozni: odafordulni, találkozni, megmutatni mindazt, amit a propaganda elfed.