Ahogy négy éve, úgy most is telt házat hozott Dua Lipa koncertje, idén azonban valahogy sokkal indokoltabbnak érződött a fellépése, mint legutóbb a Szigeten, hiszen a brit énekesnő mára teljesen új szintre emelte a produkcióját, illetve saját magát is. A főattrakció mellett megnéztük még Remi Wolf nem túl izgalmas koncertjét, illetve a Q-Dance maratoni hardstyle-eseményét is.
Dua Lipa
Mielőtt megnéztem volna ezt a koncertet, felmerült, hogy bele kéne írni, Dua Lipa az új Britney Spears, de bevallom, előzetesen eszem ágában sem volt ilyet írni a brit énekesnőről. Oké, a Future Nostalgia egy fantasztikus album lett, és véglegesen bebetonozta Dua Lipát a modern popzene élvonalába, de azért talán itt még nem tart az amúgy még mindig fiatal énekesnő, gondoltam én. Nagyjából húsz perce ment a koncert, amikor arra jutottam, Dua Lipa márpedig tényleg az új Britney, az új Madonna, az új minden, korunk nagybetűs Popdívája. A Future Nostalgiáról annak idején azt írtam, hogy az énekesnő érzelgés helyett itt már érezhetően megközelíthetetlen díva akar lenni, ami amúgy jól is ment neki. Élőben viszont egészen letaglózó volt látni, hogy mennyire jól.
Dua Lipa 2018-ban 22 évesen volt ott először a Sziget nagyszínpadán, méghozzá úgy, hogy ez volt élete első fellépése egy nagy fesztivál headlinereként, és bár az első pillanattól egyértelmű volt, hogy hatalmas potenciál van benne, az is jól látszott, hogy még van mit csiszolgatnia produkcióján. Azóta eltelt négy év, az immár 26 éves énekesnő egy szuggesztív bodyra cserélte a melegítőnadrágot, és olyan szintre emelte a koncertjét, hogy attól tényleg leesett az ember álla. A hivatalos kezdés után durván nyolc perccel besuhanó, nyolcvanas éveket idéző intró után Dua Lipa belekezdett a retróhullámot még a Future Nostalgián belül is kiemelkedően meglovagoló Physicalbe, innentől pedig muszáj volt nézni, amit csinált. Nem is csak azért, mert végig sütött belőle a fülledt erotika, hanem azért is, mert egyszerűen annyira profi volt a produkció, hogy nagyítóval sem igazán lehetett benne hibát találni.
A színpadi táncosok és háttérénekesek, a koreográfiák, az élő zenészek és a háttérben futó grafikák – főleg a We’re Good előtti képregényes homártámadás, ami után egy hatalmas homár integetett a háttérben, és a kivetítőn néha tökéletesen látszott az ollókat ráncigáló csávó, ami nagyon szórakoztató volt – mind fogaskerekek voltak az alighanem az utolsó apró mozdulatig kitalált show gépezetében, és olajozottan tették is a dolgukat. Dua Lipa pedig most sem alibizett, az éneklés mellett kőkemény aerobikkal nyitott, hogy aztán gyakorlatilag minden koreót végigtoljon a táncosaival, és indokolttá tegye a kérdést, hogy vajon hány extra tüdeje van, hogy ezt így mind bírja. Az egészre pedig az tette fel a koronát, hogy a megközelíthetetlen díva azért még mindig egy kicsit megközelíthető maradt – továbbra is látszott rajta, hogy nagyon élvezi ezt az egészet, viszonylag sokat beszélt a közönséghez, és úgy érződött, hogy a turnéja huszonnyolcmilliomodik állomásán is akar tenni egy kicsit azért, hogy maradandó élményt adjon a rajongóinak.
Ha még ez is a show része, akkor felállva tapsolok, engem megvettek kilóra.
