Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet. A könyvben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.
Jó napot kívánok, igen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek, már a címben láthatjátok, miről lesz szó. Önök, ti a nagyregényt rühellitek, ahogy ki nem állhatjátok a novellát, ellenben szeretitek és kultiváljátok a regényt, milyen regényt, mindegy, csak regénynek nevezzék, és ne legyen nagy, írja nő, férfi, legyen fájdalmas, tárgyias, realista, népi, történelmi, balladás, zombis, mit tudom én, regény legyen. A novella két fillért se ér, kurvára igazatok van, nem is kell az olyan irodalmi csonkaság, ahol minden szó fontosnak akar látszani, de ha olvassátok, az első pillanattól kezdve az az érzésetek, hogy nem lesz meg minden. Kevés marad. Meg hogy túl sokat bíz rád. Rád ne bízzanak túl sokat, ugyehogy? Isten mp3-ban, persze. Hanem mit ígér a regéééény? Az megígér mindent. És meg is adja. Az összeset. Az egészet. A teljességet. A belefeledkezést. És nem hazudik.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt olvasók, kedves gyerekek, a megszabdalt, percekre vagdosott, kiszámított, Excel-táblázatokban leképezett, határidőrendőr által beszabályozott, a kisfaszom tudja, milyen algoritmusok alapján berendezett életetekben ez kell nektek, jogosan és magától értetődően, a regény, pöttyös, lányos, abúzusos, elnyomásos, kivagyokén, holvagyokén, miértpontén, szeressetekmárjobbanregény, sodródomküszködömregény. Ígérem, több csúnya szó nem lesz.
A Mekalor csúnyán hangzik?
Mondom, a Mekalor. Ez egy briliáns olajkályhatípus volt, ott, ahol a kismalac túr, kúr, zabot hegyez, és néha benéz a böllér konyhájába, megnézi a kést, ezzel döfsz majd le, Jóska? Ezzel, Röfikém. Mekalor. Ez az én nagyregényem, a novellák, szabályozhatatlanul gurigáló kisszínesek és a valamilyen regény mellett, amit, jelzem, meg lehet tanulni írni, vannak dramaturgiai szabályok, adagolási szabályok, a szereplők, témák választása, cselekmény lassítása, gyorsítása, megannyi minta, varrás-szabás tanfolyam, na, térjünk ki a főútra, na, lépjünk le egy mellékutcába, na, ez egy tér, terecske, merre tovább, satöbbi.
Én a Mekalortól tanultam meg a nagyregényt, kinek mástól sikerült, teakeksz íze, a század bonyolultan hömpölygő egzisztenciális szennyvize, családom ondóillatú titkai, isten elvesztése délutáni séta közben, agymenésem angyali asszociációja, magányom bástyája, vára, a Bastille is én vagyok.
A hetvenes években, amikor én kisgimnazista voltam, mi Mekalorral fűtöttünk. Illetve nagyapámnál kis vaskályha volt, azt is én izzítottam, de a modern nagyszobában a Mekalor uralkodott. Az olajat kannában hoztam a téesziroda melletti telepről, annyira szégyelltem cipelni, mint semmi mást, nem is értem, miért, olajos kannával egyensúlyozni délután, max egy-két ember lát meg, osztálytársak nem is, ez nekem valahogy beakadt, az olajhordás, csak érjek már haza, csak érjek már haza, hú, de ciki.
Mindig olajos szag van a lakásban. Elcsöppen. A farmer szára is olajos. A kályha is olyan szagú. Tömődik. Nem folyik ki az olaj. Gyulladj be, kérlek szépen, gyulladj be, a kurva anyádat, vagy megint hívni kell a rokon Imit. Ha elromlik, és gyakran elromlott, akkor bekapcsoltuk a hősugárzót, olyan volt, gondolom, szovjet gyártmány, mégis mint egy NASA-radarocska, izzottak a belső henger fémszálai, sokszor támadt késztetésem, hogy bedugjak oda valamit, töltőceruzát, csak egy sima fémdrótot, mi lesz, pörsen-e vagy szikrázva csattan egyet, aztán nem tettem. Elég volt az, hogy a szovjet vízmelegítőt, egy vízköves fémhajlat volt, beletettük a negyedig töltött kád vizébe, és én néha elfeledkeztem, róla, belelögybölsz, elég meleg-e már. Kétszázhúsz volt csap meg, a füstölő cimpánál áll meg a rezgés, így remeg a kar, a szívedet a szádig löki föl az ütés, ha nem köpöd ki, életben maradsz. Nyeld vissza. Nekidőlni a falnak, lélegezni. Oké. Ilyen a vers, szerelmes, hazafias, gondolati költészet. Soha nem kaptam ötöst irodalomból, megjegyzem, teljesen jogosan, olajért, áramütésért, edzés előtti kertásásért nem jár.
