Sztárpolitikusként indult, de megosztóvá vált, Trump pedig végleg betehetett neki
2025. január 11. – 20:32
Alig telt el pár nap az új évből, amikor a hét elején Justin Trudeau kanadai miniszterelnök bejelentette lemondását a Liberális Párt éléről és egyben a kormányfői posztról is. Az országot majdnem kilenc éven át vezető Trudeau a párton belüli feszültségeket nevezte meg indokként, mondván, vele az élen nem tudnának egységesen nekifutni az eredetileg 2025 végén esedékes választásoknak.
Az egyre népszerűtlenebb Trudeau-t már hónapok óta sürgették a lemondásra, ám az események csak Donald Trump megválasztásával és pénzügyminisztere decemberi lemondásával gyorsultak fel.
A parlament ülésszakának elnapolásával Trudeau időt adott pártjának arra, hogy új vezetőt válasszon, aki aztán átveheti tőle a miniszterelnöki posztot. Szombaton jelentették be, hogy a párt majd március 9-én dönt az új vezetőjéről. Az új kormányfőnek ráadásul rögtön választásokkal kell szembenéznie, a parlamentben többségben lévő ellenzéki pártok ugyanis bejelentették, hogy közösen bizalmatlansági szavazást fognak benyújtani a kisebbségi kormányt vivő liberálisok ellen.
A nyugati liberalizmus posztergyerekeként, a baloldali identitáspolitika és tolerancia úttörőjeként elhíresült Trudeau bukása újabb súlyos veszteség a világszerte küszködő mainstream liberalizmusnak. Az, hogy az ő esetében ez a hivatalban lévő kormányokkal szemben számos országban látott dühöt vagy az általa fémjelzett ideológia kanadai alkonyát jelzi, nem egyértelmű.
Persze az is lehet, hogy mindössze elege lett a kanadai népnek a miniszterelnökből, aki első ciklusa alatt jelentős sikereket ért el, de közel egy évtizedes kormányzása végére rendkívül megosztó karakterré vált. Trudeau kisebbségi kormány élén már képtelen volt választ adni a bevándorlás okozta társadalmi feszültségekre, az ezzel szorosan összefüggő lakhatási válságra és a megváltozott külpolitikai realitásokra. Most egykori kormányfő apjához hasonlóan kényszerűségből kell távoznia egy hosszú karrier után.
Liberális csillag
Justin Trudeau mindössze 35 évesen robbant be a kanadai politikába, amikor a száz éven át domináns, de akkoriban épp a senki földjén kószáló Liberális Pártot győzelemre vezette a 2015-ös választáson. Ezzel apja nyomdokaiba lépett, aki szintén liberális színekben 1968 és 1979, majd 1980 és 1984 között volt az ország miniszterelnöke.
Első ciklusa egyaránt szólt a baloldali gazdaságpolitikai intézkedésekről (adómentes családi pótlék bevezetése, adóemelés a vagyonosabbaknak), a liberális társadalompolitikáról (a marihuána, az eutanázia legalizációja), a klímaváltozás elleni harcról (szén-dioxid-adó) és a balos identitáspolitikai lépésekről (nemek közti egyenlő reprezentáció a kabinetjében, a kanadai őslakosoknak tett gesztusok). Miközben a világ számos része Trumpostul és brexitestül rohamosan haladt a kirekesztés minden formája felé, addig Trudeau kijelentette, Kanada bevándorlóországként mindig szívesen fogja látni az üldözötteket.
Sőt, a fiatal miniszterelnök továbbment, és a New York Timesnak adott egyik 2015-ös interjújában összefoglalta politikai víziójának lényegét. Szerinte Kanadában nincs alapvető nemzeti identitás, hanem közös értékek vannak, mint a nyitottság, a tisztelet, az együttérzés, a hajlandóság a kemény munkára, az egymás iránti elkötelezettség, az egyenlőség és az igazságosság keresése.
„Ezek a tulajdonságok tesznek minket az első posztnacionális állammá”
– összegezte a miniszterelnök. Ennek megfelelően szélesre tárta kapuit a bevándorlók előtt, aminek meg is lett az eredménye: hivatalba kerülése óta 16 százalékkal nőtt Kanada népessége.
