Darvasi László: Tudnak önök beszélni, érvelni, replikázni, ügyesek és okosak, de miben tetszenek hinni?

Az 1712 oldalas monumentális nagyregény június eleji bemutatóján Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő azt mondta, hogy két hét alatt olvasta el a szöveget. Mennyi idő telt el a regényötlet megfoganása és a záró írásjel leütése között?

Írtam két-három úgynevezett nagyregényt, és írtam rövidebbeket is. Szerintem egy regény élete, legyen az bármekkora terjedelmű is, az írója születésével kezdődik, és a halálával sem lesz igazán vége. A novella talán nem ilyen, nem így vesz részt az idő múlásában. Viszont a regény ilyen. Ez az egyik nagy titka. Huszonöt éve szeretnék kertregényt írni. De valójában nem akkor kezdődik, amikor írni kezded, és nem akkor végződik, amikor kézbe veszed a nyomdameleg példányt. Egy ilyen elbeszélést, mint a Neandervölgyiek, már a nagyszüleid, a rokonságod, a városod, a közösséged is írja, jegyzeteli, szóban terjeszti és Biblia-fedélre, titkos naplókba karcolja, még meg sem születtél, már a kezed alá dolgozik. Te meg egyszer csak bekapcsolódsz, kis ladikoddal az emlékezet, a hagyomány folyójára szállsz. És formákat keresel, amiben történetek és életek passzolnak vagy nem passzolnak egymáshoz, mindenesetre összekerülnek. Egy ilyen típusú regényben megjelenik, dereng a teremtés, és látni az apokalipszist is. Jó, nagy szavak.

A Tanulmány a nagyregényről című telexes tárcájában egy 1977. decemberi délutánt felidézve az olajhordással állította párhuzamba a nagyregényírást. Mik voltak a Neandervölgyiek megírásának főbb stációi és legnagyobb kihívásai?

Olajkályhával fűtöttünk, és tizenhat évesen harminc liter olajat vittem haza egy szürke, ónos szombati délutánon az egyetlen nyitva tartó benzinkútról. Vagy öt kilométer. Üres és néma, félfagyott utcákon átzihálni. Egy ilyen regény minden más lehetőségnek teret ad, amennyiben biztosítod a jó szándékodról és a hűségedről. Ha nem hagyod el, igazán nagyvonalú tud lenni, elenged haknizni, tárcázni, szinkronizálni, aztán pedig elvisz haza, az ő utolsó mondatáig. Meg fogja tenni. Mert akceptálja a türelmet, az alázatot és a rögeszmét. Így aztán írhattam közben másik regényt is. És írtam legalább két novelláskötetet, tárcakönyvet, többet is. Azonban hogy értelmetlen és hiábavaló, minden héten megmutatja egyszer egy ekkora terjedelem. A díva hisztériás rohamot kap, pedig csak próba van. Mindenesetre nagy, drámai színpadi alakítás, világvége-vetítés az íróasztalnál, nagyon magányosak vagytok ti akkor ketten, a formálandó anyag és te, okosan meg kell beszélni. Írói tanácsom az szokott lenni, ha nagy bajban érzed magad, kezdj el a legkisebb epizóddal, szituációval vagy csak egy mondattal szöszölni. Az aprómunka vissza fog vinni a nagy elbeszélői susnyába. A pocsolya visszavisz a tengerig. Aztán pedig az egésszel egy idő után nem lehet dolgod. Olyan ez, mint séta közben az ég. Fölötted van, a tudat alatt érzed, de közben a kapubejárót, a kutyaszart, a kilincset, a többi ember arcát bámulod.

Ha visszatekint, mely nagyregények voltak önre a legnagyobb hatással olvasóként és regényíróként?

Mészölyben, az ő életművében ott maradt a konkrétan vehető nagyregény formája. De mintha megírta volna mégis. És ez nagyon szép. Kérdés viszont, mitől nagy egy nagyregény. Mert hosszú? Ezeroldalas? Mert olyan átfogóvá válik az úgynevezett mondandója? A Sinistra Bodortól biztosan nagyregény, holott hány oldal. Nádas biztosan egész életében a grandiőz vonzalmában alkotott, ezért gyakran egyetlen mondata is már-már nagyregény lehet. Krasznahorkait is lehetne említeni vagy Lengyel Péter Macskakőjét. Tele vagyunk aktuális irodalmi példákkal a nagyelbeszélés igényét illetően. Mondhatok néhány nevet, az izlandi Stefánsson, McCarthy, Franzen, Virginie Despentes.

Háromszáz szereplőt észben tartani és felvonultatni önmagában is komoly teljesítmény. Sok jegyzetet és vázlatot készített menet közben?

Volt a falon egy nagy papír, ahová a szereplőket, a születésüket fölírtam, aztán átírtam, aztán újraterveztem, megint átírtam. Firkálsz, mint egy bolond. Pintér Józsi gyönyörű borítót csinált a nagylap jegyzeteiből a három könyvnek. Bán Zsófi barátnőm szemrebbenés nélkül állítja, hogy a külső borító ötletét ő adta egy drámai scrabble-özés közben, amit akkor éppen nem ő nyert meg. De oké. Azért én is tudtam, hogy kezdek vele valamit, hiszen Józsi a Virágzabálóknál és a Taligásnál is olyan érzékenyen tervezte meg a szavak, mondatok méhkaptárjának fedelét, hogy nyilvánvaló volt, ez az ő reszortja, és a telejegyzetelt nagypapír egy szép és kézenfekvő vizuális lehetőség. A tíz év alatt, míg effektíve írtam a Neandervölgyieket, több száz cédulám lett, volt, elvesztek, mint a falevél, fölkarcoltam valami kósza ötletet, másnap se kép, se hang, most ezzel mit akartam, de tényleg. Újra is kellett írnom a könyvet Turi Timi, az első szerkesztőm javítása után, aki sokszor alapvetően más gondolt erről az anyagról, de rengeteget köszönhetek neki. Aztán Schmal Alexandra olyan apróságokat és miniatűr pontosságokat is mutatott vagy javasolt, hogy elhűltem a csodálattól. A Magvető gyönyörűen bánik a könyvvel.

