Az al-Kaidából indult, most nem lehet elképzelni nélküle Szíria jövőjét
2024. december 9. – 23:36
2011 augusztusának egyik éjszakáján hét alak lépte át Irak felől Szíria határát. A jordán, szír és iraki férfiak az al-Kaida iraki csoportjához tartoztak, és az volt a küldetésük, hogy a szárba szökkenő polgárháború káoszát kihasználva hozzanak létre egy olyan erős dzsihadista milíciát, ami képes lesz az akkortájt gyengélkedő iraki anyaszervezetét támogatni. Abu Bakr al-Bagdadi, az Iszlám Állam későbbi kalifájának előrelátását és opportunizmusát mutatja, hogy ekkor még a kormányellenes tüntetéseket kegyetlenül leverő Aszad-rezsim elleni fegyveres ellenállás is csak néhány héttel korábban kezdett kibontakozni.
A küldöttség vezetője egy Abu Mohamed al-Dzsúláni nevű dzsihadista volt, aki 31 éves kora és szír származása ellenére már a terrorszervezet egyik legfontosabb bázisterületének számító Ninive tartomány emírjeként tevékenykedett. Az Abu Mohamed al-Dzsúláni természetesen csak a dzsihadistákra jellemző nom du guerre, amit Ahmed Huszein as-Sár az Izrael által 1967-ben elfoglalt Golán-fennsíkról (arabul: الجولان al-Dzsúlán) elüldözött nagyapjára emlékezve vett fel.
Ahmed Husszein as-Sár 1982-ben született Rijádban, ahol – odahaza többször is bebörtönzött – apja olajipari mérnökként dolgozott, anyja pedig földrajztanár volt; de gyerekkorát már Damaszkusz egyik polgári negyedében töltötte. Sok muszlim fiatalhoz hasonlóan ő is az „al-Durah-generáció” tagjaként radikalizálódott, azaz a második palesztin intifáda minden arab háztartásba eljutó képsorai győzték meg arról, hogy fegyvert kell fognia Izrael és a Nyugat ellen.
Immár Abu Mohamed al-Dzsúláni néven 2003-ban, Irak amerikai inváziója előtt Bagdadba buszozott, és innentől kezdve az al-Káida tagjaként tevékenykedett – beszervezéséről és tetteiről nincsenek pontos információnk, de egyes életrajzai szerint a szervezet helyi vezetője, Abu Muszab az-Zarkavi bizalmasa volt. 2006-ban több ezer iraki férfivel együtt ő is fennakadt a megszálló amerikai csapatok hálóján, és mivel motozásnál egy kézigránátot találtak nála, hat évig a különféle helyi börtönökben raboskodott. Azonban Arab Tavaszt követő nagy szabadon bocsátási hullám al-Dzsúlánit is szabadlábra sodorta – a hatóságok iratai alapján irakinak hitték –, és úgy tűnik, presztízse rabévei alatt sem csökkent, mert al-Bagdadi néhány hónapra rá már őt bízta meg a szíriai al-Kaida megszervezésével.
A dzsihád helyett a forradalom szolgája
Al-Dzsúláni és társai körmönfontan, az iraki dzsihád kudarcaiból okulva kezdték szervezni saját hálózatukat. Ugyan az általuk létrehozott Dzsabhat an-Núszra retorikájában és szimbolikájában a nemzetközi dzsihadista közösséghez idomult, stratégiáját már a kezdetektől fogva inkább a szíriai viszonyok alakították. Az al-Kaidától eltérően nem vette egy turbán alá az összes többi nem-dzsihadista szervezetet, és ezt a milíciáknál bizonyos mértékben mindig programadó névválasztása is tanúsította: A nagyjából „Támogató Front”-ként fordítható Dzsabhat an-Núszra ugyanis arra utalt, hogy
kész a dzsihád globális céljait háttérbe szorítani a közös ellenzéki cél, Aszad megbuktatása kedvéért.
Az an-Núszra előbb csak katonai és hírszerzési célpontok elleni öngyilkos merényletekkel vetette magát észre, néhány hónap alatt fejlődött ütőképes milíciává. Sikereiben kulcsszerepet játszottak a Szíriába egyre többen érkező külföldi radikálisok, akik – mint például a maghrebi vagy csecsen önkéntesek – komoly katonai tudással és fanatikus bátorsággal voltak felvértezve, illetve az olyan, szokatlan harceljárás, mint a több tonna robbanóanyaggal megrakott kamikazepáncélosok (VBIED).
Az an-Núszra kezdetben nagyon népszerűtlen volt; a lakosság azért utálta, mert öngyilkos merénylői számos civil áldozatot szedtek, a többi ellenzéki milícia pedig azért, mert igazolta az Aszad-rezsim kommunikációs fogását, amivel az összes ellenzéki erőt en bloc terroristának bélyegezte. Azonban az ekkora már a Hezbollah támogatását is élvező rezsim elleni harc egyre elkeseredettebbé vált, és egyre több vallásháborús elemmel dúsult fel; így az an-Núszrával szembeni ellenérzéseket háttérbe szorította a szervezet katonai értéke.
