A Duna csak folyt, és mi vidáman fürdőztünk és pecáztunk benne

A Duna Budapest legnagyobb folyékony köztere, amely évtizedeken át töltött be a mainál jóval fontosabb szerepet a mindennapi életben. A város egyik legaktívabb színtereként ugyanúgy része volt a folyó mindennapjainak a kereskedelem és a vendéglátás, mint a korzózás és a pecázás vagy a sportolás és a strandolás.

A Fortepan archívumában több száz olyan Duna-fotó található, amelyek nemcsak megmutatják ezt a vízen és víz körül zajló sajátos hangulatot, de azt is bizonyítják, a folyó adottságait milyen sokrétűen lehet használni egy nagyvárosban is. Ezen a ponton kerül a képbe a Valyo (Város és Folyó Egyesület), amely civil szervezetként évek óta azon munkálkodik, hogy a változatos városi parthasználat újra felbukkanjon a budapesti rakpartokon és vízpartokon: vagyis hogy a városlakók a Dunát újra a birtokukba vegyék.

A Fortepan és a Valyo által közösen szerkesztett Duna – A legszélesebb sugárútcímű kiadvány száz válogatott fotója Budapest életének elmúlt száz évét mutatja be a folyó tükrében.

A Duna magyarországi szakaszának első gőzhajója a Carolina volt, amely 1820. július 16-án indult első járatára. A menetrend szerinti gőzös a Vigadó téri hajóhídtól indult kétóránként, és a Bomba (ma Batthyány) tér érintésével Óbudáig közlekedett. A menetidő felfelé 1 óra 52 percig tartott, visszafelé alig fél óráig. Amikor az utasoknak már nemcsak a viteldíjat, de a hídvámot is meg kellett fizetniük, leszoktak a használatáról, így a járat egy év után megszűnt.

A Monarchia idején a kereskedelmi és személyszállítás is nagyrészt vasúton zajlott, de Budapest azért így is jelentős hajóforgalmat bonyolított le. A múlt század közepéig fahajók szállították a gabonát, ezeket a víz folyásával ellentétes irányba lovakkal vontatták. A feljegyzések szerint egy közepes nagyságú, áruval megpakolt hajó vontatásához 10-20 hajósra és 24 pár lóra volt szükség.

A Duna-part Budapest nappalija – ahogyan a város főépítésze fogalmazott egyszer. Látképe az UNESCO Világörökség része, nem véletlen, hogy a Dunakorzó mindig is a város egyik legfontosabb sétatere, találkozóhelye volt. A 19. század végén kecses köztéri székek jelentek meg a sétányán, gyártójuk, Buchwald Sándor, pedig élelmes üzletemberként pénzt is kért a használatukért, míg ő koncessziós díjat, székenként havi öt koronát fizetett a városnak. A székjegyek 6 fillérbe kerültek, az összeg beszedéséről pedig idősebb asszonyok, úgynevezett „Buchwald-nénik” gondoskodtak. A Buchwald székekért – a Tanácsköztársaság éveit leszámítva – egészen a második világháborúig fizetni kellett.

Az első pesti csónakház, pontosabban csónakda ötlete Széchenyi István nevéhez fűződik, majd a gróf 1841-ben megalapította az első Hajós Egyletet is, beindítva az első evezősversenyeket. A dunai evezés ezután annyira népszerű lett, hogy szinte tömegsporttá fejlődött például a Kis-Duna-ágon és a Római-parton. Ha a korábbi tömegességét nem tartotta is meg, a folyó bizonyos részein ma is sok kenust és kajakozót láthatunk.

A Dunára hajlamosak vagyunk egy nagy vízfelületként tekinteni, és legfeljebb szörnyű hajószerencsétlenségek kapcsán gondolunk bele abba, hogy mélységi kiterjedése is van. A folyó Budapestnél 3–10 méter mély, az alján rejlő világ pedig mindig is izgatta az emberek fantáziáját.

