Netanjahu úgy kér kegyelmet az árkok betemetésére hivatkozva, hogy az új médiatörvénnyel mélyítené azokat

Komoly jogi és politikai aggályok ellenére az izraeli törvényhozás házbizottsága december elején megkezdte az új médiatörvény előkészítését. A Slomó Karhi kommunikációs miniszter által beterjesztett tervezet jelentős befolyást biztosítana a kormányzatnak a tévécsatornák, újságok és híroldalak felett, mivel az izraeli média ellenőrzésére létrehozna egy új szabályozó testületet, mely egyebek mellett komoly büntetések kiszabására is jogosult lenne.

A tervezet szerint a testület többségében a tárcavezető delegáltjaiból állna, ezért kritikusai szerint borítékolható, hogy Benjámin Netanjahu kormánya a lépéssel a független médiát akarja korlátozni; a Mozgalom a Minőségi Kormányzásért nevű civil szervezet egyenesen Orbán Viktor médiával szembeni törekvéseihez hasonlítja.

Az aggodalmak nem megalapozatlanok. Egyfelől a tervezet felett bábáskodó Karhi az izraeli médiaháború egyik élharcosa, a közmédia kérlelhetetlen kritikusa, aki személyesen próbálta rábírni a Kan közszolgálati televíziót, hogy vegye le műsoráról az 1948-as háború izraeli atrocitásairól készült – szerinte „antiszemita” – dokumentumfilmet.

Másfelől pedig a törvénytervezet nem egy elszigetelt kezdeményezés, hanem a napjainkra már kiforrott jobboldali populista forgatókönyvből politizáló Netanjahu-kabinet azon törekvésének szerves része, mellyel a kormány igyekszik maga alá gyűrni az Izraelben hagyományosan erős és a pártpolitikához hasonlóan meglehetősen harsány független médiát.

Közben pedig a jövő évi választásra is készülő kormányfő Donald Trump amerikai elnök bátorítására elnöki kegyelemmel szabadulna pereitől. Mindezt úgy, hogy nem tartja magát bűnösnek, és az államfő csak elítéltek büntetését törölheti el vagy enyhítheti.

Amerikai influenszerekkel szívesebben beszél, mint az izraeli független médiával

Ez a törekvés legszembetűnőbb módon a médiával szembeni folyamatos vádaskodásokban nyilvánul meg. Kormánypárti politikusok rutinszerűen a független médiát teszik felelőssé a Hamász 2023. október 7-i terrortámadásáért (miközben a politikai vezetés több mint két éve halogatja a saját felelősségét feltáró független vizsgálat megindítását). Netanjahu pártja, a Likud már a 2019-es kampányban „ellenséges” újságírókat tett választási plakátokra, az izraeli börtönökben fogva tartott palesztinok állítólagos – szélsőjobboldali politikusok által amúgy büszkén felvállalt – megkínzását nyilvánosságra hozó Guy Peleg újságírót pedig online és a fizikai térben is zaklatják Netanjahu hívei.

A független médiával szembeni ellenséges érzületet mutatja az is, hogy Netanjahu 2021 óta elvétve ad csak interjút hazai lapoknak, azt is kizárólag a személyéhez végsőkig lojális orgánumoknak. A Hamász terrortámadása és a gázai háború kitörése óta pedig főleg külföldi lapoknak nyilatkozik – közülük is elsősorban a Donald Trumpra és a republikánus szavazótáborra legnagyobb hatást gyakorló jobboldali csatornáknak és influenszereknek.

Paradox, de a magyar olvasóknak bizonyára nem ismeretlen jelenség, hogy miközben az izraeli miniszterelnök a Nelk Boys amerikai influenszereinek szívesen adomázgat arról, hogy a Burger Kinget vagy a McDonald'sot szereti-e jobban, az izraeli közmédia sokszor képtelen megszólaltatni őt olyan égető kérdésekben, mint a gázai–libanoni–szíriai konfliktusok lezárása vagy az Iránnal szembeni stratégiai elképzelések.

A kormány médiapolitikája nemcsak a sajtó elleni politikai támadásokban, hanem a sajtószabadságot veszélyeztető intézményi-törvényi változtatásokban is tetten érhető.