Trudeau emellett gyorsan világhírre tett szert látványos identitáspolitikai gesztusaival. 2017-ben bocsánatot kért az őslakos népektől a korábbi kormányok által elkövetett igazságtalanságokért, különösen a bentlakásos iskolák rendszeréért, amely súlyos traumákat okozott az őslakos gyerekeknek és családjuknak. Együtt ünnepelte a ramadán végét a kanadai muszlim közösség tagjaival, külföldi utazásaikor viselt helyi öltözékei pedig hamar elmémesedtek.
A fiatal miniszterelnök emellett jól mozgott külpolitikai téren is. Markánsan progresszív víziójával azonnal a nemzetközi baloldal sztárjává lépett elő, lendülete pedig üdítően frissen hatott a kicsit bepállott atlanti szövetségi rendszer vezetői közt. Már Trump első elnöksége idején sikerült kedvező feltételekkel újratárgyalnia a Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó közti szabadkereskedelmi szerződést.
Bevándorlás, infláció, lakásárak
2019-ben a liberálisok megint megnyerték a választásokat, ám elvesztették parlamenti többségüket, és kisebbségi kormányzásra kényszerültek. Nem sokkal később kitört a koronavírus-járvány, amelyre (a világ nagy részéhez hasonlóan), Trudeau lezárásokkal és kijárási/gyülekezési tilalommal reagált. A járvány elején szerzett népszerűségét kihasználva 2021-ben váratlanul előrehozott választásokat jelentett be, mondván, nagyobb felhatalmazásra van szüksége az ország talpra állításához.
A lépés annyiból nem jött be, hogy bár a liberálisok győztek, megint nem sikerült megszerezniük a parlamenti többséget, ráadásul az első helyet is csak a választási rendszer torzításainak köszönhetően csípték el az összességében több szavazatot bezsebelt konzervatívokkal szemben. Nagyjából ekkorra tehető a lejtmenet kezdete, amikor
a járványt követő infláció, a növekvő globális bizonytalanság és a fokozódó gazdasági és társadalmi feszültségek elkezdték erodálni a miniszterelnök népszerűségét.
Az éves infláció 2022 nyarán tetőzött 8,1 százalékkal, azóta pedig már a helyi jegybank által célzott 2 százalék alá csökkent. Magyar szemszögből nem hangzik tehát nagyon vészesnek, ám Kanadában a negyven éve nem látott pénzromlás így is elég dühöt gerjesztett a társadalom széles rétegeiben. Ráadásul az infláció leginkább a munkásosztályt és a fiatalokat érintette, akik Trudeau választói bázisának a gerincét adták.
A járványból kifelé jövet Trudeau felpörgette a bevándorlási rátát, hogy enyhítse az országot sújtó munkaerőhiányt. Az évek óta érvényben lévő 300 ezerről 500 ezerre emelte a kívánt bevándorlók számát évente, ennek eredményeképp pedig Kanada népessége fél évszázada nem látott ütemben nőtt. Ez csak 2024-ben közel 90 ezer indiai, 20 ezer filippínó és 10 ezer kameruni bevándorlót jelentett.
A bevándorlás maximumra pörgetése miatt történhetett például az, hogy míg Kanada nemzeti összterméke (GDP) 7,6 százalékos kumulatív növekedést mutatott a járvány óta, az ország egy főre eső GDP-je két százalékkal csökkent. Mindez az életszínvonal átlagos csökkenését sugallja, ami már papíron sem kedvez a hivatalban lévő kormánynak, de ehhez még hozzájött a precedens nélküli lakhatási válság, amely során nagyjából 66 százalékkal emelkedtek országszerte a lakásárak.
A nyugati világ nagy része, különösen az angolszász területek előtt nem ismeretlenek a lakhatási nehézségek, de Kanadában még ehhez képest is extrém a helyzet: Ausztrálián kívül az OECD egy országában sem emelkedtek olyan ütemben a lakásárak, mint ott. Montrealban például tíz év alatt kétszeresére emelkedett egy átlagos családi ház ára, és hasonló a helyzet Torontóban is, ahol a bérleti díjak ötször olyan gyorsan emelkedtek 2016 óta, mint azelőtt.
