Egyik pillanatban még beszélsz valakivel, másnapra már halott

Hosszú napok óta az óceánon hánykolódott a migránscsoport, ami tavaly júliusban indult Szenegálból Európa felé. A vizük elfogyott, és ivóvíz nélkül a tenger nem különbözik a sivatagtól, ugyanúgy délibábnak számít a sok víz az ember körül, legalábbis fiziológiailag: ha bizonyos mennyiséget iszunk a sós vízből, az halálhoz vezet. Az Atlanti-óceánon ragadt csoport egyre nagyobb része őrült bele a szomjazásba annyira, hogy ivott a tengervízből. Az életben maradtaknak nap nap után kellett hullámsírba dobni a holttesteket.

A Reuters beszélni tudott a kevés túlélő egyikével, Birane Mbayéval, aki 101 fiúval és férfivel kelt útra egy színes fa halászhajón Szenegálból, hogy jobb életet biztosítsanak maguknak, és hátramaradt családtagjaiknak.

„Azt gondoltam, én leszek a következő, hogy egy reggelen én magam is halott leszek” – mondta Mbaye, aki az öthetes iszonyat ellenére is ismét megpróbálna útra kelni. A nyomort szeretné maga mögött hagyni: kétezer helyi, ún. CFA-frankot, kb. 1300 forintot keres naponta a halászattal falujában, Fass Boyéban. Feleségével, Khady Gueyével és egyéves kislányával a szülei félig felépített házának egy szobájában, egy matracon alszanak, és egy vízforraló segítségével mosnak.

A baj, hogy egyre kevesebb a hal – a helyiek szerint az ipari méretű külföldi halászflották miatt –, valamint egyre magasabbak a megélhetési költségek. Mbayénak ráadásul kislánya, Maguette születésekor elfogytak a megtakarításai.

Az otthoni nyomor és a Nyugaton kereshető mesés vagyonok reménye sarkallta Birane Mbayét és barátját, Omar Secket arra, hogy ők is bepréseljék magukat abba a hajóba, ami az 1400 kilométerre található Kanári-szigetekre (ami spanyol autonóm közösség, tehát már EU-terület) tartott. Mbaye váratlanul tudta meg 2023. július 10-én, hogy titokban elindul a hajó, és örömmel nyugtázta, hogy régi barátja, Seck is menni akar. Gyorsan bevásároltak ennivalót és vizet az útra, miközben a spanyolországi mezőgazdasági munkákról beszéltek.

Mivel a Szaharán és a Földközi-tengeren átkelni kockázatos, az útvonalat egyre jobban őrzik a hatóságok is, sokan másfelé próbálkoznak. A Kanári-szigeteket tavaly több mint 39 900 bevándorló érte el, zömmel a közeli Szenegálból és Gambiából. A Caminando Fronteras (Sétáló Határok) civil szervezet szerint azonban tavaly 6007 ember életét vesztette a tengeri átkelés közben, és sokakat eltűntként tartanak számon. Az ő vesztüket vegyesen okozta az elromló csónakmotor, a vad időjárás, vagy a kettő kombinációja. Emlékezetes, hogy idén április közepén egy csónakot holttestekkel sodort partra a víz az óceán túlpartján, Brazíliában.

Hogy elhárítsa a veszélyeket, Mbaye arra kérte édesanyját telefonon, imádkozzon érte, majd egy helyi szokást követve gyógynövényes vízbe merítkezett, hogy az elűzze a balszerencsét. Este 10-kor futott ki a hajó, és indult el az északnyugat-afrikai partok mentén. Azzal számoltak, hogy cirka egy hét alatt a Kanári-szigetekre ér. A tető nélküli hajóra nappal tűzött a nap, de a hangulat jó volt az első napokban. Aztán elromlott az idő.

Egyre durvább hullámok csapkodták a pirogue-nak nevezett szenegáli hajót, talán irányt is válthattak. Egy nap aztán elfogyott az üzemanyag, és leállt a motor. Elindult a könyörtelen odüsszeiájuk a nyílt tengeren sodródó hajón. Az ivóvíz hamar elfogyott, a magukkal hozott kekszet már megenni se tudták a száraz szájuk miatt. „Még köpni sem tudtál” – írta le a tikkadt helyzetet Mbaye.

Többen ekkor kezdtek tengervizet inni, ami viszont felgyorsítja a folyadékvesztést, ahogy túl sok só jelenik meg a szervezetben. Mbaye szerint egymás után haltak meg emberek, egyik nap még beszéltek valakivel, és a következő nap már halott volt. Az emlékei ezekről a napokról egyre homályosabbak, bár amikor a barátjáról álmodik, még mindig sikoltva ébred fel éjjel. Az ő élettelen testét is a tengerbe dobták: „Nem volt igazán választásunk. Kontrollálni kellett az érzelmeinket, és bedobni őket a tengerbe” – mondta a szenegáli férfi. Barátja gyűrűjét azért megtartotta emlékbe:

„Amikor felébredek, és ránézek a gyűrűre, emlékszem..., hogy vesztettem el egy kedves barátot. Néha úgy látom őt, mintha még mellettem ülne.”

Mbaye a barátja elvesztése után delíriumba került, várta a halált. Végül 35 nap hánykolódás után a Zöld-foki-szigetekhez tartozó Sal partjaitól 140 tengeri mérföldre (kb. 260 kilométerre) kiszúrta bárkájukat egy spanyol halászhajó személyzete. Később kiderült, hogy nyugat felé sodródtak, és ugyanolyan távol voltak ekkor már a Kanári-szigetektől, mint eredeti kiindulópontjuktól. Végül 38-an élték túl, hét holttestet emeltek ki a zöld-foki hatóságok, a többieket eltűntként kezelték.

A férfi nem emlékszik a megmentésükre, de a kikötéskor készített felvételeken se élő, se holt, imbolygó kísérteteket segítenek partra. Mbaye nem is tudott azonnal hazautazni, mivel a veséje károsodott. Amikor hazaért, sokáig bottal kellett járnia, annyira felduzzadt a lába. A veséje nem jött teljesen rendbe, rémálmok gyötrik, de újra kinn dolgozik a tengeren, egy halászhajón.

Mbaye visszailleszkedett a családjába, lányával is igyekszik sokat lenni, miközben felesége is dolgozik, halat szárít és füstöl. Szobájuk falán egy fotón látható Mbaye és öt barátja, akik közül hárman már Spanyolországban dolgoznak, egyikük viszont odaveszett a tengeren. Mbaye sem akarja feladni:

„Ha jobb lehetőségeim lennének Szenegálban, szívesebben maradnék itt. De ha nem, akkor újra kockáztatni fogom az életem.”