Várkonyi Andrea könyve olyan, mint egy fárasztó útitárs, aki néha még bokán is rúg valakit

Elméletileg mintaolvasó volnék, ha azt nézzük, kiknek szólhat Várkonyi Andrea új, most megjelent könyve, az És ezt lehet? – Jogod van jól lenni. Stimmel a korosztály, stimmel nagyjából az élethelyzet: késő harmincas nő, párkapcsolattal, gyerekkel. A tetejébe érdekel a pszichológia (direkt visszakerestem: csak ebben az évben a saját örömömre eddig hat pszichológiai témájú könyvet olvastam el), sőt, még a konkrét téma is. A legutóbbi két regény, ami a kezemben megfordult, a házasságról és annak megroppanásáról szólt, az utolsó sorozat meg, amit láttam és tetszett, a Jelenetek egy házasságból volt. Ráadásul az alapján, amit Várkonyi személyes adalékként elárul magáról a könyvében, három elég specifikus közös vonás is van az életünkben.

Szóval a fenti értelemben vett mintaolvasóként mondom azt, hogy ez a könyv olyan, mint egy irritáló útitárs, aki felszáll a dugóban araszoló buszra, leül a szemben lévő ülésre, és végeláthatatlanul nyomni kezd valami nagyjából érdektelen és meglepetések nélküli szöveget. Kicsit a saját életéről mesél, kicsit arról, amit olvasott, kicsit önhitt, kicsit kioktató, olykor sajnáltatja magát, időnként van egy-egy mélyebbről jövően őszinte, személyes mondata, amire felkapja az ember a fejét, de a meglátásai körülbelül annyira eredetiek, mint a szerencsesüti-cetlik vagy a falvédőbölcsességek.

Összességében még nem is lenne olyan nagyon rossz utazás egy ilyen, valahol a derűs unalom, a fel-feltámadó érdeklődés és halvány bosszankodás háromszögében, de az És ezt lehet? mindezeken túl olyan útitárs, aki időről időre minden ok nélkül fogja magát és bokán rúg vagy minket, vagy valamelyik, közelébe tévedő utast, mikor kit, attól függ, hogy jön ki a ritmus. Aztán pedig mondja, mondja tovább.

Ez pedig szerintem azért elég jelentősen beszűkíti azoknak a táborát, akik többé-kevésbé élvezni tudnák az utat: olyan hallgatóságra van ehhez szükség, akiknek nem érzékeny a lábuk, vagy esetleg egyáltalán nincs nekik, és az sem zavarja őket, ha az orruk előtt másokat rugdosnak. Mondjuk, a tétovákat, a szülés után nem épp topformában lévő kismamákat, az egyedülálló anyákat vagy épp a férfiakat, akiket ilyen nők neveltek. Nem nagyon, nem veszélyesen, csak úgy, mint mikor az embert a röpke sajgásnál igazából jobban zavarja az atrocitás maga.

De hogy kicsit konkréttá tegyem, mit értek a jól irányzott bokarúgások alatt, pár példa:

• „Igenis azt mondom, hogy ha én szülök egy, kettő, három gyereket, hirtelen nagy magyar anyává válok, és 120 kilósan, zsíros hajjal mászkálok otthon, miközben előtte adtam magamra, figyeltem a férjemre, és volt szex, akkor ne lepődjek meg, ha a férjem meg fog csalni. Ebben a témában nem nőpárti vagyok, sokkal inkább férfipárti. Szerintem be kell látnunk, hogy sajnos nekünk, nőknek, ebben az időszakban rendkívül nehéz a helyzetünk, és extrém sok a dolgunk.” (Igen, ez bizony az, amiről Schobert Norbi beszélt, de erről kicsit később.)
• „Manapság sajnos egyre kevesebb a valódi férfi. A sok válás miatt egyedülálló anyukák nevelgetik a kicsi fiaikat, akiket felemelnek a partner szerepébe, vagy tutyimutyi alakot csinálnak belőlük.”
• „Ennyi idősen már elvárható az embertől némi racionalitás.” (…) „Ilyenkor nagyon pipa tudok lenni a nőkre, mert aki elmúlt húszéves, az viselkedjen is úgy, mintha felnőtt lenne!” (a válás gyakorlati vonzataival nem boldogulókról szólva).
• „Én mégis azt vallom, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen.”

Egy csomószor világos, hogy Várkonyi a Csernusnál bevált recept szerint provokál, és pontosan tudnia kell, hogy bizonyos, érzékeny témában leírt mondatain lesznek, akik ki fognak akadni, hogy egyeseknél ez műfelháborodás lesz, másoknál meg igazi megbántottság. Kizárt, hogy Várkonyi ne tudta volna, micsoda darázsfészekbe nyúl, ha a könyvében kitágult hüvelyt emlegetve tesz hitet a programozott császár mellett. De a tudatos provokáció a Schobert Norbit idéző kismama-kioktatásnál is teljesen egyértelmű. Vissza is utal ott a Norbi-ügyre. Hogyne emlékezne az akkori botrányra.

