A cyberpunk alapműve egy írógépen született 40 évvel ezelőtt

„– Akkor mi vagy? – Ivott a palackból, de nem érzett semmit.

– A mátrix vagyok, Case.

Case felnevetett.

– És mire mész vele?”

Amikor tíz évvel ezelőtt a sajtó megírta a „30 éve jelent meg a Neuromancer” témájú cikkeket, kötelező körként sokan összeszedték, hogy mi valósult meg a regény elképzelt jövőjéből és mi nem. A mesterséges intelligenciákkal kapcsolatban akkortájt az volt a közvélekedés, hogy hát igen, a szerző, William Gibson ezt kicsit túlképzelte, hiszen az MI csupán az életünket segítő algoritmusok formájában létezik, emberszerűen viselkedő vagy pláne emberfeletti MI-k a kanyarban sincsenek. Újabb tíz év elteltével ezt ma már nem lehet ilyen határozottan kijelenteni, hiszen a kanyarban egészen ijesztő dolgok tűnnek fel a művészek automatizált kihasználásától az igazság felülírásáig. A legokosabb talán annyit mondani a témában, hogy lássuk meg, mit lehet majd írni az ötvenéves évfordulón.

Ez a példa viszont máris megmutatja, miért érdemes újra és újra elővenni a Neuromancert, ami éppen 40 éve, 1984. július 1-jén jelent meg az amerikai Ace kiadónál. A regény „jóslatait” ugyanakkor érdemes elnézően kezelni. Egyrészt muszáj figyelembe venni, hogy a mű a nyolcvanas években született és az akkori állapotokból kiindulva képzelt el egy jövőt. Másrészt Gibsonnak esze ágában sem volt így megmérettetni a könyvet: nyilatkozataiban folyton hangsúlyozza, hogy a sci-fi szerinte nem a jövőről szól, hanem a jelenről mesél, amiben a mű megszületett. Az író nem akart technológiai látnok lenni, nem voltak magasztos tervei a Neuromancerrel – egyetlen dolgot akart, az első szerzői pánikot leküzdve befejezni végre élete első regényét.

Kétségek közt született alapmű

Bár Gibson már 36 éves volt, amikor lezárta a kéziratot, kezdő írónak számított. 1948-ban született egy dél-karolinai kisvárosban, szülei meghaltak, mire William nagykorú lett. Árván és szabadon belevetette magát a hatvanas évek ellenkultúrájába és sokat utazgatott Európában. 1967-ben aztán Kanadába költözött, mert nem akarta megvárni, amíg megjön a behívója a vietnámi háborúba. Egy ideig Torontóban élt, ahol volt boltossegéd, ószeres és munkanélküli is, valamint ott ismerte meg a feleségét. Vancouverben telepedtek le, Gibson ott kezdett járni a University of British Columbia angolszakára. A tudásvágy helyett anyagi megfontolások vezették az egyetemre: úgy gondolta, könnyebb jó jegyekkel ösztöndíjat szerezni, mint napi nyolc órában dolgozni.

A sci-fit gyerekkora óta kedvelte, így az egyetemen is beiratkozott egy sci-fi kurzusra. Az akkor 29 éves Gibson idősebb volt hallgatótársai többségénél és szinte minden kötelező olvasmány megvolt már neki korábban, ezért megpróbálta megbeszélni a tanárával, hogy ne kelljen beadandó esszét írnia. A tanár azzal a feltétellel ment bele ebbe, ha Gibson ír egy sci-fi novellát. Így született meg az Egy hologramrózsa szilánkjai, a szerző első írása. A tanár bátorítására ki is adatta a novellát: egy kis példányszámú fanzine-ban jelent meg, a lap 27 dollárral honorálta az írást.

A következő években Gibson további novellákat írt és publikált, többnyire az Omni című sci-fi magazinban. Írásai nagy részében, például az 1982-es Izzó krómban megjelentek már a Neuromancer díszletei, stíluselemei, sőt későbbi szereplői is (Molly Millions már az 1981-es Johnny, a kacattárban felbukkant). Valamennyire tudatos építkezés volt ez, az író mégis kisebb sokkot kapott, amikor egy szerkesztő, Terry Carr megkereste és felkérte egy regény megírására. Carr egy olyan sorozatot gondozott, amiben kezdő írók debütáló regényei jelentek meg és a novellái alapján kinézte Gibsonból, hogy képes egy jó regényt összehozni.

