Amerikában hirtelen mindenki elkezdett káromkodni
„Ez egy kibaszott nagy dolog!”
– fülelték le a kamerák 2010-ben azt, ahogy Joe Biden lelkesedik akkori főnökének, Barack Obamának az átfogó egészségbiztosítási törvény ünnepélyes aláírási ceremóniáján. Obama alelnökeként Bidennek volt is miért lelkesedni: az Affordable Care Act elfogadásával 20 millió amerikainak lett egészségbiztosítása, azóta is a legnagyobb demokrata párti sikertörténetnek számít. Arról nem is beszélve, hogy dörzsölt kongresszusi brókerként Bidennek személyesen is elévülhetetlen érdemei voltak a törvény megszületésében.
Biden azonban hiába címezte lelkes bazmegolását kizárólag Obamának, a mikrofonok rögzítették az elszólást. Meglehetősen nagy balhé is kerekedett abból, hogy hogyan csúszhat ki egy ilyen fontos közjogi méltóság száján egy „fucking”.
2025-ben egy kulisszák mögötti káromkodás már be sem kerülne a hírekbe. Az is gyorsan lepörgött a hírfolyamban, hogy Donald Trump volt az első amerikai elnök, aki elnöki minőségében a nyilvánosság előtt káromkodott. 2025 június 24-én az Izrael és Irán közti háborút értékelte úgy, hogy „[a]lapvetően két olyan ország van itt, melyek olyan régóta és olyan keményen harcolnak, hogy már azt sem tudják, mi a szart csinálnak”. Néhány hónappal később pedig Nicolas Maduról mondta fehér házi tudósítóknak, hogy a venezuelai elnök „nem akar baszakodni az Egyesült Államokkal”.
Odabaszni Trumpnak, helyrebaszni az országot
Természetesen a politikus is ember, nyilván káromkodik is: Nixonról és Reaganről is köztudott volt, hogy a kulisszák mögött meglehetősen szabadszájúan beszélnek, és se szeri, se száma azoknak a politikusoknak, akik politikusemberi jogukat gyakorolva egy bekapcsolva hagyott kamera vagy mikrofon előtt szaftosat anyáztak.
A 2010-es években tapasztalható felívelés után 2025-re a káromkodás Amerikában már mindkét oldalon megszokottá vált a politikai szótárnak, sőt, az ellenzék retorikai stratégiájának szerves részévé vált. A kongresszusi demokraták legújabb sztárjának számító, texasi Jasmine Crockett rutinszerűen küldik el a picsába a republikánusokat. A szenátusi mandátumért bejelentkező Crockett nem csak minősítésként, hanem gyakorlatilag kötőszóként tolja a bazmegeket. [Itt jegyezném meg, hogy a szép magyar nyelv igen széles repertoárt biztosít az egysíkú fuck-os szerkezetek fordítására, és ezzel a lehetőséggel a cikkben élni is fogok.]
„Politikai és bírósági tudósítóként egész pályafutásomat azzal töltöttem, hogy elszámoltathatóvá tegyem a hatalmasokat. Azért akarok elindulni, hogy elmondhassam nektek az igazat, hogy harcolhassak New Yorkért… hogy helyrebasszam (unfuck) az országunkat”
– röffentette be képviselői kampányát New York államban Mike Sacks. Iowában, a nagyüzemi amerikai mezőgazdaság fellegvárában, amely igencsak megérezte Trump vámháborújának hatásait, Nathan Sage szenátorjelölt azzal vádolta a kormányt, hogy „átbaszta a farmereket”. Meg is fogadta, hogy a 2026-os félidei választáson „seggbe fogja rúgni” a megcélzott mandátum jelenlegi birtokosát, Joni Ernstöt.
A káromkodás felvállalása, még akkor is, ha írásban rendszerint kicsillagozzák a fuck-ot, mintha így akkor már nem is azt jelentené, amit jelent, meglehetősen primérnek tűnik, de egy sor stratégiai megfontolás lapulhat mögötte. Már csak azért is, mert nem elszólásokról, hanem átgondolt kijelentésekről van szó.