Máskor viszont zavarba ejtő, hogy nem lehet könnyen eldönteni: direkt akarja kihúzni a gyufát az olvasói egy részénél, vagy (és ez, ha már egyszer pszichológusdiplomát is szerzett szerzőről van szó, elég sajátos, hogy egyáltalán felmerül) ennyire hiányzik belőle az empátia, ennyire nem lát rá saját privilegizáltságára, nem érez rá, milyen reakciót válthat ki másokból, amit ír.

Például amikor a heti egyszer érkező bejárónőt úgy állítja be, mintha különös teljesítmény lenne a részéről, hogy ennyivel beéri („soha nem nyüzsgött körülöttem egy hadsereg, egy csapat alkalmazott, akik közül az egyik vasal, a másik főz, a harmadik franciául tanítja a gyereket. A mai napig heti egyszer jön bejárónő, és nem a kuplerájba érkezik meg, mert rendben tartom a lakást”). Vagy amikor simán leír egy ilyet, hogy „engem például meg lehet gyilkolni egy kert nélküli, erkély nélküli lakással”. Vagy amikor implicit bezzegeléssel elejti, hogy „nálam nem fordult elő soha, hogy a plázában tologatom a babakocsit, és ott alszik alvásidőben”.

Az sem mindegy, hogy a Norbi-féle álláspontba milyen háttérből áll bele az ember. Más színt kap a provokálás, ha az ember saját magára tud hivatkozni anyaként: akár úgy, hogy nem figyelt a külsejére, utólag megbánta és levonta a tanulságot, akár úgy, hogy ő a maga részéről nem követte el azt, amit hibának tart, mert megküzdött ezért, és tapasztalatból ismeri a nehézségeket, tudja, micsoda erőfeszítések kellenek kismamaként az igazán jó forma megtartásához. De Várkonyi olyan nő – ezt több helyen is felhozza –, aki saját bevallása szerint mintha genetikai lottóötösön nyerte volna az adottságait. Következmény nélkül eszi a csokoládét, sportolni nem szokott, a terhessége alatt pedig olyannyira nem hízott meg, hogy két héttel a szülés után nem hitték el neki, hogy frissen szült. Szóval mit kezdjen akkor az olvasó ezzel a kombinációval? Szándékosan tett rá a szerző még egy lapáttal a Norbi-tételre vagy nem is tűnik fel neki, hogy a saját kivételes szerencséjének elújságolásával rátett?

És itt el is érkeztünk a könyv egyik alapvető problémájához: valahogy nem áll össze, nem kerek, hogy ki beszél benne és milyen pozícióból.

Egyrészt ott van a nyelvezet: Várkonyi teleszórta a szöveget olyan szavakkal, mint pasi, cuki, csini, csaj. De a rágógumi-regiszteren túl is előfordul sok köznapi kifejezés. „Idegbeteg”, „behisztizik”. Ha úgy jön ki a lépés, belefér egy jó kis felcsattanás: „De ha netán úgy alakulna, hogy megcsalom a másikat, akkor ne kelljen már azt éreznem, hogy a világ riherongy kurvája vagyok, és máglyán fogom végezni!”

Ilyesmi nyelvet persze látni más pszichoszerzőknél is Feldmártól kezdve a már emlegetett Csernusig. Ha ott vannak a lazán, emberközelien kiejtett mondatok mögött az eredeti gondolatok, ha a szöveg elgondolkodtat vagy felráz, akkor a köznyelviség nem piszkál bele abba, hogy a szerzőt olyasvalakinek érzékeljük, aki valamilyen speciális tudás birtokosa, akitől tanulhatunk. De Várkonyi, legalábbis az a Várkonyi, aki ebben a könyvben beszélőként megmutatja magát, nem tűnik ilyennek a három diplomája ellenére sem.

Egyrészt a szakember beszélői pozíciónak nem tesz jót, ha a szerző forrásként visszatérően a saját anyukájára hivatkozik. Másrészt oké, közhelyes a közhelyességen finnyogni, de nehezen hiszem, hogy létezik az a késő harmincas, párkapcsolatban, gyerekkel élő nő, akit érdekel a házasság, az anyaság meg a pszichológia, életében átlapozott már két-három színes magazint a fodrásznál, és újdonságként éri, hogy joga van figyelni a saját igényeire, hogy indulatból nem lehet megoldani a problémákat, vagy vitatkozna azzal a krajcáros bölcsességgel, hogy

„ha nem vennénk magunkra olyasmit is, amit fölösleges magunkra venni, nagyon sok bosszúságtól megszabadulnánk”.