A Netanjahu-kormány az igazságszolgáltatást célkeresztbe állító – szintén óriási botrányokkal szegélyezett – próbálkozásai mellett az elmúlt hónapokban a médiában is valóságos regulációs offenzívába kezdett a CNN gyűjtése szerint:

• Az eredetileg az erősen Izrael-ellenes al-Dzsazíra kitiltására novemberben beterjesztett törvénytervezetet olyan módosítókkal egészítették ki, melyek alapján a kormányzat „nemzetbiztonsági érdekre” hivatkozva bírósági ítélet nélkül zárhat be bizonyos külföldi médiaérdekeltségeket.
• Egy másik törvénytervezet kezdeményezi a régóta a kormány célkeresztjében lévő Kan közszolgálati műsorszolgáltató privatizációját.
• Jiszráel Kac védelmi miniszter bejelentette, hogy bezárja az Izraelben nem meglepő módon óriási informális befolyással rendelkező hadsereg rádióját, ami meghatározó médiapiaci szereplőnek számít.
• Nemzetközi szinten a legnagyobb visszhangot az az intézkedés váltotta ki, mellyel Izrael a gázai háború kitörése után minden külföldi újságírót kitiltott Gáza területéről, ahová csak a hadsereg által vezetett sajtókirándulások keretében lehetett eljutni. Bár ez a lépés nem egyedülálló a háborúk történelmében, mégis nagyon megnehezíti a hiteles információszerzést a háború menetéről és hatásairól, valamint az elfogulatlan ítéletalkotást. Ellenben nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az eleve rendkívül megosztó izraeli–palesztin konfliktus alapvető tényeiről sem alakult ki konszenzus. Itt érdemes megjegyezni, hogy egyes médiaszereplők – például a Háárec vagy a +972magazin – bátorságának és szakmai tudásának köszönhetően az izraeli média sorra szállította/szállítja a háború megítélését alapjaiban befolyásoló leleplezéseket és háttéranyagokat.

Az elnyomó-korlátozó intézkedéseken túl a Netanjahu-kormány nagy gondot fordít a baráti médiabirodalom felépítésére is. Őt támogatja a helyi Metró, a 2007 óta ingyen terjesztett Jiszráel Hajom, melyet a néhai kaszinómilliárdos/republikánus megadonor Sheldon Adelson alapított, illetve a Fox News infotainment-sablonjaiból újrafazonírozott 14-es csatorna is. Utóbbi felívelését számos kormányzati intézkedés – a riválisokhoz képest csekély műsorszolgáltatási díj vagy lazább műsorszórási feltételek – segítette elő.

A fentiek ismeretében nem csoda, hogy a Riporterek Határok Nélkül (RSF) 2025-ös sajtószabadság-listáján Izrael már 11 helyet csúszva csak a 112. helyre fért fel. Ha a fenti kezdeményezések megvalósulnak – egyáltalán nincs kizárva, hogy valahol elakadnak majd az izraeli törvényhozási labirintusban –, akkor a negatív tendencia 2026-ban is folytatódik.

Az izraeli politika egyik fő vezérlő elve a börtön előli menekülés

2026 Izraelben is választási év lesz, a kormánynak legkésőbb az év októberéig kell kiírnia a szavazást, és nyílt titok, hogy a független orgánumok ellen irányuló lépések már a választásokra felkészülést szolgálják.

Benjámin Netanjahu rövid szünet után 2022-ben az ország történetének legszélsőségesebb koalíciója élén tért vissza a hatalomba. Izrael leghosszabb ideje hivatalban lévő kormányfője imázsát mindig arra alapozta, hogy az ő személye az egyetlen, mely képes garantálni hazájának a biztonságot és a stabilitást. Éppen ezért a 2023. október 7-i terrortámadással kezdődő gázai háború nemcsak – sok szempontból amúgy is kétes – történelmi örökségén ejtett lemoshatatlan foltot, hanem újraválasztási esélyeit is csökkentette. És bár az elmúlt bő két év elképesztő bel- és külpolitikai manővereinek köszönhetően sikerült visszakapaszkodnia a versenybe, a mostani koalíciója egy friss felmérés szerint 51 parlamenti helyet szerezne meg a 120-ból, noha a Likud maradna a legnagyobb párt 25 képviselővel.

