Amikor egy kaméleon könyvet ír

Ha megkérdeznék a hazai kritikusokat, írókat vagy akár az igazán elhivatott olvasókat arról, hogy szerintük ki a legjobb kortárs magyar kisprózaszerző, nagy valószínűséggel Szvoren Edina rengeteg szavazatot kapna mindhárom csoportból, hiszen a 2010-es debütáló Pertuja gyakorlatilag azonnal a műfaj legjobbjai közé repítette, és az azóta eltelt másfél évtizedben megjelent művei (Nincs, és ne is legyen; Az ország legjobb hóhéra; Verseim és a Mondatok a csodálkozásról) is mind hozták ugyanazt a magas színvonalat.

Az olvasók azóta már tökéletesen megismerhették a szvoreni próza főbb jellegzetességeit, legyen az a végtelenségig kimunkált nyelvezet, a már-már abszurdba hajló figurák, a sokszor groteszknek ható fordulatok, az általában elviselhetetlenül nyomasztó hangulat, na meg az ezen azért néha átütő finom humor. Gyakorlatilag eljutottunk oda, hogy nemhogy egy teljes történetről, de sokszor már egy-egy mondatról vagy éppen szókapcsolatról is fel lehet ismerni az író stílusát. Mert ami a megszokott minőségen kívül nem változott, az a stílus volt. Éppen ezért lehetett sokaknak óriási meglepetés, hogy a legújabb Szvoren-kötet egy kivételtől eltekintve nem a saját stílusában szólal meg, hanem „kölcsönveszi” több nagynevű kortárs alkotónk hangját, hogy ezáltal olyan történetek szülessenek, mint amilyeneket Nádas Péter vagy éppen Tompa Andrea írt volna.

Mit ne mondjunk, érdekes játék és nem kis vállalás ez, hiszen Szvoren érezhetően olyan pályatársakat választott, akiknek szintén megvan a maguk jól felismerhető és egyéni stílusuk. Éppen ezért az új kötet számtalan helyen elvérezhetett volna, de szerencsére egy-két apróbb megingástól eltekintve szinte hiba nélkülire sikeredett.

Most akkor mit is olvasunk?

De mégis minek tekinthető a Kérődző Kronosz? Egyszerű tiszteletadás a kollégák felé? A kortárs magyar irodalom furcsa panoptikuma? Stílusparódia? Imitáció vagy éppen intertextuális játék? Azt hiszem, ezek mindegyike igaz kisebb-nagyobb mértékben a rendhagyó kötetben szereplő szövegekre.

Az első „áldozat” Bartók Imre volt, akinek Levél nővéremhez című „szövegében” ezek közül talán a paródia elemei figyelhetők meg leginkább. Bartók mindig is egy olyan szerző volt, aki előszeretettel alkalmazott különös hangzású és igen ritka szavakat a történeteiben, de a hírhedten nehéz sakkállások kidolgozásával foglalkozó és a nővére iránt a kelleténél gyengédebb érzelmekkel viszonyuló elbeszélő nem átall olyan kifejezéseket használni, mint a „hömbörget” vagy a „belülmény”, amelyek éppen annyira lettek kiemelve a szövegből, hogy egyből észrevegyük őket, ám ettől még ne változzon át maga a sztori paródiává. Ez a különös, jól sikerült szöveg remekül megágyaz a következőknek.

A Bodor Ádám: Vágy gombok után című írásban hihetetlenül jól sikerült eltalálni a szerzői jegyeket, legyenek azok a furcsán keveredő magyar–román–német nevek, a közelebbről meghatározhatatlan, ám nagyon is jellegzetes erdélyi táj, a szereplők között nehezen kirajzolódó kapcsolati háló vagy a valódi Bodorra olyannyira jellemző információhiány, amely miatt menet közben csak igen nehezen lehet értelmezni ezt az egyébként nem túl bonyolult történetet.

A következő darab, a Szív Ernő: Kispontok egy egészen rövidke (egy újság lapjaira kívánkozó) stílusgyakorlat, melyben Szív egy igen egyszerű kérdést válaszol meg a maga kifinomult, könnyed, légies módján. Ezzel szemben a nálam a kötet csúcspontjának számító Oravecz Imre: A száztizenharmadik folyamátvágás Veresmart felett már jóval hosszabb, egy regény kezdetének is elmenne. Ráadásul tökéletesen illeszkedik Oravecz Ondrok gödre trilógiájának történetébe, hiszen egy, az Árvaiak ismeretségébe tartozó fiatalember Amerikába (Ohióba) tervezett utazásának krónikája, amely nemcsak tökéletesen adja vissza a szajlai szerző stílusát, de érezhető, hogy óriási mennyiségű kutatómunka állhat mögötte. A szöveg ezáltal az utazás számtalan apró részletét tárja elénk, pontosan úgy, mintha Oravecznél olvastuk volna.