Gibson ezt már kevésbé nézte ki magából. Egy novellán is hónapokig ült és úgy érezte, hogy még négy-öt évre van attól, hogy megpróbálkozzon egy regénnyel. Ennek ellenére igent mondott, majd állítása szerint „elvakult, állatias pánikban” próbált megfelelni a feladatnak. Folyamatosan attól tartott, hogy egy hosszabb írásban nem tudja fenntartani az olvasó érdeklődését. Kétségeit táplálta a Szárnyas fejvadász is, ami akkor jelent meg a mozikban, amikor már megvolt a regény első harmada. Gibson megnézte a film első húsz percét, majd tucatszor újraírta az elkészült részt, mert attól félt, sokan azt gondolják majd, hogy a filmet akarta másolni.

„Amikor a Neuromancerre nézek, egy ládaderbire készült autót látok” – fogalmazott évtizedekkel később a Paris Reviewnek adott interjújában. „Amikor írtam, úgy éreztem, mintha deszkákból és egy régi biciklikerékből kellene építenem valami olyasmit, ami utolér egy Ferrarit. Azt gondoltam, hogy ez nem fog működni.” Amikor a regény végül megjelent, Gibson megkönnyebbült és arra gondolt, most legalább megszerezte a tapasztalatot ahhoz, hogy megírjon végre egy valódi regényt. Aztán a Neuromancer a következő hónapokban a világon először megnyerte a sci-fi irodalom három legrangosabb elismerését, a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat.

Gépes krónika

A könyv szinte rögtön az akkortájt ébredező cyberpunk mozgalom zászlóshajója lett. Elterjedt tévhit, hogy az irányzatot Gibson hozta létre, vagy indította el a Neuromancerrel, de nem: a „cyberpunk” szó először egy másik író, Bruce Bethke 1980-as novellájában jelent meg, maga Gibson pedig nem is szereti ezt a besorolást. Azért nem, mert a cyberpunknak nincs igazán egységes definíciója, illetve a kezdeti mozgalom hamar kiüresedett és a későbbi nemzedékekhez már jóval felszínesebb formában jutott el. Ma egyesek szerint a cyberpunk egy kulturális irányzat, mások egyenesen filozófiát látnak bele, de van, akinek csak olyan sci-fit jelent, amiben nem űrhajósok vannak, hanem hekkerek, esetleg egy tetszetős, krómos csillogású dizájnstílust.

A szerző ellenérzései dacára a Neuromancer a születésekor ízig-vérig cyberpunk mű volt. Ma már könnyen találni közeli, mocskos jövőben játszódó regényt vagy filmet, de a nyolcvanas évek elején ez újdonságnak hatott. A sci-fit akkor olyan történetek uralták, amik évszázadokkal vagy akár évezredekkel tekintettek előre, a zsáner központi problémája volt az űrutazás, más bolygók benépesítése és a kapcsolatfelvétel idegen lényekkel. A cyberpunk viszont nem kért a távoli galaxisokban suhanó űrhajókból, amiknek fémpadlóit engedelmes takarítórobotok tartják patyolattisztán. A cyberpunk azt akarta megfejteni, hogyan fog elcsesződni a világ néhány évtizeden belül.

A Neuromancer szíve, lényege is az évszám nélküli jövő, nem a történet vagy akár a szereplők. Az író szándékosan egyszerű cselekményvázra építkezett: a regény tulajdonképpen egyetlen akció krónikája. Egy megnyomorított idegrendszerű hekker lehetőséget kap arra, hogy visszaszerezze a képességeit, cserébe néhány hozzá hasonló szerencsevadásszal együtt részt kell vennie egy hekkerakcióban, aminek valódi célja eleinte ismeretlen a csapat előtt. A sztorit önmagában könnyű is megérteni, de mindahhoz, amit Gibson rápakolt, már folyamatos odafigyelés kell.

Ugyanis a cselekmény sűrű és igen feszes, szinte nincs felesleges szó a regényben. Emellett a szöveg nyelvezetében olyan rétegek rejlenek, amiket Gibson nem bont ki nagyon. Akár Japánba kalauzolja az író az olvasót, akár az USA keleti partján Bostontól Atlantáig elterülő hatalmas városláncba, a Sprawlba, nem magyarázza túl az általa kitalált világot. Az olvasónak szándékosan kurta leírásokból, sokszor csak sejtetett fejleményekből és a szereplők számára természetes, de az avatatlan befogadónak idegenül hangzó szlengekből kell összeraknia, milyen lesz a gibsoni világ kétezerkitudjamennyiben. De ha sikerül összeraknia, olyan technokrata disztópia fogadja, amiben túl sok az ismerős elem ahhoz, hogy ne kelljen elgondolkodni. Nem a jövőn, hanem a jelenen.