A trágárság bakiból stratégiává vált
A káromkodás alapvetően azért nyerhetett polgárjogot a politikai retorikában, mert elfogadottabbá vált a mindennapos nyelvhasználatban is. Egyes szerkezetek sima indulatszavakká szelídültek; és a „fuck”, a „shit” a „damn” már sokkal kevésbé hangzanak sértőnek, mint akár csak a 2000-es évek elején.
A politikusok és szavazóik viszonya is megváltozott. A politikusok minden korábbinál jobban összpontosítanak átlagemberi manírjaikra, hogy megnyilvánulásaikban, különösen nyelvhasználatukban rezonáljanak szavazóikra – különösen a fiatalabb, radikálisabb szavazókra, akik számára a káromkodás nem jelent tabut. Ben Bergan kognitív pszichológus arra a kettősségre is felhívja a figyelmet, hogy miközben
egy káromkodó embert a viselkedéskutatások kísérleti alanyai jellemzően őszintébbnek tartanak, ezzel együtt jellemzően kevésbé iskolázottnak és a szabályokat kevésbé követőnek is minősítik.
A „csúnya dolog a káromkodás, de azért basszátok már meg” kettősségre a legszebb példát az oregoni Maxine Dexter hozta: „Nem káromkodom a nyilvánosság előtt valami jól, de meg kell basznunk Trumpot!”
A demokraták számára a káromkodás hátulütői kisebb súllyal eshetnek latba, mivel jellemzően a Trumphoz átvándorolt alacsonyabb státuszú szavazókat akarják visszaszerezni. Ebben a körben állandó toposznak számít a szembefordulás a washingtoni elittel és az ahhoz kötődő konvenciókkal.
A Trump-kultuszon kívül lényegében csak néhány reakciós reflex, napjainkban leginkább a migráns- és woke-ellenesség által összetartott republikánus párt törésvonalairól részletesen írtunk, de a demokrata párttal szemben is óriási a belső elégedetlenség. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a párt szimpatizánsainak 72 százaléka elégedetlen azzal a munkával, amit a kongresszusi frakciók végeznek, törzsszavazóik pedig dühösek, mert a párt képtelen megfékezni Trump autoriter törekvéseit, és eltékozolja a lehetőségeit, például kihátrál a kormányzat leállításából.
A 2024-es elnökválasztás ráébresztette a pártot, hogy „egyszerűbb nyelvezetet kell használnunk”, mivel „nem csak a republikánusok jártak sikerrel azon törekvésükben, hogy a demokratákat elitistákként állítsák be, de maguk a demokraták is sikerrel jártak azon törekvésükben, hogy elitistaként állítsák be saját magukat” mondta az AP hírügynökségnek Fred Hicks demokrata stratéga. A politikusok a trágár szavak használatával igyekeznek érzékeltetni szavazóikkal, hogy ők aztán mindenkinél, pláne riválisaiknál jobban értik szavazóik dühét és elkeseredettségét. Michael Adams nyelvész, a „Káromkodás dicsérete” című könyv szerzője a válságtudat és a káromkodás összefüggését így magyarázta a The Hill-nek:
„Eljön az a pont, amikor az addig használt szótárunk már nem lesz elég kifejező, amikor szükség van egy ”tényleg vérkomolyan gondolom„ nyomatékosításra. (…) Amikor mindenféle udvariaskodást, szokást, effélét félre kell tolnunk, mert a helyzet, amiben vagyunk politikailag, kulturálisan és történelmileg olyan súlyos, hogy most már tényleg lépnünk kell”
A trágár radikalizmusnak persze megvannak a maga korlátai. Ami hitelesnek tűnik egy, a 2026-os demokrata előválasztásra frissen bejelentkező politikus posztjában, az kifejezetten nevetségesen hangzik mondjuk Chuck Schumer szenátusi demokrata frakcióvezetőtől, aki korábban rendszeresen sopánkodott a durvuló politikai közbeszéd miatt.
