Amerikában lesajnálják, de Magyarországtól Délkelet-Ázsiáig hódít a kínai soft power

Az utóbbi évtizedek világpolitikai magyarázatainak rendkívül népszerű eleme volt a puha erő, azaz eredetiben a soft power koncepciója, amely eredetileg azt volt hivatott jelezni, hogy az Egyesült Államok globális hatalma nem pusztán a katonai vagy gazdasági erőből fakad, hanem a világ döntéshozóinak és társadalmainak eszmei, elvi, kulturális alapokon való megnyeréséből is.

Ha a világ jelentős része számára Amerika értékrendje jelenti a kulturális, gazdasági és politikai mintát, akkor hajlamosak kevesebb noszogatással elfogadni az amerikai érdekeket, vagy akár maguktól is az amerikai érdekeknek megfelelő magatartást folytatni.

A másik oldalon a Szovjetunió nem tudott nagyobb rajongást kiváltani a világ lakosságának döntő részéből, és Kínára is hasonló sors vár. Peking hiába tud felmutatni jelentős gazdasági sikereket és katonai erőt, a népét elnyomó, a művészeti, kulturális és tudományos életet rövid pórázon tartó kínai diktatúra hiába fektet rengeteg energiát és pénzt a propagandába, nem számíthat rá, hogy képes lesz olyan globális eszmei és kulturális erőt kovácsolni, mint a szabadság országa és a bátrak hona.

Ugyanakkor napjainkban egyre több jele van annak, hogy ahogy gazdasági és katonai téren, úgy az eszmék és a harmadik országok vonzását illetően is megtört a nyugati dominancia, és Kína sajátos soft power-értelmezése mégiscsak hoz sikereket Délkelet-Ázsiában, a „globális Délen”, sőt még Európa illiberális részén is, Magyarországot is beleértve. Ez pedig legalább annyira szól az amerikai (és európai) puha erő önkéntes rombolásáról, mint a kínai propagandisták eredményeiről.

Puha, okos

A soft power fogalmát Joseph Nye, a Harvard professzora, 1990-ben az amerikai hanyatlásra vonatkozó próféciákra reagálva vezette be. Egyes körökben akkor is népszerű nézet volt, hogy az Egyesült Államok katonai és világgazdasági ereje elérte a zenitjét, és emiatt globális befolyása csökkenőben van. Nye ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a hatalom, azaz egy állam azon képessége, hogy érvényt szerezzen érdekeinek, túlmutat a fegyvereken és a pénzen.

Az Egyesült Államok gyakran ezek nélkül, pusztán eszmei és kulturális vonzerejére – például Hollywoodra, az amerikai egyetemek globális dominanciájára, az Amerikát a szabadság és a gazdagság földjének tartó nézetek elterjedtségére – támaszkodva is képes volt a saját képére formálni más országok felfogását, és ezáltal érvényt szerezni külpolitikai érdekeinek.

Ezt nevezte el Nye puha erőnek, amely az eredeti definícióban annyit jelentett, hogy egy ország nemcsak fizikai erőszakkal vagy anyagi kényszerrel, illetve támogatással, hanem puszta vonzerejével is képes befolyásolni másokat, és ezáltal számára előnyös politikai helyzetet teremteni. Ennek forrása lehet egy ország kultúrájának, értékrendjének és politikai magatartásának nemzetközi elismertsége, elfogadottsága. Azt ő sem állította, hogy a külpolitikai érdekérvényesítés ennyiben kimerülne, és a katonai vagy gazdasági erő eltűnne, később maga is a különböző eszközök együttes használata mellett érvelt (ezt már okos erőnek, azaz smart powernek nevezte).

Mint Nye azóta jó párszor felrótta, a koncepciót mind politikai, mind szakmai körök a maguk elképzelései szerint gondolták tovább, és ezzel gyakran elég távol kerültek az eredeti definíciótól. Ez egyfelől a koncepció absztrakt jellegéből fakad. A hatalom mértékének megállapítása még a materiális változók esetében sem egyértelmű: egy hadsereg ereje nem egyenlő költségvetésével, repülőinek számával vagy hajói vízkiszorításával; egy ország gazdasági zsarolópotenciálja sokkal bonyolultabb, mint hogy mennyi a bruttó hazai összterméke (GDP), stb.