Gibson „lowlife, high tech” látomásában az országokat legalább annyira nagyvállalatok mozgatják, mint a politikusok. Volt ugyan egy harmadik világháború valamikor a közelmúltban, de kis durranás volt ahhoz képest, milyen erők feszülnek egymásnak a digitális térben, a néha mátrixnak is nevezett kibertérben (ez a szó a cyberpunkkal ellentétben Gibson találmánya, az Izzó krómban írta le először). Ez a virtuális világ a Neuromancer jövőjében már legalább olyan fontos, mint a valódi: a számítógépek és az idegsebészeti technológia fejlődése már a humánumot kezdi ki, a gép-ember kapcsolat egyre zavarosabb, adat és hús szinte már egymás metaforái – főleg amikor megjelennek az emberi értelmet meghaladó, önállósodó MI-k. A regényt olvasva ma is hihetetlennek tűnik, hogy Gibson nem igazán értett a számítógépekhez, amikor írta – a kézirat írógépen született, a kutatómunka során pedig a szerző sokat beszélgetett szakértőkkel és ismeretterjesztő írásokat olvasott.

A „cyber” előtag mellett megtaláljuk a „punkot” is: a regény szereplői többnyire a megacégek és a felső tízezer játszmáinak árnyékában létező, perifériára szorult alakok, akiknek ritka lehetőségük nyílik beleszólni a nagyok játékába, és ezt nem az elvárt módon teszik meg. A punkság az ihletforrásokban is megjelenik: Gibson a szakcikkek mellett az őt érő kulturális hatásokat is bátran felhasználta. Inspirálta többek közt a Menekülés New Yorkból című Carpenter-film, a torontói marihuánadealerek és motoros bandák szlengje, a regénybeli Süvöltő Ököl hadművelet nevét pedig a The Vilestones nevű kanadai punkbanda egyik dalának címe adta. De még a kiberteret is a popkultúra nemzette: a videójátéktermek, amik a nyolcvanas évek elején nagyon népszerűek voltak Észak-Amerikában. Gibson egy ilyen létesítményben figyelte meg, hogy a játékosok annyira belefeledkeznek a játékgépekbe, hogy szinte belebújnak a képernyőbe és eggyé válnak a géppel – ekkor jött el az ő heuréka-pillanata.

A jövő 1984-ből nézve

Bár a Neuromancert nem érdemes jóskönyvként forgatni, olvasás közben lehetetlen nem belegondolni abba, hogyan fejlődött a világ az elmúlt negyven évben. Természetesen Gibson sok mindent nem látott előre, például az okostelefonok megjelenését vagy akár a Szovjetunió felbomlását – az utóbbi miatt a magyar kiadáshoz írt utószavában magyarázkodott is egy sort, mondván, 1984-ben az Egyesült Államok szétesését el tudta képzelni, de a Szovjetunió léte stabilnak tűnt.

Az is érthető, hogy egyes dolgok nem úgy valósultak meg, ahogy Gibson megírta, az internet például nem lett olyan vizualizált második valóság, mint a kibertér (a metaverzum divathulláma épp most fulladt ki). Az idegsebészet pedig még nem tart ott, hogy a számítógépet közvetlenül hozzákapcsolhatnánk az agyunkhoz, bár nem kizárt, hogy ez csak idő kérdése (jelenleg Elon Musk Neuralinkjén a világ szeme). Az viszont egyenesen megmosolyogtató, amikor a sztoriban egy program fizikai adathordozón érkezik meg a főhőshöz vagy amikor arra utal a szöveg, hogy ezer (vagy akár egymillió) megabájt mennyire nagyon sok.

Mindemellett negyven év elteltével is megdöbbentő, hogy Gibson mennyi mindenbe beletrafált. 1984-ben még nem volt web, az internethez csak egyetemek és kutatóintézetek csatlakoztak, de ő már keresőprogramról, kiberterrorizmusról és tűzfalakról írt. Hekkerei között vannak politikai aktivisták is, akárcsak ma, a nagyvállalatok befolyásához pedig elég felidézni, hogyan indult a 2008-as gazdasági válság. Az író a számítástechnika kulturális hatásait is jól látta előre: a „holografikus műsor” mára megvalósult (gondoljunk csak az ABBA legutóbbi lemezbemutatójára), a lenti idézet pedig elég jól leírja az internetes mémeket:

„A divathullámok fénysebességgel söpörtek végig a Sprawlon; egész szubkultúrák születtek meg egyetlen éjszaka alatt, virágoztak tíz héten át, majd tűntek el nyom nélkül.”