Gesztusok vs kormányzás vs botrányok
A fentebb taglalt problémák miatt nem meglepő, hogy Trudeau népszerűsége teljesen bezuhant 2024-re: egy kanadai kutatóintézet szerint mindössze a lakosság 22 százaléka volt elégedett a miniszterelnök munkájával decemberben. Ezzel párhuzamosan olyan sajtótermékekben jelentek meg egyre-másra Trudeau-t ekéző cikkek, amelyek sokáig támogatták a miniszterelnököt.
A kritikák fő vonala az, hogy
a Trudeau-kormányzás elején tényleg forradalminak számító gesztusoknak egyszerűen lejárt a szavatosságuk, közben viszont a liberálisok elfelejtettek kormányozni.
Lehetsz ugyanis akármekkora progresszív ikon – szól az érvelés –, ha a rekordmértékű bevándorlás mellett nem fektetsz be az állami szolgáltatások fejlesztésébe, akkor az emberek dühösek lesznek. Nem véletlen például az, hogy a növekvő népesség mellett egyre nagyobb a teher az egészségügyi szektoron, és a kritikusaik szerint az sem járja, hogy Trudeau-ék ölbe tett kézzel nézték a lakásárak egekbe ugrását.
Közgazdászok már évekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy reformok híján a bevándorlás a lakásárak további növekedéséhez vezethet. A kormánynak közel egy évtizede volt arra, hogy a szabályok fellazításával ösztönözze a lakásépítést, de eddig nem sok eredményt tudnak felmutatni: egyes becslések szerint Kanadának nagyjából 30 százalékkal több ingatlanra lenne szüksége a lakosság elhelyezéséhez.
Az eredmény az lett, hogy a lakosság bevándorláspártisága történelmi mélységekbe zuhant: a kanadaiak 44 százaléka szerint túl nagy a bevándorlás mértéke, amely negyedszázada a legmagasabb arány. Mindez oda vezetett, hogy 2024 őszén a kormány bejelentette a következő évi migrációs célkitűzések jelentős csökkentését. Ezt széles körben a kormány bevándorláspolitikájának kudarcaként értékelték, nem véletlenül, Trudeau ugyanis maga ismerte be, hogy nem találták el az egyensúlyt.
A megoldatlan közpolitikai problémák mellett Trudeau-t utolérték a sokéves kormányzással járó botrányok is, például amikor kiderült, hogy egy olyan nonprofit szervezet kapott sok millió dolláros állami szerződést, amelyhez személyes kapcsolata fűződött. Ugyan az etikai vizsgálat felmentette a miniszterelnököt, de a pénzügyminisztere belebukott a botrányba. De fény derült arra is, hogy az állami pénzekből felpumpált antirasszista szervezetek egyes tagjai antiszemita tirádákat posztolnak az X-re.
Közben Trudeau külpolitikai fronton Indiával került súlyos összetűzésbe egy kanadai szikh vezető meggyilkolása után. A kanadai miniszterelnök lényegében azzal vádolta meg az indiai kormányt, hogy egyes ügynökei részt vehettek a kanadai állampolgár meggyilkolásában. India ezt hevesen tagadta, az ezt követő diplomáciai adok-kapokban pedig a két ország kölcsönösen kiutasította egymás magas rangú diplomatáit.
A Trump-faktor
Ahogy esett Trudeau népszerűsége, úgy lettek hangosabbak a távozását követelő hangok. A miniszterelnök először a kabinetje átrendezésével próbált meg új lendületet adni harmadik ciklusának, de a népszerűsége stabilan alacsony maradt. Ráadásul novemberben
azt a Trumpot választották meg újra amerikai elnöknek, aki azt ígérte, január 20-i beiktatása napján 25 százalékos védővámokat fog kivetni a kanadai árukra.
Az Egyesült Államok Kanada legfontosabb gazdasági partnere, így nem meglepő, hogy az elemzői konszenzus szerint egy ilyen általános védővám katasztrofális hatással lenne a kanadai gazdaságra. Egyes becslések szerint csak ez önmagában 2,6 százalékos GDP-csökkenést és recessziót okozna az országban.
Trudeau elzarándokolt Trump mar-a-lagói birtokához, hogy személyesen próbálja meg átbeszélni a dolgokat a régi-új elnökkel. Akármi is hangzott el a találkozón, Trump másnap „Trudeau kormányzóként” utalt a kanadai miniszterelnökre, egyértelműen arra utalva, hogy Kanada nem több, mint egy amerikai állam (amelyeknek az élén kormányzók állnak). A jellemzés hamar mémesült, és nemcsak átvette a jobbos trollgyár, hanem tovább is szőtte a gondolatot: Trump azóta többször fantáziált arról, hogy Kanadának az USA 51. államává kéne válnia.
Trump karácsonyi üzenetáradatában arról is írt, szerinte ez adócsökkentést, az üzletelés fellendülését és erős katonai védelmet hozna az északi szomszédnak. Egy másik posztban jelezte, minden idők legnagyobb kanadai hokisztárját, Wayne Gretzkyt is kapacitálta arra, legyen kanadai miniszterelnök, de Gretzky nem lelkesedett az ötletért.
Itt írtunk részletesen arról, hogyan vetett szemet Trump Grönlandra, a Panama-csatornára, és kezdett üzengetni Kanadának is. Minderről Elektor podcastunkban is beszéltünk:
A vámfenyegetésbe beleremegett Trudeau jó ideje ingatag kormánya, miután decemberben váratlanul lemondott pozíciójáról Chrystia Freeland pénzügyminiszter, akit addig Trudeau egyik legszorosabb szövetségeseként tartottak számon. Egyes források szerint a lemondás hátterében komoly nézeteltérések álltak azzal kapcsolatban, hogyan kezeljék a potenciális amerikai vámokat.
Mi jön most?
Trudeau ilyen körülmények között jelentette be hétfőn a lemondását a pártelnöki és a miniszterelnöki posztról. Trump természetesen ezt a bejelentést is megtrollkodta, ismét jelezve, milyen nagyszerű lenne, ha az Egyesült Államok és Kanada egyesülnének, míg Trudeau visszaszúrt, miszerint ennek annyi esélye van, „mint egy hógolyónak a pokolban”.
Trudeau bejelentett távozása lehetőséget ad a Liberális Pártnak egy új vezető kiválasztására, akivel nekimehetnek a 2025-ben esedékes választásoknak. Mivel Trudeau a parlament ülésszakának megkezdését is elnapolta, a párt tíz hetet kapott arra, hogy a mindennapi politikai csatáktól védve vigye végig ezt a folyamatot.
Potenciális jelöltekből nincs hiány, bár egyelőre inkább csak találgatni lehet, ki lesz végül a befutó. Szóba került maga Freeland, aki lemondásával nyomást helyezett Trudeau-ra, és aki volt külügy-, majd pénzügyminiszterként rengeteg kormányzati tapasztalattal rendelkezik. Felmerült Mark Carney neve, aki korábban a kanadai, illetve az angol jegybankot is vezette, emellett emlegetik Anita Anand közlekedésügyi minisztert és François-Philippe Champagne innovációs minisztert is.
Az új pártelnök kiválasztásáig Trudeau marad a miniszterelnök, vele pedig a liberálisok jelenleg katasztrofális helyzetben, 20 százalék körül várják a kampány kezdetét. A 2006 és 2015 között kormányon lévő Konzervatív Párt 40 százalék fölött van a közvélemény-kutatások átlagában, és
így egy várhatóan előrehozott választás után mostani állás szerint az a legvalószínűbb, hogy az új konzervatív kormányfőt Pierre Poilievre-nek fogják hívni.
Trudeau pártjának helyzetét jól szemlélteti, hogy a baloldali populista Új Demokrata Párt (NDP) is megelőzi a liberálisokat néhány felmérésben. Sőt, a québeci regionalista párt erősödésével az is előfordulhat, hogy a liberálisok összességében a harmadik helyre szorulnak vissza a választáson. Pont úgy, mint amikor Trudeau átvette a párt vezetését, és sikerre vezette őket.