A puha erő puszta létének megállapítása és mértékének megmérése ennél is problémásabb, és azóta is (nagyrészt parttalan) viták tárgya.

Ennél is nagyobb fogalmi zavart okozott, hogy a soft power a kétezres években egyre inkább divatos buzzwörddé, beszédek, prezentációk és világpolitikai megfejtések sablonelemévé vált, ezzel elvesztve jelentését és analitikus értékét. Orientalista bölcsészek a mai napig konferenciázgatnak arról, hogy a japán manga vagy a dél-koreai K-pop micsoda soft powert jelent, dacára annak, hogy ezeknek semmiféle mérhető hatásuk nem volt a két ország nemzetközi politikai érdekérvényesítő képességére.

Egyes amerikai döntéshozók saját bevallásuk szerint nem teljesen értik Nye koncepcióját, mások összekeverik azt a diplomáciával és szövetségesi politikával. A másik oldalról Orbán Viktor miniszterelnök egy 2016-os nyilatkozatában a soft powert a „háttérhatalommal” azonosította, és a korabeli hazai értekezések is „a kormányhoz köthető üzleti körök” és „a másik országban működő civil szervezetek” tevékenységével azonosították a fogalmat. Ennek sem sok köze van Nye írásaihoz, amelyek abból vezetik le a soft powert, hogy egy ország kultúrája, értékrendje és politikai magatartása mennyire vonzó a külföldi közönség szemében, nem pedig aktív hittérítő beavatkozások eredőjeként. Ráadásul ahogy a Soros Alapítványok magyarországi sorsa, vagy esetleg az Orbán udvartartása által épített nyugat-európai propaganda- és befolyásolási gépezet alacsony hatásfoka mutatja, a hittérítés sok esetben nem sikeres teljes társadalmak nézeteinek átalakítása terén.

Joseph Nye számára a magyar közélet színvonalánál komolyabb személyes fejtörést jelentett a kínai elvtársak érdeklődése a soft power iránt. A fogalom a kétezres évektől a kínai külpolitika horizontján is megjelent, és a 2010-es évek óta a „puha erő fejlesztése”, illetve a „soft powerért való versengés” alapvető elemei a kínai retorikának.

Szeretnék, ha szeretnék őket

A soft power kínai felfedezése mögött elég világos hatalmi érdekek állnak. Kína gazdasági és katonai felemelkedését a kínai rendszer jellegéből fakadóan a nyugati világban és közvetlen szomszédságában (néhány kivételtől eltekintve) nem igazán csodálat, inkább gyanakvás és aggodalom övezte, ez pedig értelemszerűen ártott a politikai és gazdasági érdekérvényesítésnek.

A kínai állam erre reagálva a kínai nyelvet és kultúrát terjeszteni hivatott Konfuciusz Intézetek létesítésével, tanulmányi ösztöndíjakkal, kutatási és kulturális programokkal, a hagyományos (és tudományosan nem alátámasztott) kínai orvoslás promotálásával, valamint a kínai fejlődés gyümölcseiből való részesülést ígérő gazdasági programokon keresztül próbálta javítani megítélését és elfogadottságát.

A materiális hatalmon túlmutató külpolitikai stratégia elméleti keretei a kínai akadémiai szféra világmagyarázásaiban is megjelentek. Egy Nyugaton is nagy figyelmet kapott (és újabban a hivatalos pártállami narratívába is beépített) elképzelés szerint a kínai birodalom középkori kelet- és délkelet-ázsiai hegemóniája nem katonai vagy pusztán gazdasági alapokon nyugodott, hanem a Kína kulturális és tudományos eredményei iránti csodálat és a kínai civilizációs minták önkéntes követése adta az ország erejét és a kínai hatalom legitimációját, következésképpen pedig a jövő kínai nemzetközi rendjét is hasonló alapokra kell helyezni.

Ezzel az egyik alapvető probléma, hogy a valóságban a kínai birodalomépítés ugyanúgy területi terjeszkedéssel, fizikai erőszakkal, anyagi kényszerrel (és támogatással), politikai-gazdasági függőségi rendszerek kiterjesztésével működött, mint az európai vagy amerikai – bár a narratívaépítés a nyugati történelem esetében sem feltétlenül a valóságról, hanem annak csomagolásáról szól.