És persze ott van még az MI-k kérdése is – amire majd térjünk vissza tíz év múlva.

Újra kell olvasni

A regény megjelenése után néhány évig cyberpunk lázban égett a világ, aztán a popkultúra elkezdte bekebelezni az irányzatot. A könyv képregényt, szerepjátékot ihletett és persze filmeket, még évtizedek múltán is – a Mátrix például valószínűleg nem készült volna el a Neuromancer nélkül. A regényből eleinte az LSD-pápa Timothy Leary akart videójátékot készíteni, meg is nyerte a projekthez William S. Burroughs írót és a Devo zenekart. Sajnos az izgalmasan hangzó projekt elhalt és egy hagyományosabb játék jelent meg 1988-ban egy profi játékfejlesztő csapattól.

Aztán a cyberpunk a kilencvenes években átmenetileg kifulladt, aminek többek közt egyértelmű jele volt, hogy Billy Idol nagyszerű 1993-as albuma, a Cyberpunk óriásit bukott (naná, hogy van rajta egy Neuromancer című szám). Később a stílus magára talált, de ma már egy hígított, könnyen befogadható változatban létezik, amiben a synthwave dünnyögések jól megférnek a Blade Runner 2049-cel és a Cyberpunk 2077 című videójátékkal. Gibson alapművéből pedig éppen sorozat készül az Apple TV+-ra.

A Neuromancer viszont olyan könyv, amit érdemes időnként újraolvasni. Nem feltétlenül azért, mert megjelenésekor rendkívül eredeti volt, elhalmozták díjakkal és nagyban hozzájárult egy sci-fi alműfaj születéséhez. Hanem azért, mert ahogy múlik az idő és fejlődik a világ, a könyv minden újraolvasással kicsit máshogy hat. Gibson szándékai szerint a regény 1984 jelenéről mesél, de egyszerűen nem lehet nem összevetni az éppen aktuális jelenünkkel. Valahogy van egy időtlen ereje, amit akkor is megtartott, amikor sokan temették a cyberpunkot.

Aki ma próbát tenne vele, az több magyar változatot is talál a könyvesboltokban és antikváriumokban. A regény első magyarítása 1992-es: a fordító, Ajkay Örkény játszott az 1988-as videójátékkal, aztán megtudta, hogy az egy könyv alapján készült, ezután pedig minden komolyabb fordítói múlt nélkül elhatározta, hogy lefordítja a könyvet. Aminek tudott, offline utánanézett, szótárazott (akkor még nem létezett web) és hosszas faxokat váltott magával Gibsonnal. Minden jó szándéka ellenére a Valhalla Páholynál megjelent, Neurománc című első kiadás elég tökéletlen volt (ahogy ezt ő maga is elismerte). 1999-ben megjelent ennek a fordításnak egy új, szerkesztési hibákkal rontott kiadása, majd 2005-ben a Szukits kiadónál Ajkay lehetőséget kapott egy harmadik kiadáshoz újradolgozni a fordítását. Sokáig ez volt a Neuromancer legjobb verziója, aztán 2021-ben az Agave kiadó újrafordíttatta a művet a Terry Pratchett könyvein csiszolódott Farkas Veronikával, aki Ajkay fordítását tiszteletben tartva hozott össze egy gördülékenyebb verziót.

Én ez utóbbit ajánlom annak, aki az évfordulón kedvet kap a könyvhöz. Illetve Gibson későbbi regényei között van kettő, amiket a Neuromancerrel együtt Sprawl-trilógiaként ismer az irodalom. A Count Zero és a Mona Lisa Overdrive szintén Farkas fordításában jelent meg legutóbb, és mivel nem függnek szorosan össze a Neuromancerrel, akár ezekkel is lehet kezdeni az olvasást. A két könyv ugyanis nem direkt folytatás, szövegük viszont olvasóbarátabb, mint az elsőre talán riasztóan sűrű Neuromanceré és jó alapozók lehetnek ahhoz.

Gibson egyébként újságírói unszolásra egy interjúban kibökte, hogy bár évszámot nem írt a regénybe, nagyjából 2035 körülre képzelte el a Neuromancer jövőjét. Biztos, hogy akkor is érdemes lesz újraolvasni.