Az an-Núszrát az USA az iraki al-Kaida leágazásként terrorszervezetnek minősítette, és a polgárháború első éveiben rendszeresen igyekezett eltenni láb alól vezetőit; ennek ellenére kigyomlálhatatlan részévé vált az Aszad-ellenes szíriai ellenzéknek – azaz
a bombázott an-Núszra az őt bombázó Egyesült Államok patronáltjaival harcol egy oldalon.
A szíriai ellenzék története tele van viszálykodással és leszámolással, fúzióval és kiválással, és ez alól nem kivétel az an-Núszra sem. 2013 áprilisában bejelentkezett az anyaszervezet élén álló al-Bagdadi, hogy köszöni szépen al-Dzsúláni áldozatos előkészítő munkáját, de az an-Núszrát ezennel feloszlottnak tekinti, tagjai ezentúl az egységes Iszlám Állam alá tartoznak. Al-Dzsúláni tiszteletudó módon, de visszautasította a kérést, és nem volt hajlandó átadni az an-Núszra Frontot megbízójának, inkább önálló szervezetként kért és nyert felvételt az al-Kaidába a Pakisztánban rejtőzködő Ajmán az-Zavahiri emírtől.
A visszautasítás nem aratott egyöntetű tetszést az an-Núszrában sem, számos dzsihadista állt át a Kelet-Szíriát viharos gyorsasággal bekebelező Iszlám Államhoz. Az an-Núszra azonban túlélte a szkizmát, és 2014-15-re is tízezer fős fegyveres erőt mozgósító milícia maradt. Tevékenységi területe egyre inkább Északnyugat-Szíriára korlátozódott; különösen akkor, amikor vezérletével sikerült elfoglalni a Törökországgal határos Idlíb kormányzóság területét.
Mini-Aszad maxi pragmatizmussal
Ahogy az orosz intervenció 2015-ös kezdetétől fogva rohamosan fogyni kezdtek az ellenzéki területek Idlíb vált az an-Núszra bázisává. A rezsim által felszámolt ellenállási gócokból, például Gútából, Darából ide buszoztatott menekültekkel 5 milliósra duzzadt területen az an-Núszra egyre inkább kormányzó erőként kezdett el viselkedni, és folytatódott a dzsihadista gyökerek eltépkedése is. Ezt jelezte többszöri névváltoztatása, az al-Kaidából való – az-Zavahiri felé eleinte taktikai lépésnek álcázott – kilépése; illetve az olyan külsőségek, mint amikor al-Dzsúláni a tradicionális ruha és turbán helyett elkezdett zelenszkijesen katonás ruhában mutatkozni a nyilvánosság előtt, vagy amikor a CNN-nek polgári nevét használva adott interjút, bizonygatva azt, hogy az Egyesült Államok indokolatlanul tartja őt terroristának.
Az an-Núszra lefejezéseivel, tömeges kivégzéseivel korábban jócskán kivette részét a szíriai atrocitásokból, azonban 2015-től kezdve ez az aktivitás lecsengett. Nem követelte az általa ellenőrzött területeken a sária merev betartását, és nem törekedett a felekezeti ellentétek végletekig való kihegyezésére sem. Idlíbben a rendfenntartó erők egyes, a sária rendelkezéseivel ellentétes gyakorlatok felett is szemet húnytak: Így például a nőkön nem kérték számon a fejkendőt, a dohányosokon pedig a cigizést vagy vízipipázást.
És ami nemzetközi szempontból legfontosabb: Al-Dzsúláni többször is leszögezte, hogy a 2017-től már Hajat Tahrir as-Sám név alatt futó koalíció kipurgálta soraiból a nemzetközi dzsihád híveit, és ígéretet tett arra, hogy Idlíb területéről nem fog kiindulni a Nyugatot célzó terrorakció. Talán ennek a deklarációnak is köszönhető, hogy az Egyesült Államok a fejére kitűzött 10 millió dolláros vérdíj ellenére már 12 éve nem „tudta” likvidálni a nyilvánosság előtt is rendszeresen megjelenő al-Dzsúlánit, miközben az Iszlám Állam vagy a jemeni al-Kaida azóta vezetők generációit vesztette el.
A 2017 óta rengeteg frakcióharcon és belső leszámoláson átesett Tahrir as-Sám által istápolt, szerényen csak „Kormány Szíria Megváltásáért”-nek elnevezett adminisztráció irányítása alatt a polgárháború előtt Szíria legszegényebb kormányzóságának számító Idlíb az ország leggyorsabban fejlődő régiójává vált, ami persze az Aszad-rezsim kormányzati teljesítményéről is sokat elárul. Gazdaságát fűtötte a városias régiókból menekült, képzett munkaerő, illetve pusztán az a tény is, hogy a kormányzóság a török energiahálózatból kapta az áramot, ezért az ország többi részével ellentétben nem kellett napi néhány órára korlátozni az áramellátást.