A folyami halászat a kezdetektől fontos szerepet töltött be a város életében, de a világháború előtt a horgászat annyira népszerűvé vált, hogy a leírások szerint néha egymástól alig egy-két méternyire vezették úszóikat a folyóban. A budai szennyvízbefolyók különösen látogatottak voltak, köztük a Pálffy-téri (ma Bem tér), a Batthyány téri és a Gellért-kifolyó – utóbbinál máig rendszeresen tűnnek fel horgászok. 1955 és 1975 között évente rendezték meg a „Nagybudapestiek” horgászversenyét a budai Duna-parton a Lukács fürdő befolyójától a Petőfi hídig terjedő szakaszon.

A Kék Duna terasz az 1950–1960-as évek egyik legnépszerűbb éttermének számított. A Lánchíd pesti hídfőjénél álló pontonétterem tavasszal nyitott, ősszel zárt, és 500 vendég befogadására volt alkalmas.

A múlt század 20-as éveiben, a polgári repülés hőskorában úgy tűnt, Magyarország olyan jelentős hidroplánforgalmat bonyolít le majd, hogy egy speciális légikikötőre is szüksége lesz. Ezt 1923-ban a Szabadság híd (akkor Ferenc József híd) budai hídfőjénél alakították ki. A lassú és kevésbé biztonságos hidroplánok viszont nem tudták felvenni a versenyt a repülőgépekkel, ezért a dunai hidroplánállomást három év múlva felszámolták.

A dunai fürdőzés a reformkorban kezdődött. Miután Széchenyi gróf a külföldi utazásai során elleste a nagyvárosi folyóban fürdés hóbortját, Wesselényi Miklóssal együtt járt le úszni Pesten a Dunára, rendesen megbotránkoztatva ezzel a magyarokat. A legenda szerint Széchenyi addig fejlesztette a lubickolást, hogy óbudai lakhelyétől úszva csorgott le a belvárosig, az épülő Lánchídig. Ezután százötven éven át budapesti lakók generációi fürdőztek a Dunában, míg 1973-ban az iparosodás miatti szennyezések miatt be nem tiltották azt az egész fővárosi szakaszon. Jelenleg a római-fürdői Plázs a város egyetlen olyan természetes fürdőhelye, ahol – folyamatosan ellenőrzött vízminőség mellett – ingyen fürödhetünk.

A főváros területén 1839-től rendelet tiltotta a szabad vízi fürdőzést, ezután váltak igazán népszerűvé a fauszodák. Ezek a faszerkezetek kosárszerűen lógtak a vízbe, a mélyükön hálóval vagy lécezéssel, vagyis lényegében egy elkerített medencét alkottak a folyóban. A 20. század elejére Budapesten már kilenc fauszoda működött, de csak május elsejétől szeptemberig, ezután elbontották őket. A legkülönlegesebb fauszoda a Clark Ádám tervezte Nemzeti Fauszoda volt a Parlament előtt. A képviselők állítólag napközben néha ki is mentek csobbanni egyet. Nők persze eleinte nem használhatták a fürdőket, először külön idősávot kaptak, később pedig külön fürdőt is.

„Miközben ámulva nézzük a régi képeket, gondoljunk csak bele: milyen lenne, ha még mindig áruszállító hajók várakoznának a Belgrád rakpart alatt? Vagy mit szólna a tisztiorvos, ha meglátná száz évvel ezelőtt működő halpiacot? De ugyanakkor milyen klassz is lenne, ha elkerített strandfürdők működnének az Erzsébet híd és a Szabadság híd között, vagy teraszok sorakoznának a budai alsó rakpart mostani autópályája helyén” – olvasható a Duna – A legszélesebb sugárút című kiadvány előszavában, és tényleg: legalább a könyvet lapozgatva fantáziálhatunk ilyesmikről.

A cikk összeállításában közreműködött Kammermann Lilla, a Valyo munkatársa.