Pintér Béla ránk szabadította a gyűlöletpornót

Réka (Péter Kata) a Miniszterelnöki Kabinetiroda Tanácsadó Testületének kinevezett igazgatóhelyettese alatt dolgozik, titkárnőként. Kirúgják. Mert nincs beoltva – magyarázza NER-mellényes főnöke, Milán –, de Réka szerint 2023-ban ez az érvelés már sántít, szerinte inkább az a baj, hogy a 15 éves fia miatt nemrég megfordult egy tanártüntetésen. Pedig ő nem ellenzéki, tényleg nem az, bár nem mindenben ért egyet a Főnökkel, de „inkább vezesse az országot egy pszichopata, mint egy debil”. Egyébként nem konteóhívő, de ha transzba kerül, megjelenik előtte Jézus.

A Réka és az Oltatlanok nem az oltásellenességről szól. Illetve arról is. Meg arról a reményvesztett dühről, szomorúságról, félelemről és kilátástalanságról, ami a mindennapjainkat formálja ma Magyarországon.

Dühös, persze hogy dühös Pintér Béla. Ilyen-olyan okokból, de ebben az országban lassan mindenki az.

Szerinte mondjuk nem az, legalábbis az előadásai nem azok. „Amit dühnek értelmeznek, az az előadásaim közéleti, aktuálpolitikai reflexióinak hőfoka” – mondta nemrég a Veiszer Alindának adott interjúban. Az mondjuk tényleg egyre magasabb, a Réka és az Oltatlanokban pedig el is éri a forráspontot.

Jogosan lehet dühös, tesszük hozzá, a kormány évek óta próbálja ellehetetleníteni a működését, idén egy jelképes működési támogatást leszámítva semmilyen állami forrás nem jutott a társulatnak, ami lassan minden bemutató előtt arra szorul, hogy kalapozzon. Az idei évadhoz pár hete még 35 millió forint hiányzott a büdzséjükből, azóta talán már valamivel jobban állnak. Pintér Béla haragudhat a kormányra, ami ezt tette az egyik legfontosabb hazai független színházi műhellyel (és a többivel is), és haragudhat a társadalomra is, mert büntetlenül megtehette. Pintér és társulata 2023-ban már csak magára számíthat és a nézőire: azokra, akik megveszik a nem olcsón kínált jegyeket, és akik a jegyárak kipengetése után pluszban is hajlandóak a zsebükbe nyúlni, hogy életben tartsák őket.

A Réka és az Oltatlanok (egyik) tanulsága ez: Pintér Bélának nincs veszítenivalója, és nincs olyan dolog, amit a túlélése érdekében ne merne kimondani. Akkor meg miért ne mondaná ki. Megkapja a magáét Demeter Szilárd, aki még nem változott át teljesen gyíkból emberré, Orbán Viktor segge, ami tudna mesélni arról, mikre jók a gyíknyelvek, és Gyurcsány Ferenc is, akinek csak egy emberre van szeme. Na, kire, kacsint Pintér, akarom mondani, dehogy kacsint – ki is mondja, meg is mutatja.

Túl kicsinyes, túl egyszerű, túl direkt? Talán mindez egyben, de ha egyszer Pintér azt mondja, nem hisz a polkorrekt színházban, akkor minek is csinálna azt. Meg minek csináljon, ha a közönsége ezt (is) élvezi.

Pintér Béla Orbán Viktorja (és Krúbié is, ha már itt tartunk) ugyanis olyan, mint Pennywise Stephen Kingnél. Félünk tőle, hogy mit tehet velünk, nyomaszt minket, hogy miket tesz meg már most, de ha kiröhögjük, legalább egy rövid időre a legrémisztőbb bohóc is nevetségessé zsugorodik.

Ott ülünk mi, nézők – akik 2023-ban Pintér Béla bemutatókra járnak, mert megtehetik, szépen felöltözve, mert megtehetik – az újpesti rendezvényközpont hatalmas előadótermében, és a térdünket csapkodva röhögünk, „nem hiszem el, nem hiszem el” – vinnyogjuk az összeszorított fogainkon keresztül, és jót mulatunk minden szerencsétlenségen, abszurdumon, siratni való baromságon és az aktuálpolitikai felhangú utalgatásokat messze felülmúló beszólogatásokon. Pintér Béla legújabb bemutatója szelep, amin keresztül kiereszthetjük a gőzt. És mi kieresztjük. Hogy a gondolatainkat mennyire piszkálja, az már más kérdés.

Magyarország legidiótábbjai

A Réka és az Oltatlanok Pintér Béla harmincadik darabja és az első folytatása. Az előadás ugyanis összekapcsolódik a tavaly bemutatott Az Imádkozóval (kritikánk az előadásról itt olvasható), visszatérnek Az Imádkozó karakterei, visszatér a díszlet és vele együtt az a valóság is (a mi valóságunk), amiben Az Imádkozó szereplői megélték személyes tragédiáikat. A Réka és az Oltatlanok viszont nem az egyénekről szól, akik valamilyen társadalmi közegben próbálnak túlélni. Sokkal hangsúlyosabban szól magáról a közegről. Az, hogy ebben a közegben pontosan kiket látunk, másodlagos.

Ott van Réka, a lelkiismeretes hivatalnok, anya, nő, hívő, Fidesz-szavazó. Oltatlan. És ott van a többi oltatlan is, de ennyi erővel lehetne a címben bármi más is: fideszesek, ellenzékiek, kamupártosok, szektások, ősmagyarok, nácik, konteósok. A lényeg: mindenki gyűlöl mindenkit, és mindenki teljesen hülye – még az is, aki elsőre nem is tűnik annak, és az is, aki ha csak egy pillanatra is, de megtörik a rengeteg álhír, összeesküvés-elmélet és hergelés alatt.

Réka kedvenc énekesnője, Long Réka (Fodor Annamária) meghívására oltásellenes rendezvényen találja magát. Vérbárczy János (Gálvölgyi János) kedve szerint átköltött klasszikusokat szaval nagy beleéléssel. Aztán zsidózik egy kicsit. Tarnai Ágota (Enyedi Éva – aki egyben az előadás dramaturgja is) nagyon egyetért, férje, Dr. Pőcs Albert (Adorjáni Bálint) nagyon Tud, Kun Péter (Szabó Zoltán) pedig tényleg transzba vágja az embereket. Orczy-Nagy Oszkár (Takács Géza) viszont csak azért van itt, mert Kun-féle transz olcsóbb, mint a kokó.

Az oltásellenes gyűlésből pártrendezvény, pártrendezvényből temetési szertartás lesz. Názáreti Gézus, Mézes, kazár zsidók, Tiszta Magyarország, Napban lakó Isten, halállista, és egy cég, amit Magyarországnak hívnak, de Amerikában jegyeztek be. A legidiótább magyarok végül egy budai villában kötnek ki. Hogy mi lesz a sorsuk, azt talán nem is olyan nehéz kitalálni.

A Réka és az Oltatlanokban Pintér egy rétegben festi meg, milyennek látja Magyarországot. Elbírt volna a színpad többet is. Mert hiába röhögünk rajta jókat, és hiába mocorog közben a gyomrunkban, hogy mennyire élethű a kép, a Réka és az Oltatlanok bőven hagy maga után hiányérzetet. Dráma helyett geg, karakterek helyett karikatúrák, akció helyett elbeszélés, történet helyett másfél órába passzírozott gyorstalpaló a 13 évnyi gyűlöletkampány eredményéről. A durrogtatás és a zsinórpadlásról aláhulló konfetti csak a gyűlöletpornó katarzisa, nem a miénk.