De még mindig a nagyregényt akarom nektek elmagyarázni. Az én nagyregényem úgy kezdődik, hogy szombat délben, a többkilós vidéki decemberi ködben, az ólmos hidegben az van kiírva a kistelep szarpiros kútjára, hogy az olaj elfogyott. Illetve: Olaj nincs. Hogy az a kibeba. Azt ígértem, hogy több csúnya szót nem írok le, az előbb ennek ellenére leírtam, de tudjátok ti, kérdezem, mit jelent az 1977 decemberében, hogy ez van kiírva. Na, ez a minden. Mert nem lehet egy hétvégén át hősugarazni. Takács Marika van a tévében. Meg Rodolfó. Nem kérek biciklit a szomszédtól, azt is szégyellem. Van egy tízliteres és egy húszliteres kannánk. A nyitva tartó benzinkút pontosan három kilométer, kertek alatt fogok sasszézgatni, az sem érdekel, ha látnak, de hát ki látna szombat délután, a köd úgyis királyfit varázsol belőlem, meg ki törődik ilyesmivel, hogy egy pattanásos nagykamasz két kannával sétafikál. Az odaút, az azt jelenti, hogy fölmérek. Mint amikor ránézel a hegyre, ezt kell megmásznom. Itt az Óceán, ezen kell átúszni, Kolumbusz Ernő, kérem tisztelettel. Itt van egy test, ebben kell megtalálni a kicsi pöcsöddel az elbújt istent, amely sóhajok buborékjaiban száll majd a szobád mennyezetéig.
A benzinkutas néz, nem is olyan idős férfi, de nyilván megvolt már a kétdekás a két kőbányásszal. Olyan üres a benzinkút, hogy még mi, ő meg én se vagyunk. A jóindulat azonban kétségtelen.
Biztos?
Biztos.
Nem lesz sok?
Nem.
Nekem mindegy, sóhajtja, teletölti, harminc liter gázolaj, vagy mi, olyan olaj, ami jó a Mekalorba, Jó a Mekalorba, tessék mondani?, olyan jó, bazmeg, öcsi, hogy meztelenül fogtok aludni a nővéreddel, és látod majd a kiserdőt is a mókusokkal. Kifizetem.
A tíz liter súlyát tudod. Sima ügy. Tkp. a húszat is, hoztál már a kistelepről. De ez most táv, és harminc. Ez három kilométer, de legalább senki sem fogja látni, öregasszony nem könyököl a kapun, Feri nem szereli a Ladát a ház előtt, Zimányiéknál is bevitték már a pányvázott kecskéket, amik ugorva harapnak, az ablakok dérvirágosak, a vérkomondornak sincs kedve rád dönteni a kerítést. Az egyik kertben áll egy öszvér, havas a háta, ő is irodalmár. Megnézem, egyszerre mennyit tudok. Kétszáz méter. Na, szép. De akkor már leszakad a húsz litert cipelő kar. Innentől kezdve okosan beosztod, húsz-harminc méter, letesz, csere, újrakezd. Közben nézel házat, ablakot, kertet. Lehet képzelődni. Húsz méter, letesz, váltás, újrakezd. Dehogyis fázol. Miért a deréktáj izzad a legjobban. Ott megül a hideg is. A következő sarok negyven méter, addig legalább eljutni, és egyben. El is tudok menni, letesz, váltás, na nem, most hosszabb a szünet. Itt lakott a legjobb barátom, szakad a tető. Szandára költöztek.
Ha olajválság volt, mi miért Mekalorral fűtünk? Máris költő lettem a növekvő, szépen alakuló, lényegében cselekménytelen, mégis gyilkos nagyregény közben, ezt szabad. Néha beteszünk egy kis poétikus lekváros fánkot a folyam közepére, hadd ússzon Odesszáig. Ma nem fogok maszturbálni, azt hiszem. Azt veszem észre, hogy szívesen csökkenteném a megállás távjait, de nem tehetem, meg kell lennie a húsz-harminc méternek, így hagyom el a Galambos-tavat, a valaha volt malmot, a templomot, a nádasos részt, az utolsó előtti utcát, az utolsót. Állni a sarkon, három házra vagyunk, az már olyan sok, mint amennyi eddig volt.
Mindent tudok az írásművészetről, csak még azt nem, hogy ez az, nagyregény.
Három óra volt talán. Több, négy. Esteledik. Az az érzés, amikor az ember nincsen, de ha, mondjuk, elém tettek volna még újabb három kilométert, az is ment volna. És miért. Ezt már az újszülött is tudja. Mert agyban dől el minden. Ha azt döntöd el, hogy nem akarsz meghalni, akkor is meghalsz, de nehezebben. És lehet, hogy mégis jobb ez a nehezebb meghalás, akár vár isten odaát, akár a lófasz se vár, csak millió leégett gyufaszál csonk. A muskátlis Mauthausenben is voltak kőlépcsők. Csak azoknak nem volt, úgymond, értelme (a gonoszságnak nem értelme van, hanem célja), vagy ha igen, akkor annyi, hogy hátha túléled, és pitypangvirág. A Mekalor itatása ehhez képest sétakirándulás, KISZfeszes lánytestekkel. Ezer lap a nagyregény, és nem is biztos, hogy jó lesz. Szar az egész. Pirosra izzik az olajkályha fedele. Maximumra tekerted. Ülsz mellette, büdös vagy, vacogsz, fázol.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .