Az erőszak liturgiája, amit a kiprovokált ellenállás, majd az erre adott megtorlás követ
A modern állam egyik legpozitívabb jelensége az, hogy a kegyetlenség elvesztette legitimitását: az erőszak az emberi gyarlóság miatti szükséges rosszá vált, az erőszak monopóliumával rendelkező állam alapesetben nem büszkélkedik, nem henceg az alkalmazásával. Az államok az erődemonstrációikat leginkább a külső fenyegetésekkel szemben tartogatják, saját területükön, saját polgáraikkal szemben az erőszakszervezetek fellépését igyekeznek a jog által szabott, visszafogott adminisztratív köntösbe bújtatni.
Ez nem volt mindig így: voltak időszakok, amikor a mindenkori hatalom a jogsértéseket évezredeken keresztül ún. „büntetőliturgiákkal” torolta meg. Az egész napos boszorkányégetések, a minden város határában fürtökben lengedező akasztottak, a karókon jajgató haldoklók félreérthetetlenül demonstrálták a hatalomnak az alattvalóival szemben élvezett totális fölényét.
Donald Trump Amerikájában ezek a büntetőliturgiák tértek vissza természetesen jóval szelídebb, de félreismerhetetlen formában az illegális bevándorlók elleni hajtóvadászatokkal.
Ugyan az amerikai határra érkezők élete a humánusabb migrációs rendszert ígérő Joe Biden elnöksége alatt – különösen ciklusa utolsó évétől kezdve – sem változott meg gyökeresen, a hatósági szigort a kormány kényszerű feladatként élte meg. Trump második beiktatásával azonban az illegális, meg úgy az általában vett migráció elleni fellépés a legfontosabb rendvédelmi feladattá, sőt, az új rendszer lényegévé vált. Az idegenrendészet (ICE – Immigration and Customs Enforcement) sokszor más ügynökségekkel karöltve végrehajtott akciói pedig a rendszer erődemonstrációivá léptek elő.
A határvédelemmel szembeni általános elégedetlenséget meglovagoló Trump nemcsak az Egyesült Államok területére belépőkkel szemben szigorította meg – a legtöbbek esetében lehetetlenítette el – a menedékkérelmi eljárást, hanem a becslések szerint csaknem 19 milliónyi, az USA területén illegálisan tartózkodó ember deportálását is célul tűzte ki. Miközben az amerikai gazdaságban is fontos szerepet játszó illegális bevándorlók közül a korábbi kormányzatok jellemzően csak a bűnözőket igyekeztek kitoloncolni, addig a Trump-kormány utasítására az ICE és a feladatra ráállított más szervek – például a határrendőrség – a határtól távol eső nagyvárosok bevándorlóközösségeiben kezdett akciózni.
Az állig felfegyverzett kommandók ráadásul elsősorban nem is a bűnözőgyanús elemekre rúgják rá az ajtót, hanem sokszor érvényes vízummal, állandó tartózkodási engedéllyel, vagy zöldkártyával rendelkező emberekre. A rajtaütések, deportálások, illetve a jogi és politikai fellépés – súlyosbítva a Trump-kormány egyéb militarizált megmozdulásaival, például a több nagyvárosba a bűnözés megállítására hivatkozva kivezényelt nemzeti gárdistákkal és katonákkal – nem titkolt célja a megfélemlítés: nem csak az Egyesült Államokba való bevándorlást/menekülést fontolgatók elrettentése, hanem a velük szimpatizálóké is.
A törekvés azért ölt liturgikus jelleget, mert az akciókra kiválasztott tereket, a bevetések vizualitását, és ezek közösségi médiás megjelenítését is nagy gonddal komponálják meg.
A republikánus irányítás alatt álló kongresszus 2025 júliusában megszavazott salátatörvényében négy évre összesen 75 milliárd dollárt (közel 25 ezer milliárd forintot) különített el az ICE-nak, amely ezzel a legjobban kitömött bűnüldöző szervvé válik. Az összegből a tervek szerint nagyjából tízezerrel növelnék az ICE létszámát – csakhogy szakértők attól tartanak, hogy a szervezet létszámának gyors felduzzasztása fajgyűlölők, szélsőjobboldali milicisták százainak ad lehetőséget arra, hogy nézeteiket immáron egy kiemelt politikai védettséget élvező szerv tagjaiként ültethessék át a gyakorlatba. Az aggodalmat növeli, hogy az ICE toborzókampánya vizualitásában és üzeneteiben is megszólítja ezt a politikai tábort.