„A kukorica még lábon volt, de a sok esőtől néhol már penész ütött ki a termőszálak alatt. Október utolján épp csak próbaképpen törtek le néhány csövet abból a fehér, lófogú fajtából, amelyik a csibdászói szögben két és fél méteresre nő. Forró János nem várhatta meg a betakarítást. November első hetében egy barna bőrkofferral indult útnak, egy hátára kötözött, vasalatlan kartondobozzal, valamint egy rossz szagú irhakabáttal, melyet a nagybátyja tudta nélkül hozott magával a Dobó utcai házból. Hogy ne keltsen irigységet, csizmáját a dobozba rejtette.”

Van még tovább?

A Bognár Péter: Hat, négy helyett nem meglepő módon ismét csak stílusparódia (mégpedig az egyértelműen túlhajtott fajtából), amely már csak azért sem lehet meglepetés, mert Bognár krimijei alapvetően a parodisztikus elbeszélői hangra és a szatirikus cselekményre építenek. Ebben a történetben is a már jól megszokott, a saját görög-római műveltségébe szerelmes magánkopó beszél hozzánk a lehető legfárasztóbb formában, és próbálja meg elmesélni, hogyan nyomozott egy sorozatgyilkos (ugyan már!) után.

Az ezután következő Nádas Péter: In statu nascendi az undorukat egy számtalan rétegből álló történet, amelyben az elbeszélőnek egy megnyitó kapcsán a fotózásról kellene beszélnie, ám ehelyett felelevenít egy saját élményt, amely aztán sokfelé bomlik tovább. A kötet véleményem szerinti másik csúcspontja a Tompa Andrea: Kutatóutak, séták, amely egy eltűnt édesanyját kereső fiatal lány történetén keresztül egyszerre szól a rendszerváltás utáni időkről, az erdélyi magyar életről és a végtelen magányosságról.

„Nem mondom senkinek, mi történt velem. Dolgom van, nézek előre, a feladatomra. Engem ne sajnáljanak. Van egy listám, esténként följegyzem rá, mik a másnapi teendők. Ötkor kelek, mielőtt a lányok forogni kezdenének. Sóhajtoznak, gyűrik a lepedőt. Van, aki beszél, a lambéria bordáiba akasztja a körmét, kapirgál is. Egyiknek holdkórsága van, bár az én véleményem szerint csak teszi.

Mindenki szeretne valahogy kitűnni, régebb én is, értem ezt, ismerem, tudom. Mégis. Idősebb vagyok náluk két évvel, talán azért nem szeretem már ezeket a játékokat.”

A Tolnai Ottó: Csempészipszilonok igazi tolnais nyelvi bravúr, majd utolsó előttiként következik a kötet egyetlen igazán félrecsúszott darabja. A Krasznahorkai László: Czekeliusi fehér, czekeliusi fekete több szempontból is problémás, egyfelől úgy éreztem, bár egyes szereplők hozzávetőlegesen stimmelnek, de sem a nyelvezet, sem a mondatok ritmusa, sem a téma (egy gyermek szexuális zaklatása) nem illik hazánk legnagyobb Nobel-esélyeséhez. A kötet záró történetében (Szvoren Edina: Máthé Erzsi) a szerző önmagát parodizálja ki, mégpedig rendkívül jól sikerülten.

Összességében a Kérődző ​Kronosz a sokfelől értelmezhető írásmódja miatt lehet igazán nagy siker,

• hiszen működik mint stílusparódia, mint főhajtás a pályatársak felé, mint a hazai kortárs irodalom keresztmetszete;
• ezenkívül kereshetünk benne a szövegeken átívelő összefüggéseket, motívumokat;
• de ha egy pillanatra elfelejtjük a stílusokat, és csak a történetek főbb témáira koncentrálunk (kivándorlás, élhetetlenné váló ország, felbomló társas kapcsolatok, magyar és magyar közötti konfliktusok stb.), napjaink Magyarországáról is átfogó (igaz, nem túl szívderítő) képet ad.

Szvoren Edina, Kérődző Kronosz
Magvető, 2024, 4999 Ft