Bármit kivághatott volna a róluk szóló filmből a webcamező pár, mégsem tették

Tíz év telt el Hörcher Gábor két filmje között, és a téma nem is lehetne különbözőbb: a 2014-es Drifter egy szegénységben élő vidéki tini ralivágyáról és az élete különböző kanyarjairól szólt, az idei Emma és Eddie – A képen kívül pedig arról, hogyan viselkedik egymással egy maszek felnőttfilmes bizniszt űző pár, amikor a webkameráik lekapcsolnak.

A Lovett házaspár a munkájában sikeres, de a házasságukban egyáltalán nem, az illúziót viszont fenn kell tartani a közösségi médiában is, hogy a webkamerás szex megérje. Miközben egyre nagyobb szakmai elismeréseket és sikereket hoznak össze, a viszonyuk elmérgesedik, Hörcher pedig hét éven keresztül vette, hogy egészen pontosan hogyan. Az Emma és Eddie nem látlelet a változó pornóiparról, hanem két ember története, akik nem bírják egymás mellett, mégis bírniuk kell. A filmet április 25-től vetítik a magyar mozik, majd a május 21-én induló, HBO Maxból szimplán csak Maxba váltó szolgáltatón lesz látható.

A premier előtt beszéltünk Hörcher Gáborral arról, hogyan hagyta hidegen a pornóipar maga, hogyan próbált olyan vizuális világot teremteni, ami szándékosan nem a felnőttfilmeket majmolja, és hogy hányszor vesztek össze a szereplőkkel a forgatás közben.

A témával akartál először foglalkozni, vagy kifejezetten Emmával és Eddie-vel?

Az előző filmem, a Drifter után több projektbe is belekezdtem, nagyjából egyszerre. Van, amiből film lett, és van, amiből nem. Állandó munkatársammal, Becsey Kristóf operatőrrel Burmában forgattunk, majd fenntartható vályogépítészetről csináltunk filmet. Mindeközben foglalkoztattak a fogyasztói társadalom hátulütői, a közösségi média kétarcúsága, valamint a párkapcsolati problémák is. Kerestem azt, amiben találkoznak, összefutnak ezek. Persze szerencse is kellett hozzá, hogy Emmáékkal összetalálkozzunk. Zágrábban ismertem meg őket, nem is Budapesten. Mindkettőjük családja délszláv háborús menekültként került az Egyesült Államokba. Ott ismerkedtek meg, házasodtak össze, de aztán abból az országból is távozniuk kellett, amikor Eddie elvesztette a menekültstátuszát. Lényegében kétszeresen is otthontalanok. Visszatértek Zágrábba, majd Pestre költöztek. Ekkor indult a forgatás.

Mi volt bennük érdekes?

Az, ami az előző filmem főszereplője, Ricsi esetében is: érdekelnek a társadalmi perifériák, a rendszeren kívüliség, a lázadó, saját törvényeik szerint élő figurák. Másképp, mint Ricsire, de rájuk is igaz ez, hozzák ezt a karaktert.

Ők egy morális periféria, nem? Mert azért felső középosztálybeli életet élnek belvárosi lakásokban.

A periféria ilyen értelemben sokféle tud lenni. Ők részben a számkivetettségükben marginalizáltak, illetve abban a választásban is, hogy a saját intimitásukból élnek meg. Ez egy másik határmezsgyéje az elfogadott mainstreamnek.

Készültek már velük más filmek, ugye?

Készült egy pilotepizód egy BBC-dokumentumfilmhez, ami a pornóipar átalakulásáról szólt volna, de abból a sorozatból, úgy tudom, nem lett semmi.

De bennük már megvolt a hajlandóság, hogy megmutassák magukat.

Van bennük egy primer exhibicionizmus, már az első másodpercben mindent megmutatnak, mármint mindent a testükből. Ez azt sugallja, hogy nincsenek számukra határok a feltárulkozásban, de ebben van egy ellentmondás, hiszen erősen médiatudatosak, van egy imidzsük, amit nagyon következetesen építenek. E mögé volt kihívás filmesként belépni.

Mikor tudtad meg, hogy tényleg súlyos párkapcsolati problémáik vannak?

Hamar látszott a párkapcsolatuk amplitúdóján, hogy vannak széles kilengések. De az igazi felismerés lépésről lépésre, a forgatás közben jött. Nehéz már hét év után pontosan visszaemlékezni, eltelt egy vagy másfél év, mire igazán bepillanthattunk a problémák mögé, és feltárulkozott a bántalmazás mélysége.

Milyen érzés volt szembesülni ezzel, hogy érdekeltek a párkapcsolati problémák, és most szembekerültél egy nagyon súlyossal?

Filmkészítőként ez egy nagy kihívás volt. Azt éreztem, hogy az a külső, megfigyelő nézőpont, amiből elindítottuk ezt a filmet, már nem érvényes. Ezekhez a lappangó vagy feltörő fájdalmakhoz, transzgenerációs traumákhoz nem lehet kívülről, a távolból hozzányúlni, ebben mint érintetlen idegen jönni-menni. Ezért hoztam azt a döntést, hogy kilépek a kamera mögül, és részt vállalok a történetükben.

Ezért tetted bele magadat is a filmbe?

Egyre többet és többet mutattak meg a kamerának magukból, párkapcsolatuk nehézségeiből. Olyan dolgokat, amikről zárt ajtók mögött is csak nehezen vallanak az emberek. Szembementek a társadalmi tabukkal, azzal, hogy ezeket a problémákat nem tesszük ki, hanem némán hallgatunk róla, és nyelünk. Csukott szemmel elrugaszkodtak a szakadék szélén. Követnem kellett a bátorságukat. A legkevesebb az, hogy az arcomat adom a történethez, a folyamat résztvevője leszek, és bemutatom azt, hogy a film maga hogyan küzd meg a nehézséggel.

Dokumentumfilmesként mi a felelősséged akkor, ha agressziót vagy abúzust látsz a kamera előtt?

Fizikai bántalmazásnak nem voltunk tanúi. Akkor valószínűleg abbahagytuk volna a filmet. Amit láttunk, az az, hogy lassan, de biztosan felőrlik egymást és a kapcsolatukat. De ahogy a filmben is elhangzik, sokszor a lelki bántalmazás fájdalmasabb, károsabb tud lenni, mint a fizikai. Erről sokat beszélgettünk velük, felvételben és azon kívül is. Nemcsak filmesként, de magánemberként is próbáltam ott lenni nekik, ha segítségre volt szükségük.

Emma és Eddie hogyan viselték, amikor kifejezetten a problémás párkapcsolatuk lett fókuszban?

Úgy indult a forgatás, hogy hat hónapig dolgoztunk, majd leálltunk, összevágtam harminc percet, amit közösen megnéztük Emmával és Eddie-vel. Ebben az anyagban domináltak a párkapcsolati jelenetek, beszéltünk is róla, hogy erre fókuszálna a film. Ekkor szabadon eldönthették, hogy akarják-e folytatni a forgatást. Nekem fontos volt, hogy úgy tudjanak ebbe a hosszútávfutásba belekezdeni, hogy lássák, milyen irányba indulunk. Azt persze nem tudhatták, hogy mi lesz a vége mindennek. De azt senki sem láthatta előre. Mivel nehéz úton indultunk el, menet közben is próbáltam annyira demokratikussá tenni a folyamatot, amennyire a körülmények engedték. Később is néztünk együtt anyagokat, sőt, írtak is jeleneteket.

Írtak jeleneteket?

Írtunk közösen forgatókönyvet. Játszottunk a részvételi filmezéssel, és ezeket végig forgattuk is.

Ez a jelenet benne van a kész filmben?

Nincs. Amikor összeraktuk a kilencven percet, akkor ez már nem fért bele a film szerkezetébe. De a hét év alatt sok mindent kipróbáltunk, ez volt az egyik. Annyira intim és nehéz a téma, hogy az én részvételem a kamera előtt és az ő bevonásuk a rendezésbe egy szükséges minimum volt.

Sokszor összevesztetek?

Ahogy említettem, nagy amplitúdójú figurák. Ebből sok minden következik. Az is, hogy jó karakterek a kamera előtt. Meg az is, hogy néha voltak feszült helyzetek. A legnehezebb a filmben is szerepel. De ezek kilengések voltak, két-három nap múlva mindig megoldódtak. A személyiségük jellege hozta magával ezt a forgószelet. Számoltam vele, nem volt elveszettségérzésem ilyenkor. Nem voltak erről pánikszerű beszélgetések a producerekkel.