Dua Lipa tényleg minden slágerét letolta szerda este – és őt, meg persze a producereit dicséri, hogy ezekből nevetségesen sok van –, sőt, még olyan extrákat is hozott, mint a Physical hosszabb verziója, a Hollaback Girlbe átúszó Boys Will Be Boys és az extra house-betéttel támadó One Kiss. Zeneileg persze ettől még nem lett szuperizgalmas ez a produkció, és olyan katarzissal sem járt, mint mondjuk három éve a Florence and the Machine. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy Dua Lipa egészen más ligában játszik, egy ilyen kaliberű popsztárban pont az a pláne, hogy bár tényleg minden tökéletesre van polírozva a koncertektől a dalokig, mindez mégis természetesnek és szórakoztatónak érződik. Ebben pedig Dua Lipa nagyon jó, annyira, hogy ahogy azt Sajó Dávid kollégám is kiemelte, nemcsak a mainstreamet tarolta le, hanem sok igényes zenehallgató is etalonnak tartja őt.
Így aztán nem meglepő, hogy telt házas lett szerdán a Sziget, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy jóval a hangosítótorony mögött is hatalmas tömegnyomor volt, és még a koncert utáni tömegből kijutás is egy negyedórás mutatvánnyá fajult. Az egyetlen igazi bajom a kijutáson kívül az volt a koncerttel, hogy a hangosítás a One Kisstől eltekintve nem volt túl acélos, de lehet, hogy előrébb ezzel sem volt gond, szóval ezt is csak ceruzával írnám be a negatívumok közé. Az pedig borítékolható, hogy amikor Dua Lipa legközelebb ide jön, akkor is legalább ugyanennyien lesznek kíváncsiak rá – nem is csak azért, mert már most is súrolja a tökéletesség határát, hanem azért is, mert még mindig csak 26 éves, így rengeteg ideje van még arra, hogy ennél is magasabb szintre kerüljön. (flachner)
A rave evangéliumai az első nagy szigetes hardstyle bulin
Amikor pár hónapja kiderült, hogy a holland Q-Dance csinál maratoni nyitóbulit, nehezen hittem el, hogy ez tényleg meg fog valósulni, és őszintén szólva még akkor is kételkedtem kicsit a valódiságában, amikor már a Sub Zero Projectre verette mindenki a Party Arénában. Ennek a kételkedésnek nyilván az volt a fő oka, hogy Magyarországon még az elektronikus zenén belül sem túl népszerű műfaj a hollandoknál az utolsó falunapon is garantáltan dübörgő hardstyle, így furcsának tűnt, hogy a műfaj legnagyobb eseményeinek szervezője gigabulit szervez a Szigetre.
A fesztivál állandó közönségét tekintve viszont inkább azt a kérdést lehetett feltenni, mi tartott ennyi ideig – elvégre a Sziget rendszeresen tele van hollandokkal.
A lényeg persze az, hogy az együttműködés összejött, ami a holland turisták ellenére túlzás nélkül történelminek mondható, hiszen a Q-Dance nemcsak a Szigeten, hanem úgy egyáltalán Magyarországon sem szervezett még soha semmit. Így a kérdés már csak az volt, mit fognak kihozni belőle, mert a Q-Dance saját eseményei nemcsak a műfaj legjobb előadóit vonultatják fel, hanem híresen látványosak is. Az előadókra itt sem lehetett panasz, az pedig pár perc alatt kiderült, hogy a hollandok abszolút kitettek magukért. A hét DJ-t egy a váltásoknál narrált menetrend szerint küldték fel a lézerekkel, konfettikkel és gigantikus ledfalakkal megtámogatott (valószínűleg saját tervezésű) színpadra, elhozták a Q-Dance legendás MC-jét, Villaint (ő az, aki olyasmiket kiabál a mikrofonba, hogy hadd lássam a kezeket, meg hogy a kemény zene egyesít minket, ami kínosnak hangzik, de higgyék el, szerves része egy ilyen bulinak) a hangzásra pedig egy rossz szava nem lehetett senkinek.
A dolognak pedig láthatóan volt is értelme, mert este tíztől folyamatosan tömeg volt a Party Arénában, még hajnali négykor is, amikor az egészet záró Sefa színpadra lépett. Ebben a hét órában alighanem itt volt a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó hollandok száma, de nem reprezentatív megfigyeléseim alapján egy csomó magyar is kiment szerdán csak emiatt a Szigetre. És emellett rengeteg olyan ember is ott bulizott, akik valószínűleg csak azért mentek be, mert megtetszett nekik kintről a dolog, ami egyébként nem is meglepő. Ugyan az egyszeri hardstyle-hallgató másfél óra után könnyen érezheti azt, hogy ugyanazt a számot hallgatja végtelenítve, egyszerűen szórakoztató magas BPM-ű számokat hallgatni, ahol fél percenként jön egy őrült döngölés, két ilyen között pedig fülbemászó dallamok szólnak. Vagy éppen a Zombie a The Cranberriestől, a Last Resort a Papa Roachtól vagy a The Scientist a Coldplaytől, mert a producerek előszeretettel remixelnek szupernépszerű számokat.