Amikor nem az USA diktálja a trendet Magyarországnak
Az elszántság és elkötelezettség demonstrálása mellett a káromkodást a közösségi platformok logikája is bátorítja. Ahogy arról többször írtunk, a közösségi platformokon az interakciók feltornászásának legbiztosabb módja valamilyen megosztó, a közönségből morális felháborodás előcsalogató tartalom előállítása. Ma már a politikában is egyre nagyobb a tülekedés a lájkosfazéknál, egyre radikálisabb/megosztóbb dolgokkal lehet csak kitűnni a posztmasszából. Az interakció mennyisége olyannyira kezd az interakció minősége fölé kerekedni a politikában is, hogy egy feltörekvő arcnak (sőt) simán megéri bevállalni bármit, csak figyeljenek rá, beszéljenek róla.
A trágárságnak azonban nem csak korlátai, hátulütői is vannak. Ha valaki döntéshozói pozícióból szitkozódik, akkor azzal elszántsága helyett sokszor inkább tehetetlenségére hívja fel a figyelmet. Nem véletlenül szúrt oda Vitézy Dávid is azzal Lázár Jánosnak, hogy „kényszeres káromkodás” helyett „foglalkozhatna egy kicsit azzal is, ami a dolga: a magyar vasúttal”.
Vezető fideszes politikusok között egyébként Lázár az, akinél a trágárságra való váltás a legfeltűnőbb. Az építési és közlekedési miniszter az M30-as út hibáit úgy magyarázta, hogy „a Strabag átbaszott bennünket”. A MÁV-ot érintő kritikákra azt mondta, „lehet szarból várat építeni”. Magyar Péter hátterét pedig azzal a lenyűgözően undorító szóképpel világította meg, hogy „[n]em olyan régen Mészáros Lőrinc seggéből nyalta ki a 10 fillért”. A sokféle szerepben pózoló Lázár retorikai váltása kockázatos, de bizonyos szempontból rezonál a magyar közbeszéd és a magyar ellenzéki retorika változásaira.
Bár a politikai kommunikációs fogásokat tekintve jellemzően Magyarország szokta másolni az Egyesült Államokat, trágárság tekintetében évekkel előzzük Amerikát. Ugyan Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde a maga elkúrtukjával, kurvaországozásával eredetileg nem a nyilvánosságnak szólt, a DK alapító exelnöke retorikailag és manírjaiban is volt akkora kísérletező, hogy 2010-től már nyilvánosság előtt is elkezdett be-beszúrogatni káromkodásokat beszédei retorikai csúcspontjára.
Ráadásul az ellenzék permanens válságának köszönhetően a „hivatásos” politikai elit ellenzéki oldalára 2018 után jellemző fluktuáció, az ellenzéki pártok teljes háttérbe szorulása a civil aktivizmussal szemben a politika köznyelvesedéséhez is nagyban hozzájárult. Erre számos példát lehetne sorolni, de a parlamenti politizálás jelentős mérföldköve volt, amikor a momentumos Stummer János mentelmi jogának felfüggesztését azzal vette tudomásul az Országgyűlés plenáris ülésén, hogy
„Kedves uraim, vegyétek el nyugodtan a mentelmi jogomat, és kapjátok be”.
Az ellenzéki köznyelvesedésben és a trágárságban azonban teljesen más szinten jár Hadházy Ákos. A tényfeltárásban-leleplezésben is élen járó politikus Orbán Viktor jellemzésével szemben a hatvanpusztai birtokot úgy minősítette, hogy „a lónak a faszát egy mezőgazdasági üzem”. Amikor pedig sokat kellett várnia a vonatra, akkor egyszerűen csak annyit üzent a MÁV-ért felelős miniszternek: „Kurva anyád, Lázár János! Kurva anyád!”
Elképesztő álszentség lenne önmagában a káromkodás terjedése miatt panaszkodni, hiszen a trágárság mindig is az emberi kommunikáció szerves részét képezte. A jelenség aggasztónak csak azért nevezhető, mert több más trenddel, például a politikai polarizációval, a háborús retorikával együtt már igen erőszakos retorikai mezőt terít a politikai közösség elé. Donald Trump mára nyílttá vált rasszista kirohanásairól például erőszakkutatók egybehangzóan állítják, hogy amikor az elnök mondjuk „hulladék”-nak nevezi a szomáliai származású amerikaiakat (legyenek akár menekültek, akár állampolgárok), akkor elnökként nem csak a trágárságot, hanem a dehumanizáló metaforákat, és közvetve magát a kisebbségekkel szembeni erőszakot teszi elfogadhatóvá.