Ha azt kell elképzelnem, hogy kitől hallhat az ember ilyeneket, akkor nem pszichológus szakembert látok magam előtt, hanem egy – esetleg kicsit tapasztaltabb – barátnőt. Csak itt meg az a gond, hogy a provokálgatás, de még inkább a talán nem is tudatosuló érzéketlenség miatt inkább egy nem túl jó fej barátnőt látok.

Őszintén nincs meg, ki lenne az a nő, akinek az életstílusába illeszkedik a Várkonyi-könyv megvásárlása, de újat lehet mondani neki azzal, hogy „jó megjelenéssel, jó kisugárzással ugyanis sokkal több mindent el lehet érni, mintha az ember odamegy csatakos, zsíros hajjal, letöredezett körmökkel, lekopott körömlakkal”. Itt nem tanításról van szó, hanem valami olyasmiről, hogy az olvasó és szerző egyetértésben, felsőbbrendűsége tudatában, szörnyülködve ingassa a fejét a csatakos, zsíros hajú, töredezett körmű nőkön. Ez beleillik a szerző mint barátnő felállásba, de mondjuk én nem akarnék olyan nővel barátkozni, akivel ez lenne a közös időtöltésünk.

És ha már barátnőben gondolkozunk: az önkritika jobb fej barátnővé is teszi az embert. De amikor Várkonyi 302, amúgy rengeteg személyes élményt, sztorit és tapasztalatot soroló oldalban csak olyasmiket vall be gyengeségként, hibaként, hogy a sport nem épült be az életébe, vagy hogy ostobán viselkedett, amikor kisgyerekes anyaként kezdetben nem akart segítséget elfogadni, az nem valami erős.

Várkonyi egyébként akkor a legemberibb, amikor az anyaságáról ír. Ott vannak olyan részek, ahol megjelenik éles fényben a kép róla friss anyaként, ziláltan, szerencsétlenül. „A legtöbb vívódásom az anyaságom kapcsán jelentkezik, az élet más területein a bizonytalanság ilyen mértékben nem jellemző rám” – írja egy helyen, és valószínűleg ez magyarázza, hogy épp ebben a témában a leghitelesebb.

Érezhetően arra van amúgy berendezkedve, hogy kapja, kezelje, sőt, várja a támadásokat, de nem a bevallott gyengeségei miatt, hanem ellenkezőleg: azért, amije van. Keserűséggel ír arról, hogy irigyei vannak, és van, hogy egészen nyíltan vállalja a dühét: „Rám sokszor mondták, hogy csak megszületnem volt nehéz, és ezzel borzalmasan fel lehet ingerelni. Mert jó, akkor tessék velem cserélni!”

Nagyon világos igényt támaszt arra, hogy ismerjék el a teljesítményét, és mintha nem mérte volna még fel teljes mértékben, hogy milyen következményekkel jár erre nézve az új házassága.

(Amiről egyébként nem túl sokszor, de akkor a boldog révbe érkezettség állapotaként ír.) Hogy egész biztosan másképp látják majd nagyon sokan, mint korábban. Hogy lesz nagyon sok ember Magyarországon, aki ezentúl mindig aranyásóként gondol majd rá, igazságosan vagy igazságtalanul, függetlenül vagy majdnem függetlenül attól, hogy ő korábban a saját jogán mit tett le az asztalra, milyen egzisztenciát épített magának. Vagy felmérte, de úgy tesz, mintha nem léteznének ezek a következmények. Ez viszont rontja a hitelét az önmagát ismerő, önmagára és másokra tisztán rálátó pszichológus szerepében.

Éreznie kellett volna, hogy hiába igaz, Mészáros Lőrinc feleségeként mégis van valami abszurd abban, ha olyanokat mond, hogy „felnőttként sem kerültem soha olyan párkapcsolatba, ahol eltartottak volna”. Mert az ország leggazdagabb embere feleségének lenni egész egyszerűen egy másik liga, ahol nem arról van szó, ki fizeti a villanyszámlát, hanem hogy még az ükunokájának sem lesznek anyagi problémái soha. Vagy itt: „előbb költök a másikra, mint magamra, mert nagyon szeretek adni. Lehet, hogy most azt fogja mondani, aki ezt olvassa, hogy ja, könnyen beszélsz ennyi fizetéssel!”. Mintha lenne bárki az életének ezen a pontján, akinek a gazdagságára gondolva az ő fizetését jutna eszébe emlegetni.