Nye szerint a másik gond, hogy a kínai elvtársak a jelenkorra vonatkoztatva sem teljesen értették meg koncepciója lényegét. A soft power nem propaganda és nem kormányzatilag fejleszthető „hatalmi kapacitás”, amelyet elég pénzzel le lehet nyomni a külső közönség torkán, hanem

egy organikus jelenség, amelynek alapvető feltétele a civil, kulturális és művészeti szféra szabad működése.

Ebből fakadóan Washingtonban máig népszerű elképzelés, hogy Kína erős lemaradásban van ezen a téren, és gazdasági és technológiai sikerei hiába ruházzák fel vonzerővel és presztízzsel Pekinget a fejlődő világban, a jelenlegi rendszer nem lesz képes olyan szintű kulturális relevanciára és vonzerőre szert tenni, mint az amerikai, vagy akár a brit és francia kultúra.

A kínai nacionalista hangadók ezzel szemben azt mondják, hogy a washingtoni elit él teljes tévedésben. A nyugati liberalizmus vonzósága a 2010-es évektől kezdve erősen megkérdőjeleződött a világban, az amerikai és európai külpolitika hübrisze kiábrándította a harmadik világot, a puha erő alapjának tartott vélemény- és sajtószabadságból nyugaton mára sebezhetőség lett, a nyitottság és szabadosság eszméi a nyugati országokban is támadás alá kerültek a populista politikai erők feltörésével.

Ebből fakadóan ebben az értelmezésben a soft power eredeti koncepciója nem értelmezhető a mai világban, a nyugati vonzerőbe, illetve Kína népszerűtlenségébe vetett hit pedig önámítás: Peking a liberalizmus terjesztése helyett pragmatikus gazdasági előnyöket ígér, ami egyre népszerűbb és jobb deal a világ többi része számára. A propaganda pedig Nye szerint hiába erőtlen dolog, a pekingi funkcionáriusok – és a kínai, orosz, Rogán Antal-i és egyéb dezinformációtól tartó nyugati vezetők magatartása – szerint nagyon is működik.

A délkelet-ázsiai elitek mozgolódnak

Mindez napjainkban azért is érdekes, mert egyes jelek szerint a kínai nacionalisták állításai bizonyos fejlődő országok esetében megállnak. Míg Kína megítélése a legtöbb nyugati országban valóban csapnivaló, a Pew felmérései szerint több afrikai és latin-amerikai fejlődő országban gyorsan javul, és sok helyen már hasonló vagy jobb, mint az Egyesült Államok imázsa.

Kenya, Nigéria vagy Mexikó mellett a jelenség Európa egyes szegényebb és illiberálisabb részein is megfigyelhető. Magyarországon vannak legtöbben azok, akik pozitív véleménnyel vannak Kínáról, és negatívval az Egyesült Államokról: ez a csoport a magyar lakosság ötödét teszi ki, míg a Kína-barátnak tartott fejlődő országokban is jellemzően 13-14 százalékon mozog az érték, Nyugat-Európában pedig 3-7 százalék. Ezzel párhuzamosan kiugróan alacsony az Egyesült Államokkal szimpatizálók, Kínától elfordulók aránya a maga 21 százalékával. Vélhetően ez elsősorban a Kína-barát és Amerika-ellenes kormányzati propagandának tulajdonítható. Kevésbé erős, de szintén javul Kína renoméja Görögországban és Olaszországban is, míg az Egyesült Államok megítélése stabilan romlik.

Hasonló jelenségek látszanak a kínai–amerikai gazdasági és politikai kiszorítósdi legfontosabb és legforróbb területén, Délkelet-Ázsiában. A szingapúri állami Yusof Ishak Délkelet-Ázsia-kutató Intézet (ISEAS) által a tíz délkelet-ázsiai állam gazdasági, politikai és intellektuális elitjének körében végzett éves felmérésének áprilisban kiadott 2024-es eredményei szerint a megkérdezettek 50,5 százaléka vélte úgy, hogy ha választani kellene a két szuperhatalom között, inkább Kínához csatlakoznának. Tavaly ugyanez az érték 38,9 százalék volt, azaz a kínai hegemónia elfogadottsága hirtelen nőtt nagyot.