Az egyik akadály a Netanjahu ellen folyó (csordogáló) korrupciós per lehet. A kormányfő ellen hároméves nyomozást követően 2019-ben emelt vádat az akkori legfőbb ügyész három különböző ügyben:

• Az „1000-es ügy” alapját az képezte, hogy a miniszterelnök egy ausztrál milliárdostól és egy hollywoodi producertől éveken keresztül nagy értékű ajándékokat – szivarokat, pezsgőket, ékszereket – fogadott el különféle politikusi szívességekért cserébe.
• A „2000-es ügy”-ben Netanjahu megállapodott egy izraeli laptulajdonossal, hogy kedvezőbb sajtómegjelenésért cserébe olyan szabályozást kezdeményez, ami rontja a rivális lap piaci helyzetét.
• A legsúlyosabbnak tartott „4000-es ügy” pedig arról szól, hogy a kormányfő egy médiaérdekeltségekkel is rendelkező telekommunikációs befektetőnek pozitív hangvételű sajtóanyagokért cserébe akár félmilliárd dolláros nyereséget eredményező jogszabály-változtatást ígért.

A három ügyet a bíróság egyben tárgyalta, azonban a pert Netanjahu ott késleltette, ahol csak tudta, indok és ürügy pedig bőven akadt a Covid-járványtól a többfrontos háborúig. Ítéletre így csak évek múlva lehet számítani. A kormányfő közben politikai eszközökkel is igyekezett elgáncsolni a pert, mely jogi szempontból nem sok jóval kecsegteti a vádlottat, hiszen a legfőbb ügyészség alaposan körülbástyázta a vádiratot terhelő bizonyítékokkal és tanúvallomásokkal.

Mivel az ítélet elől a legbiztosabb menedéket a kormányfői pozíció kínálja, ezért a hatalom megtartása a már 76 éves Netanjahunak az elmúlt években létkérdéssé vált; erre vezethető vissza az igazságszolgáltatási rendszer elleni 2023-as támadása, de több ponton a gázai háború elnyújtása is. Ezzel az igazsággal természetesen a teljes politikai elit tisztában van, és a Likud koalíciós partnerei nem is haboznak kihasználni a miniszterelnök politikai kiszolgáltatottságát saját prioritásaik megvalósítására. Erre az az egyik legjobb példa, hogy az ultraortodox pártok az elhúzódó háború emberigénye ellenére is eredményesen lobbiznak a vallási iskolákba járó fiatal férfiak sorozás alóli mentességének megtartásáért.

Nem tartja magát bűnösnek, de azért kegyelmet kért

Netanjahu 2025 november végén némiképp váratlanul kegyelmi kérvényt nyújtott be Jichák Hercog államfőhöz. Ezt a kérvényt megfogalmazó ügyvédje azzal indokolta, hogy bár védence biztos abban, hogy a per végén fel fogják menteni, de egy kegyelemmel „összeforraszthatók lennének a nemzet különböző részei közti hasadékok”, meg lehetne erősíteni a nemzeti egységet. Netanjahut a per – a kérvény szerint legalábbis – nagyon leterheli, és elvonja az energiáját kormányfői feladataitól. A kérvény a miniszterelnök „Izrael Állam és az izraeli társadalom javára tett óriási erőfeszítései”-vel indokolja az amnesztia szükségességét, és hosszasan sorolja Netanjahu eredményeit a Hezbollah térdre kényszerítésétől az iráni atomprogram létesítményeinek (részleges) megsemmisítéséig (valamiért a Hamász 2023 október 7-i terrortámadása és az azt követő gázai háború lemaradt a dicsőséglistáról).