A párterapeuta az ő ötletük volt?

Igen. Többször is voltak párterápián. Dolgoztak azon, hogy a felszínen tartsák, megjavítsák a párkapcsolatukat.

A párterápiás jelenetben történik valami nagyon furcsa a kamerával, elmegy a kép egy pillanatra, amikor Emma kimond valami nagyon súlyosat. Ott mi történt?

Ott éppen objektívet cseréltünk, és abban a három másodpercben minden megfordult a szobában. Döbbenetes pillanat volt. Akár ki is vághattuk volna, de nem akartuk. Egyrészt vágás nélkül minden érzelmi kilengés hitelesebb, hiszen a montázs sokszor csal. Másrészt a film szándékoltan nem nyerészkedik ezeken az érzelmi mélypontokon, könnyeken, fájdalmakon. Egy ilyen elidegenítő gesztus, mint az optikacsere még segít is ebben, tiszteletet ad a pillanatnak.

Annyira érdekes, amikor Emma azt mondja a filmben, hogy ők csak úgy kommunikálnak egymással, mint a realityszereplők, és hogy ez szerinte teljesen normális.

Emma az érzelmi kontrollvesztésre utal, amikor feltör a fájdalom, amikor egy párkapcsolatban félresiklanak a dolgok, és egy toxikus örvény ragadja el a feleket. Szerintem azokra a mélyen emberi pillanatokra reagál, amikről nem szeretünk beszélni. Folyamatosan változnak a határok, hogy mi fér bele a médiába, egy dokumentumfilmes univerzumba. Ami az ötvenes években tabu téma volt, afelé a hatvanas években megnyílt a filmesek figyelme: mi történik a négy fal között, milyenek a párkapcsolati dinamikák férfi és nő között, ezek hogyan hierarchizáltak, és adott esetben hogyan nyomnak el. A kamera jelenléte közhellyé vált ezekben az átpolitizált helyzetekben, de az emberi pszichének, a kapcsolatainknak még mindig vannak zugai, amik kevésbé reprezentáltak. Ez a film arra tesz kísérletet, hogy ide betekintsen, de nem úgy, mint egy reality, hanem strukturáltan, kontextusba helyezve, összefüggéseket kutatva.

Emma és Eddie viszont egy extrém példa, hiszen a kamera az ő kezükben is van. Ők pedig a problémákat nem mutathatják meg, mert akkor az illúzió megtörik. Gondoltam arra, hogy a film után megnézem egy onlyfanses videójukat, de képtelen lettem volna rá, annyira mesterkéltnek tűnt volna.

Emiatt az illúzió miatt választottam a szereplőket. Ez ma minden irányból körbevesz minket. A reklámipar és a média a fogyasztói társadalmat és annak a termékeit egy mindenhová betüremkedő spektákulummal burkolja be. Ezzel vannak párbeszédben a film inzertjei, még a Budapest-nagytotálok is. De ezt az illúziót építi a közösségimédia-univerzum is, aminek az Onlyfans is része. Ennek megy ellen a film: hogyan tudunk kilépni ebből, hogyan mutathatjuk meg mediatizált formában a személyiség vagy egy párkapcsolat minden oldalát. Persze a magunk elé tartott maszk alapvetően emberi dolog. A közösségi média maszkja tehát nem egy újdonság, viszont az online tér ezt a jelenséget nagyon felpörgette. Egy olyan világ ez, ahol a gazdagság, a siker és a boldogság minden, miközben mindnyájunknak vannak félelmeink, kétségeink és néha bizony magányosak vagyunk. Az emberi pszichének ez utóbbi részét ma nehezen élhetjük meg. Ez már önmagában is toxikus.

Szerinted ha ingatlanügynökök lennének, akkor is ez lenne a dinamikájuk?

Erre könnyű a válasz. Emma ingatlanügynök volt régen.

Milyen volt hét évig követni a felnőttipart?