A tíz térségbeli országból hat helyen is Kína volt a népszerűbb opció, egyedül a Kínával elmérgesedő területi vitában érintett Fülöp-szigeteken és az Amerikával megbékélő Vietnámban volt erős többségben az Amerika-párti álláspont, míg Szingapúrban és Mianmarban enyhe amerikai plusz jött ki. A megkérdezettek 51,4 százaléka a Kínával való kapcsolatok javulására számít a következő három évben, miközben az Egyesült Államok iránti bizalom romlik, csak 35 százalék szerint lehet megbízni Washingtonban.

Az ok-okozati összefüggések persze nem derülnek ki egy ilyen felmérésből, a számok összehasonlítását pedig módszertani problémák is nehezítik. Egyrészt az ISEAS felmérésében részt vevők személye évről évre változik, és miután kifejezetten az elitre fókuszálnak, a minta nem feltétlenül reprezentatív. A Kína és Amerika között bináris választás felvetése is elég koncepciózus, és nem sok derül ki a motivációkról. Maguk a felmérés készítői is arra figyelmeztettek, egyelőre korai lenne azt mondani, hogy a régió Kína karjába omlott.

Romló megbízhatóság

Ezzel együtt bőven vannak spekulációk a miérteket illetően. Az egyik ilyen, hogy a gyors bizalomvesztés az izraeli–palesztin konfliktushoz köthető. A közel-keleti helyzetet 45 százalék tartotta a térség egyik legfontosabb geopolitikai kihívásának, dacára annak, hogy nem sok stratégiai érdeke fűződik Palesztinához. A megoldás inkább az lehet, hogy Indonézia és Malajzia is népes muszlim ország, ahol a közvélemény erősen palesztinpárti, ebből fakadóan az Egyesült Államok renoméját jelentősen rontotta Izrael támogatása: ebben a két országban volt messze a legmagasabb, 75 százalék körüli, a két szuperhatalom közül inkább Kínát választók aránya. Ez az amerikai vonzerő gyengeségét és a kínai narratíva sikerét is jelzi: a muszlim ujgurok kínai elnyomását nem kísérte hasonló felbolydulás a térségben.

Egy másik lehetséges magyarázat, hogy az Egyesült Államok inkább Kína szapulásával és a kínai felemelkedés veszélyeinek hangoztatásával van elfoglalva a térségben, ahelyett hogy valós alternatívát kínálna a délkelet-ázsiai országoknak. Az amerikai figyelmeztetéseket az is gyengíti, hogy a régió közelmúltja nem kifejezetten az amerikai bajtársiasság és jószívűség mintapéldája. Washington a második világháború után brutális elnyomó rezsimek támogatója és háborús résztvevő volt Délkelet-Ázsiában, azaz Európával szemben nehezen tudna a béke angyalának szerepében tetszelegni. Emellett pedig az amerikai belpolitika hullámzása és az Egyesült Államok ázsiai gazdasági aktivitásának relatív csökkenése is rontja Washington imázsát, illetve megbízhatóságát.

Az adatok mögött az is felsejlik, hogy nem annyira a kínai soft power növekedéséről szól Peking elfogadása: a megkérdezettek kétharmada tart Kína gazdasági, háromnegyede politikai és katonai befolyásának megerősödésétől.

Ez alapján inkább arról lehet szó, hogy a délkelet-ázsiai elit jelentős része elkerülhetetlen történelmi sorsszerűségként tekint a kínai hegemóniára, nem pedig önként omlana Peking karjába. Abban sem sokan, mindössze 11,5 százalék bízik, hogy Kína hozzájárul a „szabályalapú” nemzetközi rend és a nemzetközi jog fenntartásához, bár az arány ezen a téren is növekszik, tavaly még csupán 5,3 százalék volt.

A felmérésből pedig az is kiderül, hogy a térség elitjének döntő része nem akar behódolni egyik oldalnak sem: csak 8 százalék szerint kell mindenképpen az egyik vagy másik oldalra húzni, míg 29 százalék szerint a nagyhatalmak közti lavírozás, 47 százalék szerint a délkelet-ázsiai integráció mélyítése, 16 százalék szerint a külpolitikai és külgazdasági opciók indiai, japán, koreai, európai sokszínűsége a helyes stratégia.