Netanjahu politikai kiáltványnak is beillő, szemernyi önvizsgálatot vagy önkritikát nem gyakoroló kegyelmi kérvénye a Háárec elemzése szerint az izraeli joggyakorlatban meglehetősen szokatlannak számít, ugyanis még el sem ítélték, az államelnök pedig csak már lezárult bírósági eljárások után szokta megfontolni a kegyelmi kérvényeket. A miniszterelnök ráadásul úgy akar kegyelmet kapni, hogy közben nem ismeri el bűnösségét – márpedig az elnök kegyelmi jogkörét az izraeli alaptörvény úgy definiálja, hogy „elítéltek” büntetését törölheti vagy enyhítheti.

Azaz Netanjahu vagy elismeri bűnösségét, és kegyelmet kap, vagy nem ismeri el bűnösségét, de akkor Hercog nem is tud megkegyelmezni neki.

Netanjahut a New York Times szerint az ösztönözhette a különös lépésre, hogy politikai szövetségese, Trump szintén a nemzetegyesítésre és a Nemzetközi Büntetőbíróság által háborús bűnökért körözött izraeli kormányfő béketeremtő feladataira apellálva – november elején már levélben kért kegyelmet neki. Az amerikai elnök az utolsó izraeli túszok hazaengedését elérő tűzszüneti megállapodásnak köszönhetően általános szeretetnek-tiszteletnek örvend Izraelben, ezért Netanjahu úgy kalkulálhatott, hogy Hercog nem akar neki ellentmondani.

Azonban az államelnök a múlt hétvégi amerikai látogatása előtt a Politicónak azt mondta, bármennyire is tiszteli Trump véleményét és barátságát, de Izrael egy szuverén állam, és döntését az izraeli igazságszolgáltatási rendszer iránti tisztelete határozza meg.

A Netanjahuval számos normatív kérdésben konfliktusban álló államelnök válaszában azt írta, „őszintén megfontolja” a kegyelmet, majd diplomatikusan a nyilvánossághoz fordult javaslatokért és véleményekért. Javaslatokból nincs is hiány: egyes ellenzéki politikusok például felvetették, hogy Hercog azzal a feltétellel kegyelmezzen meg a kormányfőnek, hogy az bűnösnek vallja magát, bocsánatot kér, és távozik a közéletből. Vasárnap azonban Netanjahu tömören, de kategorikusan elutasította ezt a kompromisszumos megoldást, és világossá tette, hogy nem távozik az izraeli politikából.

Az eleve botrányos ügyet még jobban megkavarta, hogy december elején a 12-es csatorna publikált egy olyan jogi szakvéleményt még 2019-ből, melyben az államelnöki posztra akkor még csak pályázó Hercog egyik bizalmasa azt a lehetőséget vizsgálta meg, az államelnöknek milyen lehetőségei vannak abban az esetben, ha a bűnösség kimondása nélkül akar kegyelmet adni valakinek. A dokumentum alapján feltételezni lehet egy olyan megállapodást Hercog és Netanjahu között, melyben a kormányfő a balközép politikus megválasztásának támogatása fejében ki tudott alkudni egy biankó kegyelmi ígéretet. Az államelnök hivatala vehemensen tagadta a megállapodás létét, és jogi lépéseket helyezett kilátásba a csatorna ellen.

Szakértők egybehangzóan állítják, hogy a kérvénnyel egy bonyolult, több hétig elhúzódó jogi folyamat kezdődött meg, ezzel párhuzamosan azonban Netanjahu – ahogy a Times of Israel elemzése fogalmazott – „újabb aknamezőre vezette Izraelt”. A lap vezércikke pedig arra hívta fel a figyelmet, mennyire álszent is a kormányfő indoklása. Egyfelől perének kezdetén pont azzal utasította vissza a lemondást, hogy a per nem vesz el sok időt a kormányzati teendőktől.

Másfelől pedig az a Netanjahu hivatkozik az árokbetemetés és nemzetegyesítés fontosságára, aki „évek óta következetesen démonizálja összes kritikusát, akiket az izraeli állam ellenségeiként bélyegez meg (…) Aki október 7-e után a terrortámadásért viselt összes felelősséget áttolta a hadseregre, a nemzetbiztonsági szervekre és a legfelsőbb bíróságra. (…) Nincs olyan izraeli, akit nagyobb felelősség terhel a politikai törésvonalak elmélyítéséért”.