A kötet bemutatóján is elhangzott, hogy a Neandervölgyiekben több pályatársát, így Esterházy Pétert, Mészöly Miklóst, Závada Pált és Rubin Szilárdot is megidézi, valamint a korábbi műveiből már ismerhető szereplőkkel és motívumokkal találkozhatunk benne. Mi volt a szándéka ezzel az intertextuális játékkal?

Egy ilyen történetileg meghatározott munkába minden kolléga beleszól, aki hasonló időkben lapátolgat a történelmi homokozóban. Závada Pali nem csak a Don-kanyarral van jelen nálam. De például az Egy piaci nap történetével is. Kunmadaras nincs messze Törökszentmiklóstól, sőt. Amikor a városomban történik az a szörnyű gyilkosságsorozat 54-ben, kislányok tűnnek el, akkor a vérvád is az egyik utcai pletykaelem. Pedig a város zsidóságát a halálba szórta a vészkorszak. Esterházy a Harmoniába olyan történetet is beleírt, amit én meséltem neki Kisteleken, egy tanyaudvaron, miközben főtt a birkagulyás. Néha azt érzem, hogy a történelem terepasztal, az a sok író meg, vagyis az irodalom egy nagy kórus. Amikor írok, nem viselkedhetek úgy, hogy én találom föl a spanyolviaszkot. A másik író mellé beszélek, kommentálom a kollégát, ő kiegészít engem. Nem vagyok egyedül. Nem lehetek. A nyelvből az összes használója rám köszön. Most olvasom Láng Zsolt regényét, Az emberek meséjét. Tudományosan ír egy olyan fogantatásról, ahol bár ikrekről van szó, mások lehetnek az apák. Lehetséges ez? Ó, hogyne. Magam is utánakérdeztem. Egy ilyen epizóddal kezdtem el a regényemet iksz éve, egy dettó hasonló történettel. Erna hősnőm ikreket szül, az egyik apja egy magyar férfi, a másik egy zsidó fiú.

A nagyregény 1908-tól 1957-ig vezet végig a magyar történelmen. Milyen tervei vannak a folytatást illetően?

A könyvheti ÉS-ben van egy részlet a folytatásból. El akartam jutni a mához. Kádár-rendszer, rendszerváltás, a vadkapitalizmus kalandos ideje, amikor a narancs friss volt és lédús, és még a szegfű is azt hitte, hogy örök életű, aztán eljutok az Orbán-féle posztmodern utáni törzsi világhoz, aminek valószínűleg semmi köze a konzervativizmushoz vagy valamiféle ideához, elvhez, ethoszhoz. A föltétlen győzni akarás evolúciós kényszer, ja, elég fontos dolog, de nem minden. Elvenni a másiktól, amije van, az is fontos dolog, de az se minden, hogy kedvesen fogalmazzak. A gyönyörű szépen megrohasztó hatalom se minden. Emberek meg azért lettünk, mert hinni kezdtünk ebben, abban, de úgy őszintén és tényleg. Hát ez nagy újdonság, hogy hová lett a hit például mára. Szerintem a legfontosabb kérdéseink egyike. Tudnak önök beszélni, érvelni, replikázni, ügyesek és okosak, de miben tetszenek hinni? Van valami alap, fundamentum az életükben? Irodalomban és politikában, közéletben most minden arról szól, hogy az ember a személyességét újrapozicionálja. Én, velem, nekem, tőlem, satöbbi. De ahogy a Neandervölgyiek esetében, majd a következő negyedik részben is az ember, az emberi sors, az emberi attitűd, az emberi viszonyulás lesz a fontos. Összefoglalom. Hazajön egy idős művészettörténész nő Amerikából, aki kislány korában került el innen, és nézi, hogy itt most mi van. Nem Trump-hívő, teszem hozzá.

„Olvasónak lenni veszélyes volt, elgázolták a zebrán, legurult a lépcsőn, kiesett a kilátóból, nem vette észre, hogy szorulása, sztrókja, szívrohama van, megcsalják, hogy már nem is él, és amikor fölnézett az utolsó oldalról… nem. Sokszor odáig se jutott el” – fogalmaz Szív Ernő Az utolsó olvasó című tárcájában. Milyennek képzeli el a Neandervölgyiek olvasóit?

Szerintem már unalmas, mégis rendre deklarálom, hogy amíg írok, nem érdekel, mert nem érdekelhet az olvasó. Ha azután megjelenik, mert dedikáltatni szeretne, vagy olvasta és elmondja a véleményét, akkor többnyire csodálkozom, hogy miket észre nem vesz, vagy mi lesz neki fontos. A jó olvasó megtanít új értelmekre. Amit az anyag tud, azt én nem feltétlenül tudom. Az olvasó csoda, mert megmaradt. Gerilla, ellenálló, elefántcsontban élő királylány, a Szentföldről visszatért, éppen szanatóriumban lévő keresztes lovag. Én rétegszerzőként határozom meg magam. De egy vékony réteg is tud nagyon bonyolult lenni.