A végeredmény olyasmi, ahol a rajongók még a dallamokat is kedvükre üvölthetik, a többieknek pedig ott vannak a remixek és a késztetés, hogy gyorsan pumpáljanak az egyik kezükkel a levegőben. Ahogy azt a Sziget indulása előtti koncertajánlónkban is írtuk, a szerdai buli két legérdekesebb előadója a Sub Zero Project nevű klasszikus hardstyle duó, illetve a frenchcore-ban utazó Sefa voltak, és mindketten hatalmas bulit is csináltak, de rajtuk kívül is bőven volt azért mit hallgatni. A veteránnak számító Zatox setje például egészen zseniális volt, de a brit Rebelion is odatette magát, a vége felé már speedcore-ba hajló agresszív prüntyögésekkel. Hét órát végigbulizni persze elég nagy feladat (nekem természetesen nem is sikerült), de ez az egész esemény annyira profi volt, hogy még a sátor mellett ülve is lenyűgöző volt nézni. MC Villain pedig az egész végén arra is erősen utalt, hogy ez mostantól visszatérő esemény lehet a Szigeten, aminél kevés jobb dolgot lehetne csinálni ezen a fesztiválon. (flachner)
Remi Wolf
Remi Wolf viszonylag új előadónak számít, hiszen csak 2021 őszén jelent meg az első nagylemeze. Azonban nagyon hamar egyike lett azoknak a feltörekvő énekesnőknek, akik igyekeznek valami vagányabb, karcosabb hangot adni a funkys, groove-os témákra épülő popzenének. A Juno című nagylemeze tele van felszabadult, vidám, mégsem lakossági dalokkal, kicsit olyan a stílusa, mintha Lily Allen Kaliforniába született volna London helyett.
Meglehetősen hálátlan dolog lehet a Sziget nyitónapján elsőként fellépni délután négykor a tűző napon, és nem is volt túl nagy tülekedés Remi Wolf koncertjén. Az egész fellépés nagyon álmosan, már-már kedvetlenül kezdődött, pedig az énekesnő rendes zenekarral érkezett, és azt is érezni lehetett rajta, hogy még viszonylag kevésszer lépett fel ekkora színpadon. Nem is nagyon tudtam az elején a zenéjére figyelni, mert sokkal jobban lekötött, hogy itt egy menő, feltörekvő, fiatal énekesnő, aki valamiért a szigetes fellépésére úgy öltözött fel, mint én 13 évesen 2001-ben: háromnegyedes farmer, kinyúlt fiúpóló és kosarascipő, tényleg csak egy Nike vagy Puma csuklószorító hiányzott róla, hogy hivatalosan is az ezredforduló környékén érezzem magam.
A Szigeten nagy változások vannak a nagyszínpadon, hiszen hosszú évekig az volt a jellemző, hogy ezekbe a korai sávokba alapvetően valamilyen rockzenét játszó együttesek jöttek, akik a korai időpont miatti apátiából könnyen kibillentették a fesztiválozókat. Biztos kezdek boomer lenni, de így visszagondolva sokkal jobban beindította a szigetes bulit, ha a nagyszínpadon egy Dropkick Murphys vagy egy Flogging Molly kezdte a napot, nem pedig egy aranyos, mosolygós, de mégis sajnos kicsit súlytalan koncertet adó énekesnő. Remi Wolf karaktere tényleg izgalmas, az Anthony Kiedis című száma pedig konkrétan egy óriási sláger is lehetne, de semennyire sem tudta megmozgatni az embereket, én pedig valahol a koncert háromnegyedénél döntöttem úgy, hogy ez a produkció tényleg nem éri meg, hogy napszúrást kapjak a nem túl nagy tömegben. (sajó)