Megjelent az első Telex-könyv. A fukusimai búvár és más novellák című kötetünk a tavaly decemberben indult Telextárcák sorozatból válogatott írások mellett öt eddig még sehol nem publikált novellát is tartalmaz. A válogatáskötetet október 17-én a Margó Fesztiválon mutatjuk be, utána a Telexen lehet majd online megrendelni, de személyesen is megvásárolható lesz könyvesboltban.
A folyamat nyilvánvaló, mindenki láthatja. Nem titokban, fű alatt zajlik, itt történik az orrunk előtt. Nem is kell sokat várni, hogy bekövetkezzen, néhány évtized, egy-két év, még az is lehet, hogy magam is megélem. És te is.
Fogynak, egyre csak fogynak, és nem azért, mert betiltják őket, mert ellehetetlenítik vagy gúnyt űznek belőlük, páriaként kezelik őket. Nem avatkoznak az életükbe. Nem ritkítják erőszakos módszerekkel őket, jóllehet a hatások azért működnek. Különben nem következne be. Nem lenne az egyik oldalon ekkora a fogyás, a másikon ilyen mértékű a növekedés. Mindenki a rohanó időről beszél, és mióta. Legalább százhúsz éve rohan az idő, de ez nem egészen igaz, százhúsz évig rohanni, sprintben vágtázni, meg sem állni, még az időnek is sok, belefárad, elunja, lesérül, föltöri a lábát, mittudomén.
Mármost, akiről én beszélek, az az illető úgy érezte magát, mint Robinson Crusoe, de még Péntek se ténfergett sehol. Az, akiről én beszélek, Gulliver, Monte Cristo, a gyufaárus kislány, Don Quijote. Egy víztől csöpögő, hazafelé baktató Nemecsek Ernő. Úgy száz éve egy napon egy amerikai kisváros utolsó házának kerítésébe kapaszkodva találtak egy szédelgő, éhségtől roskadozó vadembert, ő volt az utolsó indián egy közeli törzsből, idáig bírta, a többiek mind meghaltak, csak ő maradt, egyedül ő tudta ennek a kihalt törzsnek az emlékeit, a meséit, a nyelvét. Mutogatták kicsit a világnak, mint valami csodabogarat, aztán szépen kilehelte a lelkét, s vitt magával mindent, amit tudott. Mint amikor kihal egy növényfaj, a viszontlátásra.
Amiről én beszélek, az egy jelentékeny történelmi időszak. Még soha nem volt ilyen, de bekövetkezik, elkerülhetetlen!
Szóval akkor már csak írók élnek a Földön.
Pillepalack városok, térkő hegyek, fodros-bodros tehénfing felhőzet, energiaital-eső és írók. Írók minden mennyiségben és kiadásban. Szín, fajta, téma, hosszúság, mindegy. Minden ember író lesz a Földön. Olvasónak lenni veszélyes volt, elgázolták a zebrán, legurult a lépcsőn, kiesett a kilátóból, nem vette észre, hogy szorulása, sztrókja, szívrohama van, megcsalják, hogy már nem is él, és amikor fölnézett az utolsó oldalról… nem. Sokszor odáig se jutott el. Olvasók hullái hevertek kirándulóösvények, sztrádák és kifutópályák környékén, bowlingcsarnokokban és könyvtárszobákban, könyvvel a csontvázujjaik között. Szép, női csontváz az Iliásszal, A szürke ötven árnyalatával.
Kész, passz, nem volt már olvasó a Földön.
Egy se.
Azaz, bocsánat, valami csoda folytán egyetlenegy mégis maradt. Amikor ennek az olvasónak éhen halt a családja, egy írónak az eszébe jutott, hogy egy, legalább 1 olvasó mégiscsak kell a világnak, na de mégis, hogy néz ki az irodalom olvasó nélkül?! Az igaz, hogy íróból Nílust lehet rekeszteni, Indiában és Paraguayban az utolsó utcagyerek is író már, írtak a Balaton-parti lakóparkokban, a stadionokban. Az ember először ír egy regényt aztán megtanulja az A betűt, még nem is beszél, de már verseket költ, csiribiri, csiribiri zabszalma, olvasómra dől a fa. Az íróiskolák, a kreatív íróműhelyek, regénytanfolyamok, az anyaméhbe és a férfi herékbe fecskendezett írói hormonok segítségével az ember már az anyaméhben író lett, némelyik díjjal született, ne is kérdezze senki, kitől kapta, ott fityeg a csecsemőmellén az Írók nagykeresztje, letörli a vért a nővérke, hú, hogy ragyog.
Erre az olvasóra úgy vigyáztak, mint a hímes tojásra. Jobban óvták, mint az amerikai atomfegyver kódját, mint a kínaiak a Tiltott Várost. Lesték minden kívánságát, megpróbálták klónozni, külön orvoscsoport mérte a testhőmérsékletét, analizálta a napi székletét. Általában hosszú, éhes sor kanyargott előtte.
Kedves, tisztelt olvasó, hőn szeretett olvasó, ilyesmi megszólításokkal álltak elő az írók, és folytatták, íme, gonosz családom hiteles története, íme, az élet értelme néhány novellában, íme, kegyetlen gyerekkorom, íme, hogy találtam a hitre, hogy fogytam le, hogy híztam meg, hogy szoktam le, hogy bántam meg, íme, az öregségem, íme, a halálom, főzőkönyvem, íme, az íróvá válásom, íme, a semmiről szóló főművem, a valamiről szóló regényfolyamom. Szépen kérlek, olvasd el őket, csak kezdd el, a többi menni fog magától, csak az első oldalt, az első bekezdést, sort, nézd meg az első mondatot.
Az egyetlen olvasó bólintott, kedves és megértő ember volt, öntözte a virágjait is, nem akart ő megbántani senkit. Majd egy reggel zavartan jelent meg a segítségére kirendelt író titkárok és író inasok előtt. Lesütötte a szemét, a kezét tördelte, végre megszólalt. Először nem is értették, mit beszél.
Ne haragudjatok, de éjszakánként, míg gyötört az álmatlanság, én is írtam egy regényt.
Te jó ég, Szűz Mária, Mindenszentek, Úristen, satöbbi. (Egy vérestollú norvég krimiíró elájult.) Kínzó csönd után dadogta valaki.
És… és… miről szól, mi a tárgya, mi a címe?
Nagy sóhaj.
Hogyan lettem az utolsó olvasó?, nyögte az utolsó olvasó, aki persze már író volt, és nem olvasó, elpirult, mint amikor a nagymamája fánklopás közben kapta. Könyve kibérelte a bestsellerlistákat, hamisították, plagizálták, lopták, zugnyomdákban gyártották, tananyag lett. Filmet forgattak belőle, színpadra vitték, musicalként adták elő. Jött a Nobel is, nyilván.
Minden kirakatban ott tündökölt. Igaz, már nem akadt olvasó egy se, aki elolvashatta volna.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