Ahogy az illegális bevándorlók elleni akciók összemosódnak az országban legálisan tartózkodó külföldiek elleni fellépéssel, és a demokrata vezetésű nagyvárosokban történő „rendfenntartó” célzatú bevetésekkel, úgy a bevetések jogalapja, a szövetségi ügynökök személyazonossága is sokszor homályban marad. A homály, kétértelműség és fenyegetés a hatósági fellépésben is tetten érhető: a maszkos fegyveresek, a rendszámtábla nélküli furgonok, és letartóztatási parancsok hiánya mind azt sugallja, hogy a hatalom több esetben mindenféle ellenőrzés és elszámoltatás nélkül suhogtathatja az önkény bárdját.
Az ICE kommandói számos esetben bírósági épületekben lesnek a kisebb bürokratikus ügyeiket, például a lakcímük bejelentését intéző bevándorlókra. Az arcukat maszkkal és napszemüveggel eltakaró, a bíróságon is állig felfegyverezve megjelenő ügynökök sokszor önmaguk azonosítását és a letartóztatási parancsot mellőzve fogják le a célpontokat, akiket úgy hurcolnak el, hogy egy szót sem válthatnak családtagjaikkal, ügyvédjükkel vagy a bírósági személyzettel.
A letartóztatások Amerika-szerte megszokott kísérőjelenségekkel járnak, a Politico komor leírása szerint: „kiabálás, ájulás, sértegetés, lökdösődés, ICE-ellenes jelszavak, skandálás, fenyegetőzés, még több lökdösődés és ülősztrájk. És sok-sok sírás”.
Természetesen megvan az üzenete annak is, hogy az illegális (vagy annak minősített) migránsokat pont a bíróságokról hurcolják el: hiába akarja valaki a törvényeket követni, akkor is csak egy „migráns” marad, aki nem tud elbújni a hatalom arc és név nélküli fegyveresei elől.
A migránsellenes kampány kitermelte a maga militarista influenszereit is. A gondosan dokumentált, minden platformon népszerűsített bevetések arca a határvédelmi ügynökségnél 30 éve szolgáló Greg Bovino lett, aki lóhátról irányította a Los Angeles-i zavargások elleni hatósági fellépést, és ő maga is hajigálta a könnygázgránátot a tüntetőkre.
Bár mértékadó felmérések szerint az amerikaiak enyhe többsége szerint a kormány „a megfelelő embereket” deportálja, azonban ugyancsak enyhe többség a módszereket nem tartja megfelelőnek, és úgy gondolja, hogy a hatóságok „túl messzire mentek”.
Az ügynökök fellépése nem egy indokolatlanul túlbiztosított hatósági fellépés, a házak előtt csikorogva lefékező furgonoktól a lakónegyedekbe begördülő lövészpáncélosokon át a kevlárba-rohampuskába öltözött rendőrökig minden Trump üzenetét erősíti.
Kriss Ravetto-Biagioli szélsőségkutató szerint az ICE egységei már a több amerikai kisváros utcaképéhez hozzátartozó, katonai és civil viseletet vegyítő szélsőjobboldali milicistákra, vagy a nácik utcai harcosaira, a Sturmabteilung (SA) legényeire hajaznak.
A Trump-kormány napi 3000 migránsban határozta meg a deportálási kvótáját; saját közlése szerint csaknem 580 ezer embert már eltávolítottak az országból. Azonban ahogy arra az Axios elemzése felhívta a figyelmet, a deportálásért felelős belbiztonsági minisztérium Trump beiktatásának napján leállította az adatközlést, így a pontos számokat nem lehet tudni. Ráadásul egyre több jogellenes deportálást állítanak le bíróságok.
A kormány a kegyetlenséget rafinált módon adagolja. A deportálásokat népszerűsítő videók alá például tudatosan vágja világsztárok számainak részleteit, hogy azután Sabrina Carpenter vagy Olivia Rodrigo undorral vegyes tiltakozásai csak annyit érjenek el, hogy az algoritmusok még jobban felkapják és terjesszék az üzenetet.
Többen attól tartanak, hogy a verbális és vizuális szinten is egyre durvuló – decemberben a Minnesota államban élő 80 ezres szomáliai közösségre fókuszáló – erőszak-liturgia, a kiprovokált ellenállás, majd az ellenállásra hivatkozó megtorlás dinamikája egy polgárháborús spirálba ránthatja az egész országot. Joshua Zeitz történész-újságíró arra emlékeztetett, hogy az 1850-es években a „szökött rabszolgák” ellen indult országos hajtóvadászat a rabszolgatartást tiltó északi államokban is átfogó razziákhoz, szabad feketék elfogásához, a békés polgárok zaklatásához vezetett, és nagyban hozzájárult az Egyesült Államokban a mai napig traumatikus élménynek számító 1860 és 1865 között dúló polgárháború kirobbanásához.