Al-Dzsúláni személyesen is igyekezett építeni a néppártosodó imázsát; a korábban a csak hátát mutatva nyilatkozó emír naponta több posztban mutatta meg, ahogy megtekinti a kormányerőkkel szembeni állásokat, tanácskozik tisztjeivel vagy segélyeket oszt az embereknek. Azonban az egyszerre gondoskodó, egyszerre engedékeny vezető képe mögött Idlíbben is sokan egy mini-Aszadot látnak; 2024 tavaszán egy hónapon keresztül rendszeresen tömegek vonultak utcára al-Dzsúláni távozását követelve, tiltakozva az adók, a vámok és a súlyos rendfenntartói atrocitások ellen. Annak ellenére, hogy a tiltakozásokat árulásnak minősítette, az emír lényegében engedett, és reformokat – köztük helyi választást – helyezett kilátásba.
Ma már a sokszínűségben látja az erőt
A Tahrir as-Sám az elmúlt években több összecsapásban is tesztelte a szíriai polgárháborút befagyasztó 2020-as fegyverszünet, illetve a damaszkuszi kormányhadsereg erejét. Azonban a szervezet vezetőit is meglepetésként érte az, hogy a november végén indított offenzíva hatására elporladt a rendszer, és 11 nap alatt megbukott a hatalmáért csaknem 14 éve szívósan küzdő Bassár al-Aszad.
A hadjárat alatt Abu Mohamed al-Dzsúláni sorra adta ki az ellenzékkel szembeni ellenérzéseket mérsékelni hivatott közleményeket; olyan frázisokkal tűzdelve, hogy arra Ajmán az-Zavahiri ezer darabra szeletelt teste is forogna sírjában: Aleppó elfoglalásakor például biztosította a keresztényeket, hogy szabadon gyakorolhatják hitüket, mivel „a sokszínűség erő” – mondjuk úgy tűnik, a százezernyi kurd által képviselt árnyalatot elnyelte a politika, mivel az ő elűzésük ellen nem emelt kifogást. Az al-Dzsúláni által hirdetett tolerancia részben taktikai fogás is, ami a damaszkuszi úton lehetővé tette, hogy a kisebbségek által lakott települések ne tartsanak a retorzióktól, és hajlandók legyenek tárgyalni a békés megadásról.
Az emír politikai súlyát mutatja, hogy az Aszad által hátrahagyott Mohamed Gázi al-Dzsalali ügyvezető miniszterelnök vele konzultált a damaszkuszi bevonulás idején a hatalom békés átadásáról. Al-Dzsúláni nem nyilatkozott az általa kívánatosnak tartott kormányzati formáról (mondjuk ember legyen a talpán, akinek 2024 decemberében erről kiforrott elképzelései vannak), de úgy tűnik, maga mögött hagyta a dzsihadizmus tekintélyelvűségét is, amikor kijelentette, hogy egyetlen ember önkényuralma helyett intézmények kezébe kell helyezni a főhatalmat.
Azt mindenesetre a Tahrir as-Sám garantálta, hogy a harcok lecsengésével is megkerülhetetlen szereplő maradjon; és nem csak a közrend fenntartásában nélkülözhetetlen katonai ereje miatt, hanem azért is, mert Aleppóban és más városokban a kenyérellátástól a szemételszállításig egy sor területen átvette az adminisztratív irányítást.
A szervezet konszolidált magatartása és megkerülhetetlen szerepe máris fejvakarásra készteti az amerikai és európai diplomatákat, hiszen egy terrorszervezet terrorista vezetője vált az Aszad-rezsim nemzetközileg ünnepelt megbuktatásának egyik hősévé, és Szíria jövőjének egyik megkerülhetetlen szereplőjévé.
A brit kormányzat hétfőn be is jelentette, hogy felülvizsgálják a Tahrir as-Sám terrorszervezeti besorolását, a német külügyminisztérium pedig a szervezet kisebbségekkel szembeni bánásmódjától tette függővé az átsorolást.
A szövegbe nem linkelt források:
- Charles R. Lister: The Syrian Jihad: Al-Qaeda, the Islamic State and the Evolution of an Insurgency (2017)
- The Telegraph: ‘I went to university with rebel leader Jolani – I wonder if he has really turned his back on jihad’
- The Washington Post: Who is Abu Mohammed al-Jolani, the Islamist rebel leading the Syrian advance?
- AFP: HTS rebel group sweeping Syria tries to shed its jihadist image
- Crossroads in Idlib: HTS navigating internal divisions amid popular discontent (a Middle East Institute 2024. májusi elemzése)
- How Syria’s ‘Diversity-Friendly’ Jihadists Plan on Building a State (A Washington Institute 2024 decemberi elemzése)