Jó kiindulási pont volt a webcam, de nem ennek a világnak a bemutatására vállalkoztunk a filmmel. Sőt, az volt az alapállításunk, hogy amikor ők elkezdik a műsorukat, akkor mi leállunk. Illetve amikor ők befejezik azt, akkor indulunk újra. A film képi világának szikársága pedig a felnőttfilmes vizualitás inverze. Nagytotál, fix kamera statívon. Sok jelenet egy snittben van felvéve kameramozgás nélkül. Ellenpontozni akartuk azt a típusú képi nyelvezetet, amivel Emma és Eddie a saját tartalmaikat készítik: a közelről felvett, részleteikben ábrázolt meztelen test és a voyeurisztikus male gaze univerzumát. Emma esetében ez amúgy egy kifordított dolog, ő ezt a világot internalizálta, és mivel legtöbbször az ő kezében van a kamera, így náluk egy nő hozza létre azt a male gaze-t, ami elvileg nem is lehetne az övé.

A szereplők nagyon kameratudatosak, hiszen ebből élnek. Nem érezted úgy, hogy kihasználják ezt, és kihasználják a filmet, és végeredményben kihasználnak téged is?

Pontosan a kameratudatosságuk miatt döntöttem úgy, hogy velük dolgozzunk, mert a film témája a reprezentációk harca. Ez nemcsak a háttérben zajlott köztünk, hanem erről szól a film maga. Hogy hogyan tudunk kilépni a maszk mögül, és tudunk megmutatni egy szélesebb emberi spektrumot. Ezért is vannak a filmben olyan jelenetek, mint amikor Emma beszél az arcáról, hogy milyen irányból lehet őt felvenni, hogy kamerakompatibilis legyen. A nekem küldött üzeneteikben is ez volt kódolva. A maszk mögül való kilépés mindenkinek nehéz, nemcsak a médiatudatos embereknek. Nem csoda, hogy egy ponton össze is vesztünk. De a kérdésre válaszolva, nem gondolom, hogy kihasználtak. Olyan sokat adtak végül magukból, hogy az már zavarba ejtő is néha.

Ők mit szóltak az elkészült filmhez?

Bármennyit beszélgethettünk a filmről menet közben, bármennyi anyagot mutathattam nekik, mindvégig egy kérdés maradt számukra, hogy mi lesz a filmből. Hozzáteszem, én sem tudtam, mi lesz ennek a történetnek a vége. Joggal szorongtunk mindnyájan emiatt. Amikor megnézték a filmet, én a szomszéd szobában izgultam, hogy mit fognak szólni hozzá. Bármit kivágathattak volna, de az ellenkezője történt. Egyetlen dolgot kért csak Emma, hogy hadd fűzzön hozzá még a sztorihoz valami fontosat. Ezt még azon a héten felvettük, és odakerült a film végére.

Tisztában voltak azzal, hogy milyen hatása lehet annak, hogy bemutatod az életüknek ezt az oldalát?

Intelligens emberek, jól látják a dolgok következményeit. A kockázatvállalási hajlamuk viszont más, mint a hétköznapi embereké. Máshol vannak a határaik, és ez a feltárulkozásra is igaz: mind a meztelen test, mind a párkapcsolati problémák terén. Hozzátenném, szerintem nem úgy rendezkedik be a világ, hogy vannak az egészséges és vannak a neurotikus/pszichotikus emberek élesen elválva egymástól. Ellenkezőleg, mindannyian hordozzuk a neurózis valamilyen tünetét. Legtöbbünkben megvannak Emma és Eddie problémái legalább csíráiban. Sokkal jobban az érzelmeink hatása alatt élünk, mint azt gondolnánk. Ide, az emberi psziché mélyére engednek bepillantani a film főszereplői. Bizonyára elrajzoltabbak, mint más emberek. És mégis, rajtuk keresztül magunkról és a párkapcsolatainkról tudhatunk meg többet. Sok tekintetben provokatív ez a film, mégpedig azért, mert olyan helyre mutat, ami fáj: az emberi játszmákra, amiket egymással játszunk. Amik néha könnyedek, viccesek, de hamar átfordulhatnak szorongatóvá és fájdalmassá. Ez az, amit bemutat Emma és Eddie története.

Az Emma és Eddie – A képen kívül április 25-től látható a mozikban. Májusban kerül fel a